2013. szeptember 24., kedd

15. fejezet - A múlt árnyékai

Sziasztok!
Tudom, iszonyat hosszú kihagyás volt ez, de itt vagyok a következő fejezettel. Hogy a folytatás mikor érkezik, arról egyelőre fogalmam sincs és már ígérni sem merek semmit, de amint tudom megírom és hozom nektek :) Köszönöm a türelmeteket! :)
Kellemes olvasást! :)
Puszi, Csillu ;)


15. fejezet
A múlt árnyékai
2012. május 10

Marco szemszöge

A nap sugarai egyre nagyobb területeket hódítottak meg maguknak az ébredező városban. A madarak csiripelését fokozatosan egyre jobban elnyomta az utcáról felszűrődő kocsik zaja.
A teraszon ücsörögve élveztem a napsugarak által a bőröm alatt keletkező bizsergést, miközben a laptopomat bújtam. Ajkaimon halvány mosoly játszott a rajongóim véleményeit olvasva. Voltak közte egészen szívmelengetőek, de néhányuktól kirázott a hideg. Hihetetlen, hogy mennyire elvetemülten tud viselkedni néhány lány, hogy képesek ennyire kifordulni magukból. Miattam.
„Marconak sikerült meghódítania Európát és hamarosan az egész világot meg fogja, mert egyszerűen fantasztikus. Remekül táncol, és gyönyörű hangja van. Nekem nagyon tetszik az új dal, egyáltalán nem csalódtam. Imádnivaló.„ – írta valaki hozzászólásban egy zenei portálon.
„Őszintén szólva többet vártam Marcotól. Nem azt mondom, hogy nem tetszik ez a száma, mert nem lett olyan rossz. De remélem, hogy a következő dalok már jobbak lesznek”
„Imádom Marcot, hozzá akarok menni feleségül. Istenem, ez a szám elképesztő! Csak úgy, mint a többi.”
„Nekem olyan ’limonádé’ kategóriába sorolható ez a szám. Meg meghallgatja az ember, de nem kattan rá…”
„Nekem tetszik, bárki bármit is mond. Marco legalább jelentet meg számokat és nem tűnik el a süllyesztőben pár hónap után. Egyébként is, rengeteget fejlődött az elmúlt évek alatt és tényleg nem értem, hogy miért éppen azok kritizálják őt, akik alig hallottak róla valamit is…”
„Először azt gondoltam, hogy ez a dala nem olyan jó, mint a többi, amiket korábban írt. De amikor másodszorra is meghallgattam, rájöttem, hogy igazán aranyos. Talán nem annyira, mint a többi, de ez is jó és különleges.”
„Annyira imádom ezt a számot. Egyet értek a többiekkel, úgy gondolom Marco egyre jobb és jobb lesz, mind zene, mind szöveg terén.”
„Marco a világon a legjobb!”
„Ismeretlen kisasszony. Vajon ki lehet az?”
„ ’Agyamba égett bájos alakod’ - ééés ez a szám az agyamba égett ;) ”
„Ne foglalkozz a negatív véleményekkel! Tulajdonképpen ez az egyik legjobb szerzemény a zenei történelemben. Minden előadónak bele kéne vinni valami egyedit minden egyes dalába, amit ír. És te ezt teszed.  Remélem, hogy folytatod a hasonló dalok írását, mint ez, és megmutatod, hogy valójában mennyire érzelmes vagy. Ne félj kipróbálni új dolgokat. Ez a te utad, amit neked kell végigjárnod és mi, az igaz rajongóid, mindig melletted fogunk állni.”
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg ez a vegyes fogadtatás. Tudtam, hogy ha újítani szeretnék a zenei stílusomon, biztosan akadnak olyanok, akiknek nem fog tetszeni a változás. Vállaltam a kockázatot. Az viszont jóleső érzéssel töltött el, hogy a rajongóim szembeszálltak a negatív véleményekkel. Az pedig, hogy tudni akarják, ki is az a lány, akiről a szám szól, csak mosolyt csalt az arcomra. Elmémbe kúszott a tegnap este...
Bosszantott Amanda ellenállása, hogy nem akart beszélgetni velem. Nem értettem, hogy mi ütött belé, hiszen a parkban annyira másként viselkedett velem. Nem tudtam, mivel váltottam ki belőle ezt a reakciót, de ki kellett derítenem. A kérdéseimre csak szűkszavúan válaszolgatott és inkább kifelé meredt az ablakon, minthogy felém fordult volna.
Aztán… egyszerűen elaludt! Az én társaságomban! Bosszantott, ugyanakkor ajkaimon halvány mosoly játszott, miközben kisimult vonásait, békés arcát figyeltem már a lakásának helyet adó épület parkolójában. Hosszú percek teltek el azóta, hogy megérkeztünk, de én képtelen voltam bármit is tenni. Kezeim önálló életre kelve simítottak végig arcán. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, de meg sem mozdult. Kiszálltam a kocsiból, majd az ő oldalához mentem és az ajtót kinyitva fölé hajoltam.
A karomba fogva kiemeltem az autóból, és a lift felé vettem az irányt. Fejét a mellkasomnak döntötte. A földszinten megkérdeztem a portást, hogy hol is lakik pontosan a kezemben alvó lány. A férfi ijedten kérdezte, hogy mi történt, hívjon-e mentőt, mire megnyugtattam, hogy semmi gond, egyszerűen csak nagyon kimerült és elaludt hazafelé. Pár perc múlva már a bejárati ajtón kopogtattam, remélve, hogy nem egyedül lakik itt. Hosszú percek teltek el, mire halk mozgolódást hallottam a túloldalról, s végül az ajtó kinyílt. Az egyik csapattársa állt velem szemben és döbbenten szemlélte a kezeimben nyugvó lányt.
- Semmi gond, csak elaludt. Nem volt szívem felébreszteni. – suttogtam.
- Gyere, mutatom az irányt a szobájába. – felelte, miközben félrelépett az ajtóból, hogy utat engedjen nekünk.
Úgy is tett, ahogy ígérte, ám amint én a szobába léptem, ő el is tűnt arra, amerről jöttünk.
Lassú léptekkel közeledtem az ágya felé. Óvatosan a paplanra fektettem, majd hátrébb léptem tőle két lépést. Mennem kellett volna, de úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Hosszú percekig álltam ott csendben, a békésen alvó alakját figyelve, mire észbe kaptam, hogy mit is művelek.
Hátat fordítottam neki és a kijárat felé vettem az irányt, miközben már a taxi társasággal beszéltem…

