6. fejezet - Kavargó gondolatok

Sziasztok!
A megszokotthoz képest egy egész késői időpontban érkeztem meg a folytatással.
Jenni, a kérésed számomra parancs, ez a rész már nagyobb betűmérettel íródott - egyébként a korábbiakat is átállítottam ugyanerre - de ha van aki még ezt is kicsinek találja, az jelezze és állítok még rajta :)
Bízom benne, hogy ez a fejezet elnyeri a tetszéseteket, bár van bennem egy kis félelem. Az utolsó két oldal eléggé elgondolkodós lett, de remélem, hogy nem érzitek majd túl száraznak. Ha mégis, azt tessék nekem valamilyen formában jelezni. Köszönöm! :)
Két villámgyors megjegyzés még: a karakterek menüpontba felkerült egy újabb szereplő képe ;) a másik: a fejezetben lesz pár mondat, ami nem magyar nyelven íródott, a jelentésüket ha az első mondatra kattintotok, új oldalon kihozza :)
Szeretnék mindenkinek Kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Csajok, sok locsolót! ;) És kellemes tavaszi szünetet! Egyetemista sorstársaimnak pedig kitartást a jövő hétre is! ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

6. fejezet

Kavargó gondolatok

2012. március. 28

Amanda szemszöge

Kitartóan küzdöttem az ébrenlét ellen, nem akartam kiszakadni az álmok békés világából egy embertelenül korai időpontban. Abban reménykedtem, hogy ha nem nyitom ki a szemeimet, hamarosan újra elnyel a tudatlanság legalább még pár órácskára.

Igyekeztem megtalálni az ideális pozíciót, amely elég kényelmes ahhoz, hogy ismét elaludjak. Ám amint az oldalamra fordultam és kezemet a fejem alá akartam tenni, éles fájdalom hasított belém, melynek hatására szemeim azonnal felpattantak, s hangosan felszisszentem. A hátamra gördültem és teljesen éberen feküdtem az ágyamban még pár másodpercig, majd óvatosan feltápászkodtam. A bal alkarom csak úgy sajgott, s ahogy hozzá értem csak még jobban felerősödött.

Amint képesnek éreztem magamat arra, hogy kikászálódjak az ágyból, az első utam a konyhába vezetett. Kapásból a hűtőhöz lépem, ahol jeget kerestem, majd amint azt rögzítettem a kezemre, fájdalomcsillapító után kezdtem kutatni. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, mert csak nem akart előkerülni az, amire szükségem volt.

- Mit keresel? – csendült fel mellőlem Nina hangja, mire ijedten rezzentem össze.

- Jesszus! A frászt hozod az emberre. – sóhajtottam a fejemet csóválva. – Fájdalomcsillapító kell.

- Itt van az orrod előtt. – emelt ki a fiókból egy dobozt.

- Az nem jó. – ráztam meg a fejem. – Túl erős.

Na nem mintha nem fájt volna iszonyatosan, de korábbi sérüléseimnek köszönhetően tudtam, hogy lehetne ennél rosszabb is. Éppen azért nem szerettem volna bevenni azt a gyógyszert, amit Nina ajánlott, mert azt csak akkor szedjük, ha nagyon muszáj.

- Mindenképpen edzeni akarok. – tettem még hozzá határozottan, utalva a gyógyszer azon mellékhatására, mely egyfajta tompultságot okoz. Ami csak hátráltatna a délelőtt és délután folyamán…

- Másik viszont nincs itthon. – hangja tanácstalanul csengett.

- Felhívom Dee-t, hátha náluk akad pár szem.

- Rendben. Kávét vagy teát kérsz? – kiáltott utánam a nappaliba.

- Teát.

A következő öt percet telefonálgatással töltöttem, mire nagy nehezen találtam egy ismerőst, akinél akadt olyan gyógyszer, amire szükségem van. Ezt követően kissé fellélegezve vonultam el, hogy megejtsem a szokásos reggeli zuhanyzásomat, amivel emberi külsőt varázsolhatok magamnak. Vagy legalábbis olyat, amivel kimerészkedhetek az utcára.

Mire újra a szobámba értem, az éjjeli szekrényemen – csak úgy, mint pár napja – ott gőzölgött egy csésze tea. Belekortyoltam, de túl forró volt még ahhoz, hogy meg tudjam inni, így leraktam, majd azon töprengtem, mivel is üssem el az időt edzésig.

Tekintve, hogy holnap hajnalban indulunk Németországba, úgy döntöttem ideje lenne nekiállni összepakolni a ruháimat, amit magammal szándékozom vinni. Ez abból az okból kifolyólag is jó ötletnek bizonyult, hogy addig sem a kezembe hasító fájdalommal foglalkoztam.

Kissé tanácstalanul ácsorogtam a szekrényem előtt. Csak halvány elképzeléseim voltak arról, hogy mégis mit kéne bepakolnom. Halkan dúdolgattam a rádióból szóló egyik aktuális slágert az énekessel együtt, mikor két határozott kopogás után az ajtóm kivágódott, mielőtt én egyetlen szót is kiejthettem volna a számon.

- Héj! És ha éppen öltöztem volna? – torkolltam le a felém igyekvő srácot.

- Te mondtad, hogy siessek, nem?! – vonta fel szemöldökét Dan.

- Jogos. – sóhajtottam fel – Köszönöm! – öleltem meg, majd kikaptam a kezéből a dobozt és egy gyógyszert azonnal be is vettem.

- Mi ez a nagy készülődés? – huppant le az ágyamra, közben Nina is megjelent és az ajtófélfának dőlve követte figyelemmel az eseményeket.

- Holnap reggel indulunk Németországba. Szerinted? – vetettem rá egy futó pillantást.

- Nach Mainhätten? – kérdezte csillogó tekintettel automatikusan anyanyelvéreváltva.

- Ja, da. – feleltem nevetve, én is németül.

- Wenn ich nur mit euch fahren könnte! – sóhajtott fel Dan.

- Was hält dich zurück? – érdeklődtem, holott pontosan sejtettem.

- Der Handball. – felelte egyszerűen. Ám mielőtt tovább feszegethettem volna a témát barátnőm félbeszakított.

- Oké, nem teljesen értem, hogy miről beszéltek, de nem Manhattenbe megyünk, hanem Frankfurtba. – szólt közbe Nina dánul.

Dan egy a másodperc töredékéig értetlenül pislogott barátnőmre, majd kitört belőle a röhögés. Nina haragos tekintettel nézett rá, de Daniel vagy nem vette észre, vagy nem igazán érdekelte, ugyanis tovább nevetett az ágyamon fetrengve.

- Mainhätten és nem Manhatten. – hangsúlyoztam ki a két név kiejtése közötti különbséget. – Frankfurtot illetik ezzel a becenévvel, a város felhőkarcolói valamint a soknemzetiségűsége miatt. Bár a németek szemében ez becézés nem éppen pozitív értelemben vehető, ha jól tudom. – jegyeztem meg kissé elbizonytalanodva, de Dan helyeslően bólogatott, szóval nem mondhattam hatalmas baromságot. 

- Oh. – nyögte ki barátnőm.

- Bizony. – jegyezte meg Dan, majd másodperceken belül mindhármunkból kitört a nevetés.

Marco szemszöge

Csendesen ücsörögtem az étkezőasztalnál és meredten bámultam magam elé, míg a többiek élénk társalgást folytattak. Nos, ami engem illet túl kómás még voltam ahhoz, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, vagy egyáltalán odafigyeljek arra, hogy miről is tartanak diskurzust. Inkább csendben fogyasztottam el a reggeli gyanánt szolgáló rántottát.

- Hát beléd meg mi ütött? Nem szoktál ilyen szótlan lenni! – jegyezte meg Axel.

- Megint ismeretlen kisasszonyról álmodott. – kotyogta el Tom, mielőtt én megszólalhattam volna. - Áú! – jajdult fel pletykás szájú barátom, miután bokán rúgtam az asztal alatt. – Most mi van? Ez az igazság, nem? – dünnyögte az orra alatt mit sem törődve felé küldött figyelmeztető pillantásaimmal.

