14. fejezet - A hazavezető út

Napsütéses szép jó reggelt! :)
Öhm, akarom írni napot :)
Ahogy ígértem azt a hét elején, már itt is a folytatás.
A napokban átléptük a bűvös ötezret, már ami a látogatottságot illeti. Köszönöm! Valamint a rendszeres olvasók száma is növekedett, bloglovinon legalábbis mindenképpen. Hihetetlenek vagytok! :) Oh, és természetesen hatalmas köszönet az előző részhez érkezett két komiért és a fejezet alján a pipákért is. Most se fogjátok vissza magatokat! ;)
Remélem, hogy a folytatás is elnyeri a tetszéseteket. Nem is húzom tovább az időt.
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

14. fejezet

A hazavezető út

2012. május 9

Amanda szemszöge

Ahogy a mérkőzés végét jelző sípszó megszólalt egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Boldogan öleltem meg csapattársaimat, hiszen mégis csak sikerült megnyernünk a meccset. Ezt követően a közönségnek szenteltük az időnket, megköszönve a buzdításukat. Nélkülük valószínűleg nem sikerült volna ezt az eredményt elérnünk.

A szurkolók a pályára özönlöttek, kedvenc játékosaikat keresve egy kép vagy aláírás reményében. Na ez az, amit képtelen voltam az évek során megszokni. Valahogy olyan idegen ez az egész tőlem. Én csak teszem a dolgomat, azt csinálom, amit igazán szeretek. Mégis vannak emberek, akik felnéznek rám, a példaképüknek tekintenek. Sok szurkoló száját hagyja el ez a mondat, de nekem mindannyiszor hihetetlennek tűnik. A sajtó – élükön természetesen Stefannal – legnagyobb örömömre ma elkerült engem, így előbb szabadultam. Jó pár aláírás kiosztása és közös képek tucatjának készítése után elhagytam a küzdőteret.

A folyóson összefutottam a magyar csapat játékosaival. Az ismerős arcokkal váltottam néhány szót, jó volt végre Dániában is az anyanyelvemen kommunikálni egy kicsit. Nem lepett meg, hogy csak kevesüket ismertem személyesen is. Tisztában vagyok vele, hogy egy kézilabda csapat életében egy nyár alatt is rengeteg változás történhet. Én pedig már a második szezonomat töltöm itt, így nem döbbentett meg, hogy a régi játékosok, akik ellen még Magyarországon pályára léptem, szépen megfogyatkoztak a csapatban.

Fáradtan rogytam le a helyemre az öltözőben. Fejemet a falnak döntve az elmúlt egy óra eseményein gondolkodtam. Ugyan ezt a meccset megnyertük, de két gól csekély különbség, rosszabb esetben is három perc alatt ledolgozható hátrány. Tisztában voltunk vele, hogy nem lesz könnyű a mai mérkőzés, mégis kicsit elkeserít, hogy sok lépés nem úgy jött ki, ahogy azt terveztük. Megittam a maradék vizet az üvegemből, majd felálltam és a zuhanyzó felé bicegtem.

- Megvagy? – érdeklődött Dee.

- Aha, nem vészes. – biccentettem a lábamra.

- Az jó, de elsősorban nem arra akartam utalni. – kúszott halvány mosoly az ajkaira, majd értetlen kifejezésemet látva folytatta - Mitől borultál ki meccs előtt?

- Oh, hogy az. – motyogtam az orrom alatt – Én csak… - mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben igyekeztem nem elérzékenyülni – Vagy négy hónapja nem voltam otthon, egyre jobban kezd honvágyam lenni. És ahogy a VIP szektorra néztem egyszerűen magával sodortak az érzések. Muszáj volt egy kicsit kimenekülnöm ide. – fejeztem be elfúló hangon mondandómat.

- Jaj, szívem. – nézett rám együtt érzőn Dee, s magához ölelt.

Hosszú percekig álltunk így egymást szorongatva, de egyáltalán nem bántam. Jól esett a tudat, hogy itt van velem, ha bármi történne, ő mellettem áll.

- Mit szólnál hozzá, ha holnap tartanánk egy csajos napot hármasban? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Ninának elvileg kora délután randija lesz Daniellel, ha csak nem kapnak össze addig. De majd segítünk neki készülődni. Szóval én benne vagyok. – feleltem egyre nagyobb lelkesedéssel.

- Szuper. Na de nem tartalak fel tovább.

A zuhanyrózsa alá állva folyattam magamra a hideg vizet, melyet felhevült testem sokáig forrónak érzett. Csak mikor már a hideg kezdett rázni, állítottam át melegebbre, majd komótos mozdulatokkal dörzsöltem át minden egyes porcikámat. A jól eső, mégis kicsit gyors zuhany után sokkal felfrissültebben vonultam vissza a helyemre, hogy felvegyem a ruháimat. Egy szürke melegítő nadrágot és a halvány rózsaszín bő nyakú, bebújós pulóvert, melyen az AG Koppenhága felirat díszelgett fehér betűkkel. Belebújtam a sportcipőmbe, majd kifelé indultam.

- Csajok, én megyek. Akkor holnapután találkozunk. Sziasztok! – búcsúztam a még öltözőben tartózkodó csapattársaimtól.

- Szia! – hangzott az egyöntetű válaszuk.

Az öltöző ajtajában Davidbe ütköztem, a csapat orvosába. Francba, pedig már azt hittem, hogy meglóghatok előle. Szokása túlzásba esni, képes a bolhából is elefántot csinálni. Egy aprócska esést is túldramatizál. Persze nagyszerű szakember és mindannyian hálásak vagyunk neki azért, amit értünk tesz, de fárasztó a túlzott aggodalmaskodása.

- Amy, épp hozzád jöttem. Gyere, szeretném megvizsgálni a lábad.

- Muszáj? – grimaszoltam.

- Igen. – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangnemben.

A két ajtóval arrébb lévő vizsgálóba mentünk. David a műbőrrel borított vizsgálóasztal felé intett a kezével, hogy azonnal üljek fel oda. Hosszas kérdezősködés következett. Majd néhány spéci műszert is bevetett. Szótalanul figyeltem a tevékenységét, csupán néha szakadt fel belőlem egy sóhaj. Már nagyon mehetnékem volt. Fáradt voltam, a lábam is fájdogált és kezdtem egyre nyűgösebb lenni.

- Oké, ez csak egy zúzódás. – jelentette ki megnyugodva – Amint hazaértél tessék bejegelni és felpolcolni, holnap pedig ne nagyon mászkálj el semerre. Jót tesz neki, ha pihenteted. A merevítőt pedig a héten ne csak edzésen hord!

- Igenis! – bólintottam azonnal – Mehetek? – pislogtam rá kérlelően.

- Amanda, figyeltél rám egyáltalán? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Naná. Jegelni, polcolni, merevítő, kevés mozgás. – várakozón néztem rá.

- Na tünés. – sóhajtott fel a fejét rázva, de engem nem ver át, láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkált.

- Kösz! Imádlak. – nyomtam egy puszit az arcára – Szép estét! – köszöntem el tőle, majd amennyire az jelenlegi állapotomban tőlem telt, sietősen eltűntem a vizsgálóból.

A folyosón néma csend uralkodott, feltehetően már a többiek is elhagyták az öltözőt és mind haza indultak. Az egyedüli zajt a lépteim okozták, ami bevallom kissé ijesztő volt. A kártyámat lehúzva kinyílt az ajtó, s kiléptem az épület elé. Megálltam egy pillanatra, hogy a táskám mélyére süllyesszem a belépőmet. Fel sem nézve indultam el a parkoló felé, mikor valaki megköszörülte a torkát ezzel mintegy kisebb szívrohamot okozva nekem. Megtorpantam, s ijedten kaptam fel a fejemet.

- Marco, mit keresel te itt? – érdeklődtem meg a velem szemben álló sráctól a számomra pillanatnyilag legfontosabb kérdést.

Míg válaszára vártam, megengedtem magamnak egy futó pillantást rá. Piros cipő, – más színű nincs is neki? Mintha múltkor is ez lett volna rajta… - sötétkék farmer, piros póló és fekete bőrdzseki. Mustrám végére érve tekintetem az övébe mélyesztettem, miközben továbbra is a magyarázatára vártam.

- Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy. Csúnya esés volt. – borzongott meg.

- Ott voltál a meccsen? – csúszott egy oktávval feljebb a hangom meglepettségemben.

- Bizony ám! – húzta ki magát büszkén – Életem első kézilabda mérkőzése volt, de tetszett. Azt hiszem, sűrűbben fogok járni ezután.

- Mégis miért?

- Mit miért?

- Miért jöttél el? Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békén? – soroltam kérdéseimet egyre kétségbeesettebben.

- Én csak jobban meg szeretnélek ismerni. – emelte fel kezét védekezően maga előtt.

- Hát persze. – bólintottam, majd a kocsim felé indultam.

A fájdalom egyre jobban erősödött a lábamban, így nem tudtam olyan gyors tempóban haladni, mint szerettem volna. Figyelmen kívül hagyva az engem követő srácot, szemem a célra függesztve bicegtem a parkolóban.

Táskámat a csomagtartó jobb oldalába dobtam, majd lehuppantam mellé, s kutatni kezdtem benne. Ha emlékezetem nem csal, itt kell lennie az egyik belső zsebben. A fenébe, nem hiszem el. Hol van már? Bosszús sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor eszembe jutott, hogy pont pár napja raktam ki, mondván hogy úgy sem kell. Mit csináljak most? Ninaék már rég elmentek, emiatt nem fogom zaklatni őket. Áh, megvan, a fásli is jó lesz, ha már a merevítőm tényleg nincs itt.

- Mit csinálsz?

- Te még mindig itt vagy? – sóhajtottam, de nem néztem fel rá. Hihetetlen ez az ember…

Amint ráakadtam a keresett tárgyra felhúztam a melegítőnadrágom jobb szárát, majd rutinos mozdulatokkal kezdtem betekerni a fájó területet. A nyomó, lüktető érzés ugyan csak egy kicsit is, de alább hagyott. Elégedetten álltam fel és csuktam le a csomagtartó ajtaját és indultam a vezetőüléshez.

- Mégis mire készülsz? – kérdezte Marco döbbenten.

- Hazamegyek. – feleltem. Mintha ez nem lenne elég egyértelmű. Mégis mit hisz, hogy itt éjszakázom?

- Így nem vezethetsz. – jelentette ki.

- Már miért ne?

- Alig bírsz ráállni a lábadra. Ha most kocsiba ülsz, nem csak magadat veszélyezteted, de a környezetedet is. – érvelt az igaza mellett.

- Nem fogok taxit hívni, ahogy a kocsimat sem fogom itt hagyni, szóval… - hagytam félbe a mondatot.

- Majd én elviszlek. – ajánlkozott rögtön – A haverom úgyis elvitte a kocsimat. Tőled meg majd hazamegyek taxival, vagy gyalog. – vont vállat lazán.

Hosszú percekig álltunk néma csendben a másikra meredve. Abban igaza volt, hogy így elindulni veszélyes lenne. Viszont rajtunk kívül már mindenki elment… A lehetőségeimet méregelve rá kellett jönnöm, hogy nincs más megoldás. Majd legfeljebb nem szólok hozzá. Abból csak nem lehet bajom.

- Rendben. – egyeztem bele végül az ajánlatába.

- Hölgyem. – nyitotta ki nekem a kocsi anyósülés felőli ajtaját. Grimaszolva néztem rá, majd kelletlