Sziasztok!
Lassan több mint fél éve, hogy nem hallattam magam felől, úgy éreztem ideje valami életjelet produkálnom.
Hosszas mentegetőzésbe kezdhetnék, hogy a suli miatt akkora az őrület körülöttem, hogy időm sem volt a blog felé nézni. De csak részben lenne igaz. Vagy hogy nyár óta az életembe lépett egy olyan személy, akivel igyekszem minél több szabadidőmet tölteni és ezért nem jött a folytatás. De ez sem fedi teljesen a valóságot és amúgy sem szívesen fognám rá.
Az a helyzet, hogy már jó egy éve eléggé nyögve nyelősen haladtam a történettel, pedig azt gondolná az ember, hogy a kezdetekkor a legegyszerűbb, hogy úgy alakítom a történetet, ahogy szeretném, sokkal szabadabb kezem van még akkor. Ez igaz is. Viszont ott van az az aprócskának nem nevezhető tény, hogy rengeteget változtam azóta, hogy elkezdtem a blogolást. Anno még 2009 végén, mikor nekiláttam az első blogomnak, ez éltetett, minden szabad időmet abba öltem, hogy ültem a gép vagy épp a füzetecském fölött és írtam. Nem mászkáltam el sokat otthonról, anno az írás jelentette számomra a szórakozást. Visszahúzódó, nehezen barátkozó jellem voltam. Aztán bekerültem az egyetemre, majd megkaptam a hétvégi munkám és végre elkezdtem élni. Egyre nehezebben vettem rá magam, hogy leüljek a gép elé és megírjak egy részt, annak ellenére is, hogy bennem volt a késztetés, hogy írjak.
És igazából megakadtam a 17. fejezettel. Félig kész állapotban pihen azóta a gépen és ugyan egy- két sort még kierőltettem magamból hozzá, de több nem ment. Át kell gondolnom, hogy mégis hogyan tudnám folytatni. És persze mikor.
Egyelőre előttem egy vizsgaidőszak, úgyhogy fogalmam sincs, mikor vesz rá a lélek, hogy a történettel foglalkozzak, de úgyis elsők között tudjátok meg.
Doris köszönöm, az érdeklődésedet, nagyjából minden rendben. Ami pedig a folytatást illeti halvány lila dunsztom sincs még, hogy mikor, de érkezni fog.
Ne haragudjatok!
puszi, Csillu