- Ismeretlen kisasszony? Megint? Én erről miért nem tudok semmit? – kezdett kérdezősködésbe menedzserem.

- Mert nincs miről tudnod. – sóhajtottam fel, majd belekortyoltam a narancslevembe.

- Nem büszke rá, hogy ilyen kis nyámnyila volt. – veregette meg a vállam egy másik táncosom.

- Christian, ne cukkold folyton Marcot! – torkollta le apja a srácot, mire ajkaim halvány mosolyra húzódtak. - Na mesélj csak! – szentelte nekem minden figyelmét.

- Majd reggeli után. – jelentettem ki határozottan látva a kíváncsian rám tapadó szemek sokaságát.

Axel megköveteli, hogy teljességgel őszinte legyek vele, nála nem fogom tudni elütni egy olcsó poénnal a kínos pillanatokat. Éppen ezért szerettem volna négyszemközt beszélni vele. Igen, szerettem volna, nem pedig akartam. Ugyan imádtam a táncosaimat, akik az együtt töltött évek során a legjobb barátaimmá, szinte a családommá váltak – Tomról nem is beszélve, akivel már öt éves korom óta boldogítjuk egymást – de pár hete nem lehet velük rendesen kommunikálni. A munkát persze - ahogy én - ők is komolyan veszik, de amúgy mindenből viccet csinálnak. Többször is átfutott az agyamon, hogy ennek mi lehet az oka, s végül arra jutottam, hogy így jön ki rajtuk a stressz és a fáradtság.

Éppen ezért volt szükségem egy olyan emberre, aki az első másodperctől kezdve komolyan vesz és érettebb nálam, nálunk. Ugyanis bármennyire is tagadtam, valamit megmozgatott bennem az a lány annyira, hogy ne legyen olyan nap, amikor ne jutna eszembe varázsaltos mosolya, lágy dallamos hangja és magával ragadó tekintete.

Fél éve, mikor a kapcsolatom véget ért, úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő egy évben más fogja a központi szerepet játszani az életemben. Nem a szerelem helyett választottam inkább a karriert, ahogy azt számtalan helyen lehetett olvasni. Nem, ezt a média kreálta. Én… sokkal inkább döntöttem a zenélés mellett. Nálam a kettő egyáltalán nem ugyanaz, de persze ezt nem igazán kérdezte senki sem és ahányszor erre kitértem egy interjú során, az ezzel kapcsolatos mondanivalóm érdekes módon soha sem jelent meg nyomtatásban.

Akkor egy friss szakítás után elgondolkodva rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatom nagyrészt nekem köszönhetően ment tönkre. Túl sokat voltam úton a különböző koncertek miatt, ha pedig a fővárosban tartózkodtam, rengeteg időt töltöttem a stúdióban vagy különböző rendezvényeken. Tisztában voltam vele, hogy én voltam az oka annak, hogy elhidegültünk egymástól. Amikor barátnőm kijelentette, hogy ő ezt így nem bírja tovább és leültünk megbeszélni a dolgokat, nem lepett meg a döntése a különválásunk mellett. A családom, főként anyu mondogatta mindig, hogy nem lesz jó vége ennek a sok munkának, ha nem vigyázok, hamarosan egyedül találom magam a lakásomban és akkor már késő lesz a bánat. Én persze csak legyintettem egyet, hogy csak túl sokat aggodalmaskodik. Másfél év együttlét után úgy gondoltam a szerelmünk bármit kibír, de tévedtem. Csalódott, elkeseredett voltam és persze magamat okoltam mindenért, ezért is született meg bennem az elhatározás, hogy semmilyen szerelmi kapcsolatot nem akarok egy ideig, az egyetlen dolog, amire fókuszálni szeretnék, az nem más, mint a tánc és a zene. Ez egészen jól ment hat hónapon keresztül. Ugyan néha nagyon magányos voltam, hiányzott, hogy nincs mellettem valaki, akit szerethetek, és ő is viszont szeret, de ezt egy ideig még magam előtt is tagadtam, s semmi pénzért nem vallottam volna be másnak.

De azon a nyolc nappal ezelőtti napsütéses délutánon, mikor megláttam Őt, cseppet sem érdekelt a karrierem. Eszembe sem jutott az éneklés vagy bármi, ami azzal kapcsolatos volt. Az egyetlen érzés, ami bennem kavargott, az a vágy volt. A vágy az után, hogy megismerhessem, és hogy talán, ha azt mi is úgy akarjuk, a mindennapjaim részese legyen…

A reggeli közben befutó sürgős hívása miatt Axel mégsem ért rá, így a délelőttöt a hotelszobám csendes nyugalmában töltöttem, míg a srácok úgy döntöttek felfedezik egy kicsit Kolding városát. Ugyan győzködtek egy ideig, de semmi kedvem nem volt most velük tartani.

Gondolataim el- elkalandoztak, de mindig egyetlen személynél lyukadtak ki. Az ismeretlen lánynál. A késztetés, hogy megtaláljam, és újra beszélhessek vele egyre csak nőtt bennem.

Hogy a bennem dúló vihart lecsendesítsem, - ha már teljesen megszűntetni úgysem tudom - csak egyetlen módszert ismertem, amely eddig mindig tökéletesnek bizonyult. A közelemben lévő asztalhoz siettem, melyen egy a szálloda lógójával ellátott papírtömb és toll pihent. Leültem a székre és kezembe vettem az író eszközt, majd írni kezdtem mindazt, ami szívem nyomta: Úgy éreztem, hogy beszélnem kell veled, de túl lassú és bártortalan voltam. Ám azóta is csak rád gondolok, várva a pillanatot, amikor újra láthatlak...

Amanda szemszöge

Szerencsére a gyógyszer pillanatok alatt megtette jótékony hatását, így zavartalanul folytathattam a korábban megkezdett pakolást, miközben a gondolataim a tegnap történetek körül kavarogtak.

Tudtam, hogy Stefan is jelen lesz, ahogy az elmúlt hónapokban minden hazai mérkőzésünkről tudósított, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanis eddig nem próbálta meg felvenni velem a kapcsolatot. Szerencsére. Persze ez most csúnyán hangzik így, de biztos voltam benne, hogy egy találkozás alkalmával, - ha ott szigorúan csak is a munkáról esik szó - rettentően kínosan érezném magam.

De arra még csak véletlenül sem számítottam, ami tegnap történt. Hogy ilyen egyszerűen kijelenti, hogy hiányzom neki és arra kér, hogy menjek vissza hozzá, egyáltalán nem gondoltam. Csak álltam ott előtte tüdőmbe rekedt levegővel, meglepetten pislogva és hagytam, hogy keze végigsimítson az arcomon. Szótlanul élveztem, ahogy állam vonalán végigvezette ujjait, miközben tekintetemet rabul ejtette az övé…

Legalább magam előtt muszáj bevallanom a tényt, hogy valamilyen szinten még mindig hatással van rám a közelsége, az érintése. Habár koránt sem olyan intenzitással, mint kapcsolatunk elején volt. Bár ez érthető és várható is, hiszen már három hónapja annak, hogy szakítottunk egymással.

A megismerkedésünk elkerülhetetlen volt annak idején, mikor ideigazoltam. A hivatalos bemutatásomat követően ő volt az első olyan újságíró, aki kifejezte örömét Koppenhágába érkezésemet illetően és sok sikert kívánt a továbbiakhoz. Aztán ahogy egyre jobban felkeltettem a sajtó érdeklődését a játéktudásommal, s a figyelem egyre többször rám irányult, úgy sűrűsödtek azok az alkalmak, amikor engem kérdezett egy mérkőzés után. Majd ahogy a villáminterjúja véget ért, sokszor elegyedtünk hosszabb beszélgetésekbe, amik eleinte a sportágat, később számtalan más témát érintettek. Szokásunkká vált legalább hetente egyszer beülni egy cukrászdába egy fagylaltkehelyre, és közben hosszasan beszélgetni mindenről, ami minket akkor a legjobban foglalkoztatott. Az egyik ilyen alkalom során vette a bátorságot és elhívott egy randira. Ninaék féltettek és nem szívesen támogattak volna egy esetleges kapcsolatot kettőnk között. Mikor feltettem a kérdést, hogy mégis miért, két indokot hoztak fel. Az egyik az volt, hogy jóval idősebb nálam. Nem értettem, hogy ez miért is okozhatna akkora problémát, hiszen az elmúlt hónapok rávilágítottak arra, hogy remekül megértjük egymást a nyolc év korkülönbség ellenére is. A másik – szerintük még nyomósabb – érv az volt, hogy ő Stefan Morgensen, a fővárosi napilap sportrovatának egyik főszerkesztője, biztos valami hátsó szándéka van, különben nem szorítaná háttérbe a munkáját.

Utólag visszagondolva ezekre az aggodalmakra, azt kell mondjam, hogy mindkét lánynak részben igaza volt.

Az egyik tényező, ami óhatatlanul is megmérgezte a kapcsolatunkat nem más volt, mint a munka. Mindkét fél részéről. Ő sokat volt az irodában, én pedig úton az országban, vagy azon kívül az idegenbeli mérkőzéseink miatt. Keveset találkoztunk, ám akkor is gyakran veszekedésbe torkollt az este.

A másik, amit én mindig is lehetetlennek tartottam, hogy valaha is közénk állhat, az mégis csak a korkülönbség volt. Fél év után Stefan úgy érezte, ideje lenne magasabb szintre emelni a kapcsolatunkat. Egy romantikus vacsora keretein belül egy megható beszédet követően előkerült az a bizonyos ékszeres dobozka, ami egy pár életében mindent megváltoztat. Nos, nálunk is ez történt azzal az „aprócska” kivétellel, hogy nem házasság, hanem különválás lett a vége. Soha senkinek nem kívánom, hogy hasonló szituációban legyen része, mint akkor és ott nekem volt. Ahogy előttem térdelt bal kezében a dobozt tartva, jobb kezét az enyémre helyezve, reménykedő arccal várva, hogy a válaszom igen lesz, a szívem elszorult. Arcomon végiggördülő könnycseppek kíséretében ejtettem ki ajkaimon a nemet, majd elrohantam a lakásáról.

Másnap felkerestem, hogy megbeszéljük a történteket, hogy mi vezérelt arra, hogy elutasítsam a kérését? Én… egyszerűen túlságosan korainak éreztem, ami tekintve, hogy hat hónap együttlét után sem voltam képes arra, hogy összeköltözzek vele, szerintem érthető. De ő azzal érvelt, hogy nemsokára harminc éves lesz és szeretne egy saját családot. Ez a kijelentése még jobban megrémített, erre végképp nem éreztem még késznek magamat, így a beszélgetésünk végére megérett bennem az elhatározás, és még aznap külön váltak útjaink.

- Mi történt tegnap Stefannal, miután ott hagytalak titeket? – csendült fel a közelemből barátnőm hangja, ami visszarántott a múlt körül kavargó gondolataimból.

- Azt akarja, hogy próbáljuk meg újra együtt. – jelentettem ki egyszerűen felé fordulva.

- Ugye nemet mondtál? – meredt rám visszafojtott lélegzettel.

Tőlem csak egy bólintásra futotta, ami egyáltalán nem sikerült határozottra, ezáltal kétségeket ébresztve a velem szemben idegesen toporgó lányban.

- Ez egyáltalán nem volt meggyőző…

- Nina, nyugalom! – szakítottam félbe – Nem csináltam semmi butaságot. Elmondtam neki, hogy én már tovább léptem, tegye azt ő is. – vontam vállat lazán.

- Igazán? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Igen. – bólintottam újra, s szemeimet egy pillanat erejéig lehunytam. Egy arc jelent meg képzeletemben és ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódtak.

- Oh! – sóhajtott fel Nina mindent tudóan – Ismeretlen srác.

- Igen. – nem ellenkeztem vele, nem volt értelme. Tudta, hogy igaza van, esélyem sem lett volna megcáfolni őt, de nem is akartam.

- Meg kell találnunk! – jelentette ki eltökélten, mire én csak felnevettem abszurd ötletén.

Ugyan hogyan bukkanhatnánk rá egy srácra, - akit eddig csupán kétszer láttam – egy majd másfél millió lakossal rendelkező fővárosban?

És a legfontosabb kérdés, hogy Én meg akarom-e egyáltalán találni?

5. fejezet - Vissza a mókuskerékbe

Sziasztok!

Majd' egy hetes kihagyás után újra fejezettel érkezem. Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, de mentségemre szóljon, hogy a múlt hét koránt sem úgy alakult, ahogy terveztem. Szinte csak aludni jártam haza, így időm sem volt a blog felé nézni.
Szeretnék köszönetet mondani az újabb díjért, amivel időközben kaptam. Valamint a fejezethez érkező két kommentet is Rékának és Jenninek. Köszönöm lányok, sokat jelent, hogy leírjátok a véleményeteket!
Ez a rész a megszokottaktól eltérően most Marco szemszögével kezdődik. Ami pedig a végét illeti... nos, majd meglátjátok ;)
Remélem, hogy ez után a rész után, olyanok is hallatják hangjukat, akik eddig nem tették.
Kíváncsi vagyok, hogy kinek hogy tetszett ez a rész? Hogy tetszik eddig a történet? Ki a kedvenc szereplőtök? Melyik főszereplő szemszögei jönnek be jobban? Egyszerűen írjatok le mindent, ami bennetek motoszkál, amint az utolsó sorok végére értek :)
Na de nem is tartalak fel titeket tovább! ;)
Jó pihenést szeretnék kívánni mindenkinek a hosszú hétvégére. Vigyázzatok magatokra, nagyon könnyű megfázni ebben a szeles esős/havas időben!
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

5. fejezet

Vissza a mókuskerékbe

2012. március. 27

Marco szemszöge

A családom társaságában eltöltött hétvége után teljesen feltöltődve érkeztem vissza a fővárosba vasárnap este, hogy aztán hétfőn újra útnak indulhassunk. A célunk nem más volt, mint Kolding, Dánia egyik legismertebb kikötővárosa.

Egész pontosan kétszázhuszonnyolc kilométer, majd két és fél órányi autóút állt előttünk, ezért korán reggel indultunk. A nap még csak felkelőben volt, így a hőmérséklet meglehetősen hűvös volt. A városban a hajnali időpontnak köszönhetően alig volt forgalom, az utcák szinte kihaltnak tűntek.

Ezt a részét nem igazán szerettem a turnéknak. Mármint a hosszú utazásokat. Az ember nem gondolná, de kimerítőbb ez a sok ülés és semmit tevés, mint egy kilencven perces koncert, amelyet ugyan kisebb- nagyobb megszakításokkal, de végigtáncolunk. Az eddig eltelt másfél óra alatt már meguntuk, hogy a másikat piszkáljuk, így inkább mindannyian a gondolatainkba merülve bámultunk ki az ablakon.

Az enyémek egész pontosan az elmúlt hétvége körül kavarogtak. Imádott kishúgom meglepően nagy lelkesedéssel fogadott, s a három nap alatt szinte lehetetlenségnek tűnt tíz percnél tovább távol tartani magamtól. Ugyan nem teljesen értettem, hogy mégis mi ütött belé, - és bevallom vasárnapra már kezdett egy kicsit az idegeimre menni - jól esett, hogy ennyire vágyik a figyelmemre. Az egyik pillanatban még játszani akart velem, a következőben azért nyaggatott, hogy menjünk el sétálni, vagy ha olyan kedve volt, akkor éppen azért, hogy énekeljek neki valamit. Így esélyem sem volt arra, hogy unatkozzak.

Emellett persze a szüleimmel beszélgettem amennyit csak tudtam. Részletes beszámolókat adva az eddigi koncertekről, valamint ecsetelve a következő napok, hetek teendőit. Anyu mosolyogva figyelte, milyen lelkesedéssel beszélek a munkámról, apu pillantásai pedig arra engedtek következtetni, amit már oly sokszor hangoztatott: büszke rám.

Bátyám csupán pénteken volt otthon, mert barátnője családjához volt hivatalos a hétvégére, de így is bőven elég időt töltöttem vele egy légtérben. Az utóbbi hónapokban eléggé feszült a hangulat kettőnk között. Ő folyton negatív megjegyzéseket tesz, én pedig csak azért sem hagyom magamat, ennek a végeredménye pedig szinte minden egyes alkalommal egy elég kemény összeszólalkozás…

- Jesper, a ti érdeketekben mondom, hogy a legközelebbi benzinkútnál állj meg! – rántott vissza Christian fenyegető hangja a kocsiba.

- Miért tenném? – pillantott barátunkra felvont szemöldökkel a kormány mögött ülő, imént megemlített táncosom.

- Hiába mondom neked, hogy ne vedelj egyfolytában, mert nem fogunk negyed óránként megállni, mert pisilned kell, mint valami csajnak, igaz? – jegyezte meg halkan Tom.

- De ha egyszer szomjas vagyok? – vágott vissza értetlenkedve Chris.

- Már megint? – sóhajtottam fel én is, s megjegyzésemet követően mindannyiunkból kitört a nevetés.

A hangulatot csak tovább fokozta a srácok további piszkálódó megjegyzései, melyeket lány hangot imitálva adtak elő.

Miután bekanyarodtunk a benzinkúthoz és a kocsi megállt, Chris egyből kipattant és a mosdó felé vetette magát, mi pedig a hasunkat fogva görnyedtünk a nevetéstől még hosszú perceken keresztül.

Az egész környék tőlünk volt hangos, de minket ez nem igazán érdekelt…

Amanda szemszöge 

                             

Egy a combomnál és térdemnél szaggatott farmert, barna- fehér kockás inget valamint egy sötétkék cipzáras pulcsit vettem fel, majd amint az öltözködéssel végeztem a táskámba kezdtem bepakolni. A nagy utazótáskában helyet kapott két törölköző, tusfürdő, a sportcipőm és a mezem. Ezek mellett egy hosszúnadrág és még egy póló is, amelyben majd a bemelegítést végzem. Halkan dúdolgattam, miközben induláshoz készülődtem az esti meccsünkre.

Éppen késznek nyilvánítottam magamat, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantva ajkaim halvány mosolyra húzódtak, miközben felvettem.

- Szia, szívem. – csendült fel egy régen hallott hang.

Jóleső érzéssel töltött el, hogy végre ismét magyar beszédet hallhatok, így mosolyom még jobban kiszélesedett. Már ha ez egyáltalán lehetséges...

- Anyu! – hangomból meglepettség, s egy kis bűntudat sugárzott. – Szia. Mi újság otthon?

- Itt minden a legnagyobb rendben. De inkább mesélj te! Hetek óta nem hallottunk felőled.

- Bocsi, csak akkora volt a hajtás az utóbbi hetekben, hogy nem igazán értem rá. Lassan indulnom kell a csarnokba, hatkor bajnokit játszunk. – szabadkoztam. – Egyébként minden a legnagyobb rendben, pár napon belül utazunk Németországba, arra készülünk gőzerővel.

- Vasárnap lesz, ugye?

- Igen, délután ötkor.

- Majd szurkolunk nektek. De biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyesek lesztek. – tette még hozzá.

Miközben beszélgettünk a vállamra akasztottam a táskámat és a nappali felé vettem az irányt.

A csengő épp abban a pillanatban szólalt meg, mikor a kanapéra dobtam a cuccomat. Még csak megmozdulni sem volt időm, Nina úgy iramodott meg az ajtó felé, mint akit puskából lőttek ki.

Én csak értetlenül figyeltem ezt a lelkesedését, de aztán minden világossá vált, amint másodpercekkel később Daniel alakja közeledett felém. Futólag megöleltem őt, aztán a konyhába vonultam, hogy ne zavarjam őket anyuval folytatott társalgásommal. Na nem mintha olyan sokat értettek volna belőle, de azért mégis…

Épp azon ügyetlenkedtem, hogy egy pohár baracklevet öntsek magamnak, ám hiába próbálkoztam, a kupakot képtelen voltam egy kézzel lecsavarni. Egyszer csak Dan jelent meg mellettem, aki egy ideig figyelmesen nézte mit művelek, majd szerencsétlenkedésemet megelégelve megkönyörült rajtam és kinyitotta a dobozt, majd öntött a poharamba a frissítő italból. Hálásan néztem rá és eltátogtam felé egy köszönömöt, majd igyekeztem újra anyura koncentrálni.

- Hát, arra gondoltam, hogy meglátogatom Karinat, - adtam meg a választ arra a kérdésére, hogy mit tervezek a közel jövőben - csak fogalmam sincs, hogy lenne megoldható. Eléggé sűrű a programunk és nem tudom, mikor kapunk négy szabad napot, amikor nem kell edzésre sem mennünk. – sóhajtottam fel.

- Gondolj arra, hogy május közepétől már szabad vagy. – lelkesített anyu. Nem lepett meg a válasza, ő világ életében így viselkedett. Igyekezett a dolgok pozitív oldalát nézni, még akkor is, ha az nem igazán mutatkozott meg az ember orra előtt. Próbált engem is erre nevelni, s hol több, hol kevesebb sikerrel el is érte a célját. Csak sajnos belőlem könnyen előtör a pesszimizmus, ha nem alakulnak úgy a dolgaim, ahogy elképzeltem. – Utána pedig előtted az egész nyár! – tette még hozzá.

- Nem teljesen. – feleltem csendesen.

- Hogy érted?

Nina jelent meg mellettem és kérdőn nézett rám, majd az órájára mutatott. Egyből leesett, hogy indulni szeretnének, így a telefonba szólva kértem anyát, hogy várjon egy picit.

A többieket felé fordultam, majd bíztattam őket, hogy menjenek csak, elég nagy kislány vagyok már, oda találok egyedül is. Barátnőm próbált győzködni, hogy jobb lesz nekem, ha vele megyek, de én eltántoríthatatlan voltam. Homlokát ráncolva meredt rám, míg én angyalian mosolyogtam rá és közben azzal érveltem, hogy eltart még egy ideig, míg végzek a telefonálással.

- Ne hidd, hogy nem tudom, miben mesterkedsz. – suttogta a fülembe, miközben indulás előtt megölelt.

- Nagyszerű, akkor azt is tudod, mi a dolgod. – kacsintottam rá, majd Dantől is ideiglenes búcsút vettem.

Amint az ajtó felé vették az irányt én a vezetékes telefonról tárcsáztam a taxi társaságot és kértem egy kocsit a lakásunk elé, majd mint aki jól végezte dolgát, szóltam bele újra a mobilomba.

- Ugyanúgy vissza kell jönnöm július közepén Dániába, mint minden évben.

- De hiszen idén Olimpia van. – felelte meglepetten.

- Tudom, de attól a felkészülés, az felkészülés. – mondtam monoton hangon. – Nem én vagyok az egyetlen ember a csapatban, akinek nincsenek válogatottbeli kötelezettségei. – jegyeztem meg, s hiába igyekeztem, nem tudtam eltünteti a hangomból kicsendülő keserűséget.

- Erre majd még visszatérünk. – tisztában voltam vele, hogy a válogatottságra célzott… - Jól van szívem, nem tartalak fel, gondolom már menned kéne.

- Ami azt illeti, igen, lassan jó lenne indulnom.

- Akkor majd a hétvégén vagy jövő héten beszélünk. Csak ügyesen, mi nagyon szurkolunk neked! – bíztatott – És vigyázz magadra! – csendült szigorúan a hangja.

- Igenis, anyu. Igyekszem nem összeszedni valami komoly sérülést. Puszilok mindenkit. Szia!

- Szia, Amanda.

Amint letettem megszólalt a csengő, így a nappaliban felkaptam a táskámat, és az előszoba felé siettem. Gyorsan belebújtam a cipőmbe, felvettem a kabátomat és már indultam is kifelé.

Úgy döntöttem nem várom meg, míg a lift felér, így leszaladtam a lépcsőn. Hat emelet tényleg nem a világ vége. Legalábbis a számomra semmiképpen nem szabad annak lennie.

Ahogy kiléptem az ajtón láttam, hogy a taxim már az épület előtt várakozott, így lépteimet megszaporázva igyekeztem a járda mellett parkoló fekete kocsihoz. Beültem, majd megmondtam a sofőrnek a címet és vártam, hogy minél előbb az Arénához érjünk…

Marco szemszöge

Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben egy sminkes alapozót vitt fel az arcomra. Nem tehettem mást, mint hogy beletörődtem keserű sorsomba. Tisztában voltam vele, hogyha ellenkezni próbálnék, Axel megmondaná, hogy hova is menjek, és mit csináljak ott egészen pontosan.

Ha valamit nem tényleg szeret, az az, hogy ellenkeznek vele. Beletelt pár hónapba, míg - nem kevés összetűzés árán, de – megbékéltem ezen tulajdonságával. De ki tudja, talán ettől olyan jó a munkájában. S az eddig elért sikereim javarészt neki is köszönhetem…

Figyelmemet a körülöttünk elterülő tájra függesztettem. A délutáni nap fénye élettel telivé varázsolta a környéket, ez alól a közelben álló vár sem volt kivétel. Ablakain vidáman táncoltak a sugarak, csak ott nem, ahol az építmény előtti domb fái hatalmas árnyékokat vetettek falára. Én éppen a Koldinghus vár előtti kisebb tavacska mellett ültem egy székben, de szerencsére már nem kellett sokat várnom.

- Kész is vagy. – pillantott rám a sminkes lány.

- Köszönöm. – feleltem megkönnyebbülten, mire vidám kacagás szakadt ki belőle. – Nézd el nekem, de nem bírom ezt a sok macerát. Szerintem teljesen felesleges. – vontam vállat, miközben bocsánatkérően néztem rá. - De pszt, vissza ne jusson a főnök fülébe, mert megnyúz! – kacsintottam rá, mire újra felnevetett.

Halvány mosollyal az ajkaimon hagytam ott őt, hogy az imént emlegetett Axel keresésére induljak. Amint kiszúrtam a tőlem néhány méterre álldogáló alakját, határozott léptekkel haladtam felé.

- Kész is vagy? Remek, akkor akár kezdhetünk is. A stábbal már lerendeztem mindent, te pedig tudod a dolgod. – jött oda mellém, s vállon veregetett.

A riporterrel bemutatkoztunk egymásnak, majd egy sétára invitált és közben minden további időhúzás nélkül bele is kezdtünk a munkába. Sorra tette fel a kérdéseit a fellépésekkel, városokkal kapcsolatban.

- Mik a terveid a turné befejezése utánra? – érdeklődött, miközben én a tó mellett megállva ittam szemeimmel a látványt. A vízen néhány csónak ringatózott a lágy szellő által korbácsolt hullámokon. A part közelében kacsák és más egyéb vízimadarak úszkáltak.

Csupán rövid ideig töprengtem a válaszomon, hiszen már van jó pár tervem a jövőt illetően.

- Stúdióba vonulok, hogy felvegyem az új albumomat. Az elmúlt hetek alatt született pár szám, amiket sajnos nem sikerült még rögzíteni, hiszen szinte folyamatosan úton voltunk és leszünk is még egy ideig. Ezeket akarom egy kicsit tökéletesítgetni, emellett biztos vagyok benne, hogy még jó pár új dal fog megszületni.

- Mikorra várható az új lemez?

- Szeretném, ha még ebben az évben a boltok polcaira kerülne, de ez egy lassú folyamat, amit sosem jó elkapkodni. Nem akarom, hogy a nagy sietség a minőség rovására menjen. Szóval lehet, hogy csak 2013-ban érkezik.

- Azt mondtad, hogy néhány dal már elkészült. Milyen jellegűek? A megszokott pörgős, vagy egy érzelmes oldaladat mutatod meg?

- Azok még koránt sincsenek készen, rengeteg munka lesz még velük. – jegyeztem meg halkan - Egyébként szerintem egy pörgős dal is lehet érzelmes, nem értem, miért zárná ki egymást a kettő. De hogy kérdésedre válaszoljak, túlnyomó részt pörgős számok lesznek, de egy kicsit másabb hangzásvilágban. Viszont szeretnék egy- két lassabb, ahogy te mondtad, érzelmesebb számot is. –igyekeztem arcomról a legapróbb nyomát is eltűntetni annak, hogy mennyire zavarnak a pontatlanul megfogalmazott kérdései.

A szemem sarkából láttam, ahogy Axel jelzett, hogy lassan lejárt az ideje, így a srác megköszönte a figyelmet és elbúcsúzott.

A kamera leállt, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, majd se szó se beszéd másodperceken belül felszívódtam a helyszínről, hogy végre egy kicsit én is pihenhessek a szállodában a késő délutáni próba és megbeszélés előtt.

Amanda szemszöge

Igyekeztem anélkül elosonni Nina és az őt faggató újságíró mellett, hogy bármit is megzavarjak, vagy éppen észrevegyen engem is a férfi és megállítson. Pont elhaladtam mellettük és épp fellélegeztem volna, mikor a már oly’ jól ismert rekedtes hang megállított.

- Amanda?! – szólított meg ezzel megszakítva utamat, mely az öltözőbe vezetett.

- Tessék? – fordultam vissza és varázsoltam halvány mosolyt ajkaimra, miközben az eddig kezemben tartott törölközővel újra megtöröltem az arcomat, majd a nyakamba akasztottam.

- Elmondanád a véleményedet a mai mérkőzésről? – kérdezte Stefan hivatalos hangon és várakozóan nézett rám.

- Persze. – feleltem egy halk sóhajt követően, miközben a szemem sarkából láttam, ahogy barátnőm szép lassan eloldalaz és otthagy minket. – A mai mérkőzés a mi részünkről egy kicsit nehezebben indult, az első tíz percben nem igazán találtuk a helyünket. A lövések pontatlanok voltak, becsúszott egy- két figyelmetlen passz, ezáltal labda eladások is. Az ellenfél pedig okosan kihasználta ezt a gyenge periódusunkat és egy kicsit elléptek tőlünk. Úgy érzem, hogy az elején igazából saját magunkat kellett legyőznünk, ami a tizenötödik perc környékére szerencsére sikerült is. Onnantól pedig átvettük az irányítást és jelentős előnyt szereztünk. Emellett ez a kétszer harminc perc már a hétvégi BL mérkőzésre való felkészülésünket is segítette. Örülök, hogy papírforma szerint sikerült győzelmet aratnunk, a továbbiakban pedig már teljes mértékben a hétvégi németországi megmérettetésre koncentrálunk.

- Köszönöm. – bólintott, s az arckifejezése kissé megváltozott, kevésbé volt hivatalos. – Jól vagy?

- Persze. Miért ne lennék? – értetlenül pislogtam rá, hangjából mintha féltés csendült volna, amit nem igazán értettem.

- Az esésed látva nagyon csúnyán beüthetted a kezed. Legalábbis nekem úgy tűnt. – húzta el a száját.

- Oh, hogy az. Csak megrándult, de egyből lecseréltek és az a tíz perc kezelés egy időre rendbe rakta. – legyintettem lazán - De nem az a lövő kezem, úgyhogy nem aggódom. Amúgy is… jelentős szerepem lesz a hétvégi meccsen, úgyhogy ha törik, ha szakad, a pályán leszek. – mosolyodtam el.

- Ebben biztos vagyok. – nevetett fel. – És egyébként minden rendben?

- Igen. Veled? – kérdeztem vissza udvariasságból, de egyre jobban kezdett feszélyezni ez a beszélgetés, ahogy az is, hogy szinte már csak mi ketten voltunk a pályán. A szurkolók miután megkapták a közös képüket, aláírásukat vagy csak válthattak pár szót az általuk favorizált játékossal elégedetten hagyták el a helyszínt. Ahogy már a csapattársaim is az öltözőben pihentek, zuhanyoztak. Az edző és másodedző a mai nap legjobbjával a hivatalos sajtótájékoztatón vesz részt az erre külön kialakított teremben. Egyedül a pályakarbantartók és egy biztonsági ember volt jelen rajtunk kívül, akik a túloldali kapunál merültek mély beszélgetésbe cseppet sem törődve a mi párosunkkal.

- Hiányzol. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, tekintetét az enyémbe mélyesztve.

- Stefan… - sóhajtottam fel. – Kérlek, hagyd ezt, már megbeszéltük…

- Tudom, tudom. De akkor is ez az igazság. – vont vállat lazán, aztán közelebb lépett hozzám. – Gyere vissza hozzám! – kérte lágyan tekintetét az enyémbe mélyesztve.

Elakadt lélegzettel néztem a velem szemben álló férfira, aki gyengéden végigsimított az arcomon, miközben engem fürkészett és a válaszomat várta…

4. fejezet - Az utánpótlás

Sziasztok!
Meg is hoztam a következő fejezetet. Köszönöm szépen a kommenteket és az első díjat is, amit Jennitől kaptam. Valamint örömmel láttam azt is, hogy a látogatottság átlépte az ezer főt :)
Örülök, hogy eddig elnyerte a tetszéseteket a történet, remélem ez a továbbiakban is így marad.
Ma létrehoztam a blog facebook-os oldalát, ahol gyakrabban szolgáltatok infókat a frissel és egyéb a történettel kapcsolatos dolgokat, szóval érdemes like-olni. Az oldalsávon egyébként megtaláljátok :)
Ez a fejezet ismét egy kicsit hosszabb a szokásosnál, remélem hogy tetszeni fog és kifejtitek majd a véleményeteket róla.
Kellemes olvasást!
Puszi, Csillu

4. fejezet

Az utánpótlás…

2012. március 22.

Amanda szemszöge

Ismerős illat kúszott be az orromba ezzel teljesen kiszakítva az álmok világából. Mélyeket szippantottam a levegőből, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg jól érzem- e, nem csak a képzeletem űz velem gonosz tréfát. Még csak véletlenül sem szándékoztam korábban kelni, minthogy az ébresztő megszólalt volna. Szemeimet félig kinyitottam, fejemet oldalra fordítottam, s az éjjeli szekrényemen megpillantottam az illat forrását. Egy csésze joghurtos – vadmeggyes tea gőzölgött félméternyire tőlem. A kedvencem…

Mosolyogva ültem fel az ágyban és vettem magamhoz a forró italt, majd óvatosan belekortyoltam.

- Jó reggelt! – kiáltott ki Nina a konyhából, mikor pár perc múlva előkeveredtem a szobámból.

- Neked is. – feleltem még kissé rekedtes hanggal.

- Mindjárt kész a reggeli, csüccs le. – intett fejével az étkezőasztal felé.

A mosogatóba helyeztem az üres bögrét, majd eleget tettem felszólításának. Néma csendben fogyasztottuk el a reggelinket, futó pillantásokat vetve a másikra. Evés után segítettem leszedni az asztalt és bepakolni a mosogatógépbe a piszkos edényeket.

- Felfogtam mit akarsz elérni ezzel a szótlansággal. – csendült fel Nina hangja. Szeme sarkából rám lesve beszélt hozzám, miközben egy pohár frissen facsart narancslét öntött magának. – Tegnap egész délután és este a történteken, na meg Danielen gondolkodtam. Igazad volt, egy idióta voltam. Kérlek, ne haragudj! – vetett rám egy könyörgő pillantást.

- Na gyere ide! – tártam ki karjaimat, mire ő mosolyogva szorított magához. – Milyen szerencséd van, hogy képtelen vagyok sokáig haragudni rád. És mire jutottál végül? – érdeklődtem, miután elváltunk egymástól és a nappaliba vonultunk, kényelembe helyezve magunkat a kanapén.

- Mármint? Mivel kapcsolatban? – pislogott rám meglepetten.

- Daniel.

- Ijesztő a számomra, hogy milyen hatással van rám, de ezt már mondtam neked. – kezdett bele barátnőm - Azt hiszem sikerült rájönnöm, miért. Az utóbbi időben mondhatni másféle kapcsolataim voltak, mint korábban. Egyik pasit sem vettem komolyan és tudom, hogy ez csúnyán hangzik egy nő szájából, de igenis kihasználtam őket, játszottam velük. Nem akartam lekötni magamat, és egy kapcsolat akárhogy is nézzük, elkötelezettségekkel jár. Tökéletesen megvoltam ebben az új kis világomban, aztán egyszer csak azon kaptam magamat pár hónapja, hogy egyre többet beszélgetek Dannel. Szépen lassan egyre többet ismertem meg belőle és… tetszett, amit láttam, amit látok. Csak most ő csinálja, amit én nem olyan régen. Játszik velem. Egyik nap még egészen közel enged magához, azt érezteti, hogy a bizalmába férkőztem, a másik nap pedig mintha csak egy lány lennék, akit élvezettel piszkál, de semmi több. Az elmúlt két hétben nem volt olyan alkalom, hogy ne kaptunk volna össze valami apróságon és teljesen összezavarodtam. – nézett rám borús kifejezéssel az arcán.

- Dan nem egy könnyű eset, sosem volt az. És szerintem te pont ezért figyeltél fel rá igazán, imádod a kihívásokat…

- Van benne valami. – bólintott beleegyezően, miközben maga elé meredt.

Nina teljesen a gondolataiba merült, így nem is firtattam tovább a dolgot, inkább hagytam őt töprengeni és a szobámba vonultam. Úgy döntöttem, hogy ideje egy újabb videót készíteni, így elővettem a kis kézi kamerát és megnyomtam a felvétel gombot.

Sziasztok!

Nem egyszerű az élet két kiskamaszként viselkedő baráttal, higgyétek el nekem. – sóhajtottam fel a kamerába nézve - Hogy miért mondom ezt két elvileg érett, független felnőttre? Mert látszólag mindketten epekednek a másik iránt, de egyikük sem lép, hogy túllendüljenek ezen a veszekszem-veled-mert-bejössz-nekem ponton és élvezhessék a másik társaságát. De nem, az nekik túl egyszerű lenne. Ők inkább belerángatnak engem is a kis játékukba... - ráztam meg a fejemet lemondóan.

A tegnapi nap egyébként szinte az egész csapat szempontjából stresszes volt. – döntöttem végül a témaváltás mellett - Nem igazán jöttek össze a helyzetek, pontatlan lövések, buta hibák védekezésben és támadásban egyaránt… Kicsit mindenki rossz passzban volt, de az edzés végére sikerült nagyjából összeszednünk magunkat. Ma délelőttől viszont már a következő Bajnokok Ligája mérkőzésre készülünk, ami április elsején lesz. Ugyan előtte vár még ránk március huszonhetedikén egy hazai bajnoki meccs, de azt kötelező hozni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog menni ma a játék az edzésen, de bízom a legjobbakban. Ami engem illet, rendeződtek az apró problémák, így száz százalékkal a feladatomra tudok koncentrálni.

Ma délután Deevel látogatást teszünk egy középiskolába és megnézünk egy kézilabdaedzést. Kicsit izgatott vagyok, ilyet még nem csináltunk korábban. Minden esetre kíváncsian várom, hogy mi sül ki a dologból. – mosolyodtam el zavartan. Fél perc szünetet tartottam, miközben azon töprengtem, mit mondhatnék még.

Hát azt hiszem, ennyi lettem volna mára. Szép napot mindenkinek! – köszöntem el, miután rájöttem, hogy semmi nem jut eszembe.

Marco szemszöge

Délután két órakor sietősen szálltam ki a kocsimból és indultam meg az előttem álló épület felé, miközben a megállás nélkül csörgő telefonomat igyekeztem elővarázsolni a zsebemből.

- Na végre, hogy felvetted. Hol vagy? – bosszankodott Tom, az egyik táncosom, amint fogadtam a hívását.

- Mögötted! – feleltem, majd egyszerűen kinyomtam.

- Te tudod, hova kell mennünk? – érdeklődött a fejét vakarva, miután köszöntöttük egymást.

- Igen és neked is elmondtam legalább kétszer tegnap. Örülök, hogy még mindig ennyire figyelsz rám.

- Ez csak természetes. – húzta ki magát büszkén – Akkor vezessen uram, mert elkésünk, és a főnök szétrúgja a hátsónkat.

- Én vagyok a főnököd. – jegyeztem meg.

- Hát ez azért nem teljesen igaz… - kezdett bele.

- Mi lenne, ha egyszer nem kötnél bele minden apróságba? – sóhajtottam lemondóan.

- Piros betűs ünnep. – villantott rám egy ezer wattos mosolyt, mire én tarkón vágtam. – Csak okosan, még a végén meg találok sértődni. – jegyezte meg fenyegetőleg.

- Nyugodtan. – vontam vállat.

A táncstúdió egy kívülről családi háznak tűnő épületben foglalt helyet. Bent három, tükrökkel felszerelt terem és három- három öltöző volt megtalálható. Tommal bevezettek minket az egyik öltözőbe, ahol magunkra kaptuk a próbákon hordott ruháinkat, majd átmentünk egy terembe, ahol egy nagyobb csapatnak volt éppen órája. A fiatalok, akik éppen egy táncos film zenéjére mozogtak számomra meglepő módon szinte teljesen egyszerre, tizennyolc és huszonöt év közöttiek voltak. Az ajtóban állva néztük végig a koreográfiát.

- Hát öregem, ők tényleg nagyon jók. – bökött oldalba Tom.

- Ügyesek. – bólogattam én is elismerően.  – A helyedben vigyáznék, nehogy kitúrjon valamelyikük… - jegyeztem meg még halkan. Igyekeztem pókerarcot vágni, ám ahogy barátom arcára pillantottam, kitört belőlem a nevetés. Döbbenten pislogott rám, úgy látszik meggyőző volt az alakításom.

- Egyszer még úgyis megöllek. – motyogta az orra alatt.

- Ugyan már! Tudod, hogy imádom húzni az agyad… - böktem oldalba a könyökömmel.

A továbbiakban csendben figyeltük, ahogy még egyszer elpróbálják, majd a bemutatásunkat követően mi is beálltunk a hátsó sorba, s igyekeztünk követni a mozgásukat. Üdítő hatással volt mindkettőnkre, hogy végre valami számunkra új zenére táncolhatunk, és új lépéseket sajátíthatunk el.

A megbeszéltek szerint az utolsó háromnegyed órát mi tartottuk meg betanítva a húszfős társaságnak az egyik számom koreográfiáját.

- Oké srácok, még egyszer. Öt, hat, hét és nyolc! – számoltam be, majd újra megcsináltuk az imént mutatott mozdulatot.

- Nekem ez nem megy. – hallottam meg az egyik lány hangját mögülem.

Pillantásom rá vetettem, s még láttam, ahogy a csalódottság és beletörődés kiül az arcára, aztán kiviharzott a teremből.

- Egy pillanat és jövök. Tom addig elmutatja nektek a következő lépéseket.

Szapora léptekkel a lány után indultam, akit rövid keresgélés után a hátsó udvaron találtam meg. Egy padon ücsörgött és haragos tekintettel meredt maga elé.

- Leülhetek? – álltam meg előtte. Ugyan bólintott, de egyetlen szó sem hagyta el ajkait. – Egyébként Marco vagyok. – nyújtottam felé a kezemet mosolyogva.

- Anna. – mutatkozott be ő is.

Szemeibe nézve meglepetten tapasztaltam, hogy azok a visszafojtott könnyektől csillognak.

- Tudod, amikor az első lemezemmel kezdtünk turnézni és a média kezdett egyre jobban felkapni, rengeteg negatív kritikát kaptam a légzési technikámmal kapcsolatban. – kezdtem el mesélni a mellettem ücsörgő lánynak - Rémesen éreztem magamat miatta és hiába a számtalan óra, amit az elsajátításával töltöttem, még most sem teljesen tökéletes. Eleinte nagyon bosszantott, hogy nem értem el azonnali javulást, nem fogtam fel, hogy ez milyen lassú folyamat is lehet. Mikor nagyon kiakadtam, az énektanárom a következőt mondta nekem: bármire képes vagy, csak tanulj meg hinni magadban! Elgondolkodtattak a szavai és amint változtattam a hozzáállásomon egyből könnyebben ment. Tényleg annyi az egész, hogy bízz magadban, abban, hogy képes vagy rá és ezzel máris lerombolsz egy képzeletbeli akadályt, ami - öntudatlanul is bennünk van és - meggátol a céljaid elérésében.

- És mi van akkor, hogy ha képtelen vagyok rá és emiatt sorra követek el nagyobbnál nagyobb hülyeségeket? – hangja keserűen csengett, ahogy feltette a kérdést.

- Persze előfordul, hogy az ember nem mindig éppen a legjobb döntéseket hozza meg az életében, de minden egyes elkövetett hiba segít abban, hogy magadra találj, rájöjj ki is vagy te valójában. Szeretsz táncolni, igaz?

- Igen, ez a mindenem. – válaszolt halkan.

- Ha boldoggá tesz, akkor ne add fel! Ha van egy álmod, akkor azért addig küzdj, míg el nem éred. Még ha úgy is érzed, hogy megszakadsz, ne add fel. – pillantásommal egészen addig tartottam fogva az övét, amíg beleegyezően nem bólintott. – Különben is, ez csak egy nyamvadt lépéskombináció, amivel nekem is meggyűlt eleinte a bajom. Gyere, megmutatom még egyszer lassabban. – nyújtottam felé a kezemet.

Pár perc múlva már vigyorogva igyekezetett vissza velem együtt a terembe.

- Oké, akkor nézzük, hogy álltok. Annie gyere, állj ide mellém, mutatom a folytatást is. – becéztem a lányt, akit ez látszólag egyáltalán nem zavart.

Elégedett mosoly játszott az arcomon - a tudatra, hogy ha csak egy kicsit is, de segíthettem helyrerázni a dolgokat egy kedves lányban és reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat - miközben Tom beszámolt és mi újra elkezdtünk táncolni...

Amanda szemszöge

A nap sugarai igyekeztek utat törni maguknak, ám a behúzott sötétítőknek köszönhetően csupán vöröses fény uralkodott a klub egyik irodájában, ahol a videós elemzésekre szokott sor kerülni. Most is épp egy ilyen esemény zajlott.

A csapat az asztaloknál foglalt helyet, míg az edző és másodedző a kivetítő mellett álltak.

- Ahogy látjátok, támadásban a belső játékosok kiemelkedő szerepet kapnak. Ezért a héten a 4- 2-es védekezést fogjuk gyakorolni. Amanda, Diana értelemszerűen ti fogtok zavarót játszani védekezéskor az ő átlövőikkel szemben. – vetett ránk egy pillantást Gabriel, mi pedig egyszerre bólintottunk, hogy felfogtuk - Ez a legjobb taktika, amivel a támadásukat sikerülhet megzavarni, de szükséges hozzá a kellő gyorsaság, így amellett, hogy kiépítjük a megfelelő kombinációkat, főként a lábmunkára fogunk koncentrálni.

- Nagyon észnél kell lennetek lányok, mert a szélsőik villám gyorsak. Elég egy apró figyelmetlenség és máris hátrányba kerülhettek velük szemben. – jegyezte meg a másodedző, mire Gabriel helyeselően bólintott.

- Viszont támadás és védekezés között két cseréjük is van, ha labdát szereztek, és mégsem sikerülne a lerohanás a lehető leggyorsabban kezdjetek bele egy hosszabb támadásba, hiszen még így is nagyobb az esély egy könnyebb gólra, hiszen két olyan játékos ragad be a falukba, akik gyengén védekeznek. – vette vissza a szót az edző.

A következő egy óra másról sem szólt, mint hogy a legutóbbi mérkőzéseik egyes részleteit néztük meg, hogy miként reagálnak adott szituációkra, hogy milyen támadásokat vezetnek, mely megmozdulások a leginkább jellemzőek rájuk.

Ugyan sokszor éreztem úgy, hogy képtelen az agyam több infót befogadni, vagy elalszom, ha még egy percet is az álmosító melegben kell hogy töltsek, mégis igyekeztem magamat figyelemre sarkallni.

Összenézve mellettem ülő barátnőmmel, ugyanazt a fájdalmas kifejezést láttam az arcán, ami mosolygásra késztetett. Legalább nem csak én szenvedek…

Nem sokkal később Gabriel megköszönte a figyelmünket és utunkra engedett minket.

A csarnok előtt állva élveztem a friss levegőt, mely üdítően hatott rám és egy kicsit felélénkített.

- Mehetünk? – pillantott rám Dee.

- Persze. De te vezetsz. – bólintottam, s a kezébe nyomtam a kulcsot.

- Oké. Nina elvigyünk valameddig? – érdeklődött Diana.

- Nem kell, köszi. Úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy idejönnek értem, elvileg már végeztek az edzéssel. Beülünk valahova kajálni és beszélgetni egy kicsit.

- Beszélsz vele? – kérdeztem.

- Dannel? Ma semmiképp sem, ha ott vannak a többiek is, nem lehet bírni vele. – csóválta meg a fejét.

- Te tudod. Akkor délután találkozunk. Légy jó! – megöleltem, majd két puszit nyomtam az arcára.

Miután Dee is elköszönt tőle, a kocsim felé vettük az irányt, amely mindennek volt mondható, csak hétköznapinak nem. Ugyan a fekete Seat Leon még nem is rítt volna ki annyira a tömegből, ám az oldalán virító fehér felirat és ábra - mely azt hirdette, hogy a fővárosi női kézilabda csapat egyik játékosáé - már annál inkább…

A negyed órás utat kellemes beszélgetéssel töltöttük el. Elmeséltem Diananak, hogy megbeszéltük a dolgokat Ninaval, aztán ő áradozott a barátjáról. Bár ha meg sem szólal, akkor is rájövök, hogy visszatért a városba. Elég csak egy pillantást vetni Dee arcára, szinte sugárzik a boldogságtól.

A vörös téglából készült épülethez érve bekanyarodtunk és a nagyobbik, oldalsó parkolóban álltunk meg. Kiszálltunk, a táskánkat kivettük a csomagtartóból, majd a bejárat felé indultunk. A környéken mindenhol fák zöldelltek, a kis udvaron a bejárat mellett és a biciklitároló előtt is élénk pázsit virított, s a levegőben valamelyik fa virágának az illata szállt. Mosolyogva lépkedtem barátnőm mellett.

- Jó napot! A tornacsarnokot keressük. – köszönt a portásnak Diana.

- Áh, Miss Hansen és Miss Simon, már vártuk önöket. Kérem, erre fáradjanak! – termett hirtelen mellettünk egy negyvenes évei vége felé járó férfi, aki még csak időt sem hagyott a portán ücsörgő középkorú hölgynek, hogy megszólaljon. – A nevem Thomas Jeffersen, én vagyok az intézmény igazgatója. Igazán hálásak vagyunk, hogy időt tudtak szakítani arra, hogy ellátogassanak hozzánk. – és csak beszélt és beszélt, be nem állt a szája, míg a kérdezett helyszín felé kalauzolt minket.

Ugyan már nincsenek problémáim a dán nyelvvel, de ez a férfi azon kívül, hogy hadart még akcentussal is rendelkezett. Így egy idő után egyszerűen feladtam, hogy a mondandójára koncentráljak. Helyette inkább a környezetet pásztáztam. Elképedve bámultam az épület modern berendezéseit és a tágas teret.

Ilyen régen jártam már középiskolába? Vagy csak Dániában jobbak a körülmények a közoktatásban? – futott végig az agyamon a gondolat. De tekintve, hogy még csak huszonegy éves vagyok, inkább maradtam a második opciónál. Na nem azt mondom, hogy rémes hely volt az a gimnázium, ahová jártam, de tény, hogy nem volt ilyen jól felszerelt…

Néhány diák lézengett a folyosókon, s némelyikük szemében láttam megcsillanni a felismerést, ám egyikük sem lépett oda hozzánk, s ha jól sejtem, ennek oka az előttünk haladó igazgató volt. Halványan elmosolyodtam a saját következtetésemen, majd alig észrevehetően megráztam a fejemet.

Elkalandozó gondolataimból a férfi rántott ki, mikor közölte, hogy megérkeztünk. A csarnokban éppen egy nagyobb csapat diák rótta a köröket.

- Ők az iskola legjobb kézilabdázói. – jelentette ki Thomas, s hangjából büszkeség csendült. – Ez a tizennyolc lány képviseli a gimnáziumot az iskolák közötti bajnokságon.

- És a többségük tagja az utánpótlás csapatunknak. – jegyeztem meg csendesen tudatában néhány háttér információnak.

- Így igaz. – helyeselt Jeffersen. – Jöjjenek velem. – intett az igazgató, mire mi szó nélkül indultunk meg utána.

Odavezetett minket a fiatalokat felügyelő tanárhoz, aki egyben az edzőjük is volt. A gyors bemutatást követően egyeztettünk vele, hogy mit fogunk csinálni a következő kilencven percben. Majd bevonultunk az egyik öltözőbe, hogy felvegyük az edzőruhánkat. Én egy fekete háromnegyedes puma halásznadrágot, - mely a vádlimra feszült - s egy ujjatlan fehér toppot - melyen hátul a csapat logója volt megtalálható, míg elől a jelentősebb szponzoroké. Dee is hasonló szerelésben pompázott annyi kivétellel, hogy az ő nadrágja szürke volt.

Pár perc múlva már mi is a teremben voltunk és csatlakoztunk a bemelegítéshez.

Közben igyekeztünk jó tanácsokkal ellátni a lányokat legyen szó a bemelegítésről, egy- egy speciálisabb figuráról vagy éppen az edzések utáni levezető mozgásokról. Emellett sérülések terén is nagyobb tapasztalatunk volt, így néhány hasznos taktikát is megosztottunk velük, amik még biztosan jól jönnek.

Amint a kiszabott percet lekocogták és a kezeiket is rendesen bemelegítették, mi vettük át a szót az edzőjüktől. Bemutatkoztunk, beszéltünk egy kicsit az itt létünk okáról, majd felvezettük a kis - mondhatni - meglepetésünket, amit nekik hoztunk.

Néhány olyan játékkal készültünk, ami a koncentrációjukat fejleszti, és ezáltal képesek lesznek gyorsabban reagálni egy- egy vártalan szituációra. Megmosolyogtató volt, ahogy eleinte bizonytalan mozdulatokkal, majd egyre bátrabban passzolgatták egymás között a labdát.

Ezt követően újra az edzőé volt a főszerep, aki néhány bonyolultabbnak tűnő, ám igazából roppant egyszerű lövési technikát igyekezett megtanítani a lányoknak. Elmondta, hogy mit kell csinálniuk és hogyan, majd mi megmutattuk őket.

Jó érzés volt ezek között a lányok között lenni. Érezni az igazgatottságukat a jelenlétünk miatt, valamint a lelkesedésüket. Azok a csillogó tekintetek, amikbe az edzés alatt minden egyes másodpercben beleütköztem, ahányszor valamelyikük szemébe néztem, emlékeztettek arra, hogy én is hasonlóképp viselkedtem néhány éve.

S arra is, hogy valójában milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek Dániában és azt csinálhatom, amire igazán vágytam hosszú- hosszú évek óta…