21. fejezet - Őrült, rohanó mindennapok

21. fejezet

Őrült, rohanó mindennapok

Amanda szemszöge

Három hét telt el, huszonegy nap, amely alatt rengeteg minden történt...
Kezdésnek ott volt egy bonyodalmakkal igencsak tarkított utazás Győrig. A reptéren a jó ég tudja hogyan, de elkeveredett néhány csapattársunk bőröndje, így amiatt szobroztunk ott plusz egy órát. Aztán úton Győr felé először dugóba kerültünk, majd lerobbant a busz, így a tervezett délutáni érkezés helyett már javában az éjszakában jártunk, mire végre bejelentkezhettünk a szállodában. Természetesen reggel kelni kellett korán, hogy edzeni tudjunk egyet a csarnokban, ahol a meccset játsszuk majd. De szerencsére csak a kezdet volt döcögős, a továbbiakban minden az eltervezettek szerint alakult, s végül legnagyobb örömünkre egy őrült és kiélezett véghajrában két góllal megnyertük a mérkőzést, így összesítésben négy gólos győzelmet aratva a magyar csapat felett, magabiztosan jutottunk be a négyes döntőbe. Diadalittas mosollyal az arcunkon ugráltunk örömünkben a csarnok közepén. A szurkolók sportszerűen megtapsoltak minket, de inkább értelemszerűen a saját csapatuknak köszönték meg, hogy idáig eljutottak. Ezzel szemben az a maréknyi dán szurkoló torkaszakadtából üvöltve igyekezett túlharsogni a többséget, s néha sikerült is nekik. A mérkőzés után egy kis időt el tudtam tölteni a családommal, mielőtt újra útra keltünk volna. Jó volt őket látni, s még inkább felüdülés volt úgy elbúcsúzni tőlük, hogy heteken belül újra találkozunk, ám akkor Pest lesz a helyszín. 

Mindeközben Dániában elszabadult a pokol. Mikor odakerültem a Koppenhága csapatához épp egy új csapat építése zajlott akkor már egy éve, fiatalabb játékosokat válogattak össze, akik jóval kevesebb rutinnal, ám annál nagyobb alázattal és lelkesedéssel viseltettek a kézilabda iránt. Az első évben épp hogy sikerült túljutniuk az első csoportkörön, a másodikon viszont már elakadtak, ám így is jobb teljesítmény ért el a csapat, mint amit elvártak, amire számítottak tőlük. A második szezonban csatlakoztam én az addigra már összeszokott a csapathoz. A kezdés ugyan nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de aztán valahogy összeállt minden és a továbbiakban már probléma nélkül vettük az egyre nehezedő akadályokat, meg sem állva egészen a véghajráig. Ahol aztán csak egy hajszálon múlott, hogy bejussunk a döntőbe, de mégsem sikerült. Ezzel szemben idén, néhány apróbb hibát - értek ezalatt egy váratlan vereséget vagy egy döntetlent - leszámítva minden úgy alakult, ahogy mi azt szerettük volna, s elértük, amit szerettünk volna. Június első hetében bajnokok ligája döntőt játszhatunk, ilyen utoljára talán nyolc éve volt. Vasárnap értünk vissza Dániába, s ami a reptéren ért minket, az maga volt a döbbenet. A terminált piros és fehér felsőbe öltözött szurkolók tömege tarkította, illetve a közmédia is magas létszámban jelen volt. Amint beléptünk óriási tapsvihar és éljenzés fogadott minket. Meghatódottan néztük azt a sok embert, akik képes voltak miattunk idejönni. Jó egy órát ott ragadtunk. Számos interjút adtunk tévés riportereknek illetve újságíróknak. Ugyan fáradtak voltunk mindannyian mégis türelmesen álltuk az emberek ostromát. Miután a sajtó megkapta, amit akart lassan szét is széledt, viszont a szurkolók egy része még aláírásokért és közös fotókért állt sorba. Aztán bő másfél órával az érkezésünk után végre elhagyhattuk a repteret. Az épület előtt azonban kitartóan ott ácsorgott egy napszemüveges alak, hanyagul a falnak támaszkodva, kapucnival próbálta kilétét elfedni, s szeme is a földet pásztázta. Ám nem éppen halkan jöttünk ki, így a nagy hangzavarra egyből felkapta fejét, tekintete másodperceken belül megtalálta az enyémet, s ajkai egy óvatos mosolyra húzódtak. Meglepetten konstatáltam jelenlétét, aztán leszakadtam a többiektől és felé indultam.

- Szia! - köszöntem neki halkan. 
- Szia - mosolya kiszélesedett. 
- Hát te mit csinálsz itt? 
- Téged vártalak - felelt olyan hangnemben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy Marco Jensen rám várva ácsorog bárhol is...
- Régóta vagy itt? 
- Mióta leszálltatok. 
- Oh - meglepettségemben képtelen voltam bármi értelmeset kinyögni.
- Ezt neked hoztam - nyújtott felém egy doboz bonbont. 
- Köszönöm, igazán nem kellett volna - zavaromban fülem mögé tűrtem egy göndör tincsemet.
- Ugyan már, Dánia legjobb kézilabdázója ennyit minimum megérdemel - kacsintott rám.
Elvettem tőle az édességet, s mikor megláttam a csomagolását felcsillant a szemem. 
- Ezek szerint sikerült jót választanom - nevetett fel. 
- Határozottan! - bólogattam hevesen. 
- Gondolom hulla fáradt lehetsz, de arra gondoltam, beülhetnénk valahova egy kávéra, vagy esetleg sétálhatnánk egy kicsit. - ecsetelte ötletét kissé bizonytalanul. Na ugye hogy tud ő normális, hétköznapi emberhez hasonlóan is viselkedni... 
- Azt hiszem, egy kávé most igazán jól esne - feleltem mosolyogva. 
- Akkor ne szobrozzunk itt tovább, a parkolóban áll a kocsim. Hadd segítsek - nyúlt az egész eddig kezemben tartott bőrönd fogantyújáért. 
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a  viselkedésem a korábbi szöges ellentéte most, de sokat gondolkodtam ezen az egészen és végül úgy döntöttem, hogy kevésbé fogok elzárkózni előle, ha közeledni próbál. Kezdetnek pedig ez az alkalom megfelelőnek tűnt. 
A parkolóban aztán megláttam Ninát és Danielt  a kocsi mellett szobrozni. Amint észrevettek minket együtt közeledni, barátnőm arcára óriási vigyor ült ki. Odamentem hozzájuk, köszöntem Dannek is, váltottunk pár szót, aztán egy később találkozunkkal elköszöntem tőlük. Barátnőm diadalittas nézését látva egy halk sóhaj szakadt fel belőlem, miközben otthagytam őket, s visszamentem Marcohoz. Berakta a bőröndömet  a csomagtartóba, majd kinyitotta nekem az ajtót és betessékelt. Az út csendesen telt, a rádióból halkan szólt a zene, Marco néha dúdolgatott is, bár szerintem nem volt tudatában eme tevékenységének, mert minden áldott alkalommal, mikor elmosolyodtam ezen, megkérdezte, hogy mi az, mire én csak bőszen ráztam a fejem. Nem sokkal később már a Norden ajtaján léptünk be. 

- Ha szeretnél, ki is ülhetünk - torpant meg pár lépésre az ajtótól. 

- Jó lesz itt. Túl sokan sétálnak kint és a reptériből kiindulva eléggé felkapták a hírt, csak egy kis nyugalomra vágyom - feleltem halkan. 

- Rendben. 

Egy eldugottabb helyet keresve lyukadtunk ki az emeleten az egyik sarokban álló boxban. Egymással szemben ültünk, hosszú percekig néma csendben. Mindketten a másikat fürkésztük egy darabig. 

- Tudod, megleptél, hogy minden hezitálás nélkül igent mondtál - törte meg a köztünk kialakult csendet Marco. 

- Kicsit magamat is. - nevettem fel - Sokat gondolkodtam, hogy mihez kezdjek veled és rájöttem, hogy minél jobban igyekszem távol tartani magam tőled, te annál jobban fogsz küzdeni azért, hogy változtass rajta. Úgyhogy gondoltam megadom a lehetőséget, hogy magadtól jöjj rá, tizedannyira sem vagyok érdekes, mint azt te elképzelted - feleltem nyugodtan. 

- Miért vagy ilyen kemény magadhoz? 

- Szó sincs itt keménységről, Marco. Csak évekről és sok tapasztalatról. Bárki, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem lemorzsolódott hónapok alatt, hogy csúnyán fejezzem ki magam. Egyszerűen nem képesek felfogni, hogy teljesen más az életmódom és hogy más élvez nálam prioritást, mint náluk - vontam vállat. 

- Egy- két rosszul sikerült kapcsolatból nem szabad messzemenő következtetéseket levonni - tiltakozott hevesen. 

- Tudom, én mégis megteszem - feleltem, s keserédes mosoly kúszott az arcomra. 

Ekkor érkezett meg a pincér az italainkkal és reméltem, hogy ezt az alkalmat kihasználva egy kevésbé kényes, vagy mély téma felé terelhetem a beszélgetést. 

- Nagyon meglepett a múltkori reakciód - szólalt meg beelőzve engem. Nesze neked témaváltás...

- Az tisztán látszott az arcodon is. Ne haragudj, de én nem az a személy vagyok, aki minden zokszó nélkül hagyja, hogy irányítsák. Eléggé kiábrándító számomra ez a fajta viselkedés. 

- Vettem - kacsintott rám - Soha többet túlzott magabiztosság. 

- Jaja, jó lesz, ha leszállsz hozzám a földre, popsztár - közöltem határozottan, majd arckifejezését látva hangosan felnevettem. 

- Néztem ám a meccseteket - jelentette ki büszkén. 

- És ez azért olyan nagy szó, mert - hagytam félbe a mondatot.

- Mert életemben először akkor néztem kézilabdát, mikor találkoztunk az arénában. Ez volt a második alkalom. 

- Ez esetben ezt egy hatalmas megtiszteltetésnek veszem. 

- Jól is teszed - bólogatott hevesen. 

- És hogy tetszik a sportág? 

- Őszintén? Én szinte sokkot kaptam, hogy mennyire brutális tud lenni néha. Hogy bírtok ennyi ütést meg esést elviselni, fel nem fogom... Az viszont nagyon tetszik, hogy ennyire akciódús, szerintem jóban leszünk egymással, én és a kézilabda - jelentette ki határozottan. 

- Hát ezt örömmel hallom - nevettem el magam. 

Nem tudom, hogy mégis pontosan mikor érkeztünk a kávézóba, hogy meddig maradtunk. Az biztos, hogy a kávé mellett még egy sütit illetve egy limonádét is elfogyasztottunk, s közben egyre fesztelenebbül ismerkedtünk egymással. A részemről nagyon maximum háromnegyed órásra tervezett kávézás elég rendesen elhúzódott. De valahogy mégsem bántam. 

Ajkaimon halvány mosoly játszott még akkor is, mikor beléptem a lakásba magam után vonszolva a bőröndömet. 

Azóta eltelt két hét, s többször is összefutottam Marcoval fél vagy teljes órákra beszélgetni egy kicsit. Bár még magamnak is félve vallottam be, de igazán kezdtem megkedvelni a srácot. De igyekeztem teljes kontroll alatt tartani az érzelmeimet, ez nem lehet több, csupán egy barátság, ezt már az elején leszögeztem magamnak. 

A napok villámgyorsasággal pörögtek egymás után, edzés edzést követett, megtűzdelve konditermi edzésekkel és az egyre jobbá váló idővel számtalan szabadtéri futással. Kétszer Marco is csatlakozott hozzám, de kicsit döbbenten állapította meg, hogy neki ehhez nincsen meg a megfelelő kondija, így azóta valahogy nem erőltette. 