Amanda szemszöge

Inkább éreztem magamat túsznak a saját lakásom nappalijában ücsörögve, mint egy a szabad idejét barátnőivel eltölteni kívánó fiatal lánynak. Két árgus tekintet figyelte minden egyes lépésemet várva egy halk szisszenést, vagy egy újabb kiborulást. Őszintén szólva a másodikhoz sokkalta közelebb álltam.
- Ne csináld már, csak történt valami, hogy ő hozott haza tegnap! – förmedt rám végül Nina.
- Csak egy csökönyös, beképzelt popsztár, aki nem képes felfogni a nemet. Úgy látszik, az egóján taposok ezzel, de különösebben nem érdekel. – vontam vállat.
- Ezt hogy érted? – huppant le mellém Dee, míg Nina továbbra is karba font kezekkel állt velem szemben és az arcomat pásztázta.
- Érthetően a tudtára adtam, hogy nem akarok tőle semmit, hagyjon békén. Mégis eljött a meccsre és megvárt utána a kijáratnál.
- És? – kérdezték szinte egyszerre sürgetően.
- Azt mondta, hogy csak meg akart győződni róla, hogy jól vagyok. Csúnya esés volt szerinte a tegnapi, pedig tudjuk, hogy az aztán tényleg semmiség, ahhoz képest, hogy milyen lehetett volna. – biccentettem a lábamra, amit reggel még a biztonság kedvéért bejegeltem, de már szinte egyáltalán nem éreztem semmi fájdalmat járás közben - Mindegy. Már azzal meglepett, hogy ott volt. Aztán nem foglalkozva vele elindultam a kocsihoz. Kicsit azért bicegtem és éreztem, hogy egyre jobban kezd fájni a lábam. Tudtam, hogy így nehéz lesz vezetni, ezért befásliztam. Mikor végeztem és elindultam a kormányhoz kitalálta, hogy így aztán nem mehetek haza. Addig erősködött, míg végül ráhagytam a dolgot és engedtem, hogy hazahozzon.
- Kettesben, sötétedés után… egy ilyen kis légtérben. Vele. Hűű. – vonogatta szemöldökét Nina sokat sejtetően.
- Nem voltam hajlandó beszélgetni vele, nyugi. Igazából… el is aludtam útközben.
- Ő pedig a karjaiban hozott fel egészen a szobádba. – jegyezte meg Nina
- És reggel az ágyamban ébredtem. – mondtam vele egyidejűleg – Mi? – néztem barátnőmre döbbentem, mikor eljutottak agyamig az imént kiejtett szavai.
- Így volt. – bólogatott hevesen Nina – Azt hittem felébredtél, mikor bevitt, mert hosszú percekig nem jött ki a szobádból, aztán meg olyan hirtelen viharzott el. Kezembe nyomta a kocsi kulcsod és már ott sem volt. Gondoltam összevesztetek. – vont vállat lazán.
- Nem ébredtem fel – motyogtam magam elé meredve.

Marco szemszöge

Ismét az a megnyugtató érzés fogott el, amely minden egyes alkalommal végigsöpört rajtam, ha a gitáromon játszottam. Ilyenkor semmi más nem számított, a húrokat pengetve a külvilág, mint olyan megszűnt létezni körülöttem, s a gondolataim szárnyakra keltek. Olyan állapotba kerültem másodpercek alatt, amelyből csak nagy nehezen tudott bárki is kirángatni.
Halkan dúdolgattam a gitárból előcsalogatott hangok mellé és egy kósza ötlet kezdett körvonalazódni bennem. A szemem sarkából láttam, ahogy a srácok érdeklődve felém fordultak, de a figyelő tekintetekkel mit sem törődve tovább játszottam egészen addig, míg a fejemben készen nem állt egy komplett terv. Ekkor leraktam a hangszert a kezemből és üdvözült mosollyal az arcomon csatlakoztam a többiekhez.
- Na mi az, haver? – bökött oldalba karjával Jes. – Már megint mit találtál ki?
Csak megráztam a fejemet, miközben a vigyorom még jobban kiszélesedett.
- Szegény Amanda. – jegyezte meg egy halk sóhaj közben Tom égnek emelt tekintettel.
- Szegény vagy sem, nem szabadul tőlem. Ilyen könnyedén nem fog tudni lerázni. Engem nem! – jelentettem ki határozottan, majd a kezembe vettem egy doboz almás cidert, hogy aztán kényelembe helyezzem magam, míg a vacsoránk elkészül…

Amanda szemszöge

A délelőtt további része vidáman telt. A lányokkal egész nap csacsogtunk minden féléről, ami éppen eszünkbe jutott. Szó esett az előttünk álló hetekről munka tekintetében, de közben már a nyarunkat is tervezgettük. Május végéig mérkőzéseink lesznek, június elején pedig még egy-két levezetőedzést fognak tartani nekünk. Júliusban pedig már megkezdjük a felkészülést a következő szezonra. Így marad nagyjából három szabad hetem, esetleg négy, amit a családommal szeretnék tölteni.
Sok szabad időnk nem lesz, főleg nem azoknak, akik a hazai válogatottjuk tagjai, hiszen idén kerül megrendezésre a 30. nyári olimpia. Mivel Dee és Nina is oszlopos tagja a dán válogatottnak, így ők a nemzeti csapattal Londonba utaznak július közepén és csak egy hónappal később csatlakoznak hozzánk. Ebéd után – amit egy olasz étteremből hozattunk magunknak – Nina készülődni kezdett a randijára. Szemei izgatottan csillogtak és ajkaira egy levakarhatatlan vigyor telepedett. Nevetve figyeltük a benne egyre csak fokozódó félelmet. Amire persze csak megsértődött és kihajtott minket a szobájából.
Ezt követően úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy vígjátékot. Amint a film véget ért Dee felpattant a kanapéról és az értetlen arckifejezésemmel nem törődve pakolni kezdett.  Egy pokrócot, négy- öt különböző nassolni valót, egy üveg bort és két poharat egy táskába rakott, majd kiadta a parancsot, hogy öltözzek fel valami kényelmesbe, amíg ő taxit hív.
- Oké, de mégis hova megyünk? – követtem a konyha felé.
- A szabadba. – kaptam meg a tömör választ.
- Ezzel nem segítettél sokat. – sóhajtottam fel.
Fél órán belül már egy park előtt szálltunk ki a kocsiból. Időközben már alkonyodni kezdett. A madarak csiripelését a tücskök ciripelése váltotta fel. A betonozott ösvényen sétáltunk egy nyugodt helyet keresve.
A kora esti időpontnak köszönhetően még sokan töltötték a szabad idejüket a friss levegőn. Volt, aki kutyát sétáltatott, míg más a kisgyerekével, családjával rótta az utat, de nem egy szerelmespár útja keresztezte a miénket.
Végül Diana egy kisebb tó előtti füves területet talált megfelelő helynek egy késő délutáni piknik helyszínének. A pokrócot kiterítve telepedtünk le. Hosszú ideig csendesen ücsörögtünk két kisebb fűzfa között. Tekintetem a velünk szemben lévő vízesésre függesztettem, miközben gondolataim őrült kavalkádját igyekeztem rendszerezni. Térdeimet felhúztam, karajaimmal átkaroltam őket, s államat rájuk fektettem.
- Itt nagyobb a gond, mint azt sejtettem. – szólalt meg Dee pár perc múlva – Mi emészt ennyire?
Fejemet felé fordítottam, és rövid hezitálás után úgy döntöttem, hogy beavatom őt.
- Bontsd ki azt a bort és közben mesélek neked valamit. – feleltem egy halk sóhajt követően.
- Nagyon komolynak hangzik. – jegyezte meg, de közben már azon volt, hogy teljesítse a kérésemet.
Türelmesen vártam, míg a két pohárba kitöltötte az italokat, majd koccintottunk. Két nagyobb korty után vettem a bátorságot, hogy belekezdjek a kálváriámba.
- Tizennyolc éves voltam, amikor az egész történt. Akkoriban még Veszprémben kézilabdáztam, már a felnőtt csapatban. Hamar jóban lettem a csapattársaimmal, szabadidőnkben sokat jártunk el különböző szórakozóhelyekre bulizni, vagy éppen egy- egy kisebb, kevésbé ismert banda koncertjére. Az egyik ilyen alkalomkor Budapesten voltunk. Az egyik barátnőm unokatestvérének az együttese lépett fel, és ő megígérte, hogy megnézi, mi pedig gondoltuk jó muri lesz és vele tartottunk. Ott ismerkedtem meg vele. Napbarnított bőr, kék szem, szőke haj, ragyogó mosoly és egy olyan karizma, amely mindenkit magával ragad, aki csak a környezetében tartózkodik. Nekem persze nem is kellett több. A késztetés, hogy találkozzak vele és jobban megismerhessem, legyőzhetetlen volt. De várnom kellett, ugyanis ő volt a banda énekese. A koncert után a barátnőm jóvoltából megismerkedtünk az egész csapattal, ahogy vele is. Martinnak hívták, akkor huszonkét éves volt és másodpercek alatt teljesen az ujjai köré csavart. A következő hetekben hol én voltam Pesten, hol ő jött le Veszprémbe, hogy találkozzunk. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt és megismertük egymást, úgy kezdtem egyre jobban belehabarodni. Egy hónap múlva már hivatalosan is együtt voltunk. Nem volt egyszerű, mert én is sokat voltam úton a csapattal és ők is egyre több felkérést kaptak a bandával. Aztán fél év múlva jött a régóta óhajtott siker, berobbantak a magyar zeneiparba. Eleinte nem volt semmi probléma, ám ahogy egyre nagyobb ismertségre tettek szert, úgy Martin kezdett megváltozni. – mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben megálltam egy pillanat erejéig – Fogadkozott, hogy őt soha sem fogja magával ragadni a hírnév, hogy ugyanaz, marad, mint akit megismerhettem. Egy ideig persze így is volt. Sőt, igazából… eleinte még magam elől is tagadtam, hogy igenis kezd elszállni. Mindenféle mentséget hoztam fel rá, vagy egyszerűen lerendeztem azzal, hogy csak én képzelem bele, olyanokat látok, amik nincsenek is. De sajnos hétről hétre rosszabbodott a helyzet. Tavasz végére már volt olyan, hogy napokra eltűnt és képtelen voltam felvenni vele a kapcsolatot. Az állítólagos barátai persze semmit sem tudtak, ha a holléte felől érdeklődtem. Nagyon durván rákapott a bulizásra, egyre többször fordult elő, hogy másnaposan, esetleg részegen lépett fel. Iszonyatosan mérges voltam rá, az egyik veszekedésünk során fel is hoztam a szakítás ötletét. Azonnal ígérgetni kezdte, hogy változtat a dolgokon és minden olyan lesz, mint régen. Az egy éves évfordulónkat úgy ünnepeltük meg, hogy látszólag rendbe hoztuk a kapcsolatunkat. Rengeteg energiámat szívta el a folytonos ingázás, de nem érdekelt, mert boldog voltam, ha vele lehettem. Aztán úgy két hónappal később még mélyebbre került, mint előtte valaha. Nap szinten veszekedtünk, kiabáltunk a másikkal hol telefonon, hol személyesen. Őrült féltékenységi jeleneteket adott elő, ha egy sráccal beszéltem és fel volt háborodva, ha nem tudtam elmenni egy fellépésére. Teljesen kifordult magából én pedig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Szerettem őt tiszta szívből, de az a srác, aki tizennégy hónap eltelte után előttem állt, már nem volt ugyanaz, mint aki egyetlen éjszaka alatt magába bolondított. Áprilisban szakítottunk. Akkor döntöttem úgy, hogy megfontolom a külföldre igazolásom lehetőségét. És… végülis neki köszönhetően kötöttem ki Dániában. – jegyeztem meg keserű mosollyal az ajkaimon – Érted, hogy miért meséltem ezt el neked, ugye?
- Azt hiszem, sejtem. – bólintott – Félsz. – jelentette ki egyszerűen.
- Marco… olyan hatással volt rám már az első pillanatokban, mint eddig soha senki. Még Martin sem. Egyszerűen az egész lénye… képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni és nem rá gondolni. Viszont ő is énekes. Persze nem tudhatom, hogy hogyan kezeli az ismertségét, de még csak véletlenül sem akarom újra elkövetni ugyanazt a hibát. Nem az elérhetetlent akarom játszani előtte, csak félek, hogy ha még jobban megismerem, akkor képtelen leszek ellenállni neki. Nem akarom újra átélni azt, amit évekkel ezelőtt…



2013. szeptember 1., vasárnap

Folytatás...

Sziasztok!

Azt sem tudom, hogy hol is kezdjem. Tudom, tudom célszerű az elején :)
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, hogy csak így szó nélkül eltűntem bő másfél hónapra. Ne haragudjatok! Azt reméltem, hogy majd a nyár folyamán bőven lesz időm a történettel és az írással foglalkozni, hogy majd egy kis előnyt is kovácsolhatok magamnak, és a részek rendszeresen érkeznek majd. Ebből gyakorlatilag semmi sem valósult meg. :/
A nyári munka sokkal több szabadidőmet és energiámat emésztette fel, mint ahogy én azt korábban reméltem. Szinte csak aludni jártam haza másfél hónapig, ha pedig szabad napom volt az úgy elrepült, hogy mire észbe kaptam már megint munka volt. De nem panaszkodom, mert olyasmit kaptam, éltem át ez alatt a pár hét alatt, amit soha sem fogok tudni igazán megköszönni. És ha ehhez az kellett, hogy hanyagoljak minden mást, nagyon is megérte.
Ha már itt tartunk... tartozom egy vallomással. Volt egy időszak az elmúlt hetek folyamán, amikor komolyan elgondolkodtam rajta, hogy van-e értelme folytatni, befejezni ezt a történetet. Sokat gondolkoztam rajta. Elbizonytalanodtam. Sokáig hezitáltam, hogy biztosan akarom-e még írni. Sokszor jóval nehézkesebben megy, nincs már meg az a lendület, ami korábban jellemezte a "munkát" és olykor úgy érzem, nincsen elég türelmem ahhoz, hogy leüljek és írjak. Főleg ha olyan döcögősen megy, mint az utóbbi időben. Emiatt sem erőltettem az írást a nyár folyamán. Lényeg a lényeg: úgy döntöttem, hogy nem fogom abbahagyni. Legalábbis nem most. Ezt a történetet még mindenképpen be szeretném fejezni. Van még egy teljes hetem, hogy kipihenjem magamat aztán én is visszakerülök a mókuskerékbe. Egyetem, tanulás, munka... Másodévesként biztos, hogy nem lesz olyan leányálom ez az év, mint az előző volt, de megbirkózom vele és igyekszem a szabadidőm egy részét az írásnak szentelni.
Nem tudom, hogy milyen időközönként hozom majd az új részeket, ahogy egyelőre a 15. fejezet érkezésének az időpontja is bizonytalan. De megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni és minél hamarabb hozni a folytatást.
Köszönöm a türelmeteket, megértéseteket és azt is, ha a fent olvasottak mellett is továbbra is maradtok, és olvastok :)
millió puszi, Csillu