Egy héttel a döntő előtt viszont gyakorlatilag teljesen elzárkóztam a külvilágtól és csak arra koncentráltam, hogy a lehető legjobb formában legyek a nagy eseményre. Edzettem, pihentem, erősítettem, megint relaxáltam. De nem kerestem senkit, a telefonom csak akkor használtam, ha nagyon muszáj volt. Lelkiekben csakis a döntőre igyekeztem hangolódni. Ugyan Marco néha próbálkozott, de mindig leráztam, sőt az utóbbi két napban még csak fel sem vettem neki a telefont, gondolom feladta vagy megsértődött, mert már nem is keres. Én mondtam, hogy nálam más élvez prioritást, nem értem, mégis mit várt... 

Marco szemszöge

Hihetetlen, hogy egyetlen fél mondat mekkora ösztönzés tud lenni az ember számára, hogy mennyire képes kitartásra sarkallni. Amandának például elég volt ennyit írnia: nem fogom leharapni a fejét, ha legközelebb szembe jönne az utcán… Hogy mit ért el vele? Azt, hogy vasárnap ebéd után, mint valami idióta ácsorogtam a reptér előtt és vártam, hogy végre elszabaduljon az újságírók és a rajongók közül. Úgy jöttem ki elé, hogy egyetlen szándékom volt, teljesen megbékíteni a múltkori után. Ám aztán ahogy észrevettem, hogy teljesen más stílust vett fel velem szemben, hogy jóval közvetlenebb, mint eddig volt, vettem a bátorságot és elhívtam kávézni. Nem tudom, hogy melyikünket lepte meg jobban, hogy igent mondott, de talán azért mégiscsak engem. Az pedig, hogy az egyetlen kávénak induló történetből jóval több lett, elárulja számomra, hogy akármennyire is tagadja vagy ellenkezik, igenis jól érzi magát a társaságomban, nekem pedig ennél több nem is kellett. Beindítottam a gépezetet, magasabb fokozatra kapcsoltam. Egyre bátrabban és többször kerestem. Hol csak telefonon beszélgettünk egy kicsit, néha csak pár üzenetet váltottunk, de volt, hogy beültünk egy kávéra vagy elkísértem edzeni. Az mondjuk elég gáz volt rám nézve, hogy sokkal jobb az állóképessége, mint nekem, de amennyit neki futnia kell, nem is értem miért voltam meglepődve rajta.

Szerettem volna minél több időt vele tölteni, minél jobban megismerni őt, amiben az elején még úgy látszott, hogy ő is benne van. De a héten egyszerűen nem hajlott rá, hogy találkozzunk. Alig lehetett elérni telefonon, sokszor vagy nem vette fel, vagy kinyomott. Aztán tegnap este sikerült elérnem és beszélni vele egy keveset. Azt mondta, hogy ne haragudjak, de most már minden erejével csak a felkészülésre koncentrál, és mire lenne ideje találkozni velem, addigra rendszerint hulla fáradtan ér haza. Megértettem őt teljes mértékben, ezért nem is erőltettem a dolgokat.

Szerda délelőtt volt és én újra a reptér felé tartottam, annyi eltéréssel, hogy most Amanda is mellettem ült. Sikerült rávennem, hogy kivihessem a reptérre, addig is tudunk egy kicsit beszélgetni.

- Nagyon szótlan vagy – jegyeztem meg, mikor ő már hosszú percek óta csak szótlanul ült a kocsiban és meredt kifelé a szélvédőn.

- Ha azt mondom, öklömnyi nagyságú lehet a gyomrom, akkor szerintem túlzok – motyogta az orra alatt.

- Hé, ne stresszelj nagyon a hétvége miatt, oké? Egyrészt mert tudom, hogy úgyis ügyes leszel, másrészt meg így is már óriási dolgot értetek el a csapattal. Tekints inkább egy megtiszteltetésként arra, hogy ott játszhattok, ne pedig úgy, hogy a világ legnagyobb akadálya áll előttetek. És ha most nem sikerül? Akkor sincs semmi, jövőre újra megpróbáljátok, még több tapasztalattal. Már így is egy ország büszke rátok! – simítottam végig a karján.

- Te aztán tényleg értesz hozzá, hogyan nyugtass meg valakit – nézett rám, felé pillantottam, s elégedetten konstatáltam, hogy ajkain halvány mosoly ült.

- Ahol tudok, segítek. Meg amúgy is rossz nézni, hogy itt emészted magad.

- Én csak… mi van, ha ehhez kevés vagyok?

- Oké, nézd, én tudom, hogy nem vagyok annyira tisztában a kézilabdával, mint egy megrögzött szurkoló, de azt azért én is tudom ám, hogy az egyik legeredményesebb játékosa és húzóembere vagy a csapatnak. Szóval tulajdonképpen miért is kételkedsz saját magadban?

- Mert sokáig mást se hallottam, mint azt hogy túl idősen kezdtem el ezt a sportágat ahhoz, hogy igazán jó lehessek benne…

- És mégis itt vagy Koppenhágában, épp indulásra készen a legrangosabb kézilabdakupa döntőjére. Csak nekem tűnik úgy, hogy rácáfoltál azokra az emberekre, akik ilyet állítottak?

- Igazad van – sóhajtott fel halkan.

- A továbbiakban azt hiszem, dolgoznunk kell ezen az önbizalom kérdésen veled… - jegyeztem meg határozottan.

- Adhatsz kölcsön a tiedből, neked úgyis jócskán több van, mint az egészséges – élcelődött velem.

- Áucs! – kaptam a kezem a mellkasomhoz – Ez egészen a szívemig talált!

- Bolond vagy – rázta a fejét, majd felnevetett.

Időközben megérkeztünk a reptérhez. Leállítottam a motort, ám mindketten továbbra is mozdulatlanul ültünk.

- Köszönöm a fuvart – fordult felém – és a bíztatást is – hajtotta le a fejét zavartan.

- Igazán nem tesz semmit. Aztán ügyes legyél nekem, oké? Majd a tévé elől drukkolok neked – kacsintottam rá.

- Oké, oké. – bólogatott, majd egy halk sóhaj hagyta el az ajkait, s kinyitotta az ajtót.

Én is kipattantam az autóból, s kivettem a bőröndjét a csomagtartóból, aztán hozzá léptem. Várakozón néztem rá, hogy mi legyen, bekísérjem, vagy itt köszönjünk el egymástól. De gondoltam, hogy nem akar felhajtást illetve magyarázkodni sem a többieknek, így nem ért váratlanul, mikor nem indult el egyből be.

- Még egyszer köszönök mindent – rám nézett, tekintetünk összekapcsolódott és hosszú másodpercekig csak néztük a másikat. Egy kósza tincset tűrt a füle mögé, kiismertem már annyira, hogy tudjam nála ez egy kényszercselekvés, ha zavarban van.

- Sok sikert a hétvégére! Kérsz egy szerencseölelést? – villantottam rá széles mosolyt.

- Mindenképpen – bólogatott komolyan, majd kitört belőle a nevetés.

Karjaimat köré fontam, s miközben átöleltem mélyet szippantottam kellemes illatából. Ahogy testünk összeért jóleső borzongás futott végig rajtam. Képtelen vagyok felfogni hogy lehet a puszta jelenléte ekkora hatással rám…

- Mennem kell. – elengedett, hátrébb lépett s a bőröndjéért nyúlt.

- Vigyázz magadra! – búcsúztam tőle.

- Te is.

- Rossz pénz nem vész el – vontam vállat lazán.

- Ez igaz. Majd beszélünk. Szia, Marco.

- Szia, Mandy. – meglepetten nézett egy pillanatig a becézés hallatán, aztán elmosolyodott.

Intett még egyet, majd megindult az épület felé. Én visszaültem a kocsimba, s figyeltem távolodó alakját. Aztán egyszer csak megtorpant, én nagy naivan azt hittem, hogy elfelejtett valamit és visszajön hozzám. De nem tett semmi ilyet. Egy matt fekete bmw előtt állt meg, amiből épp az a srác szállt ki, akivel még jó múltkor az étteremben láttam. Megölelték egymást, a srác adott Amanda homlokára egy puszit. A lány türelmesen megvárta, míg összeszedi minden cuccát, lezárja az autót, majd együtt indultak el befelé. Miért van vele? Ki ő egyáltalán? Mit akar tőle? Ilyen s ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem, s mintha valami belülről szorította, szét akarta volna feszíteni a mellkasomat. Féltékeny voltam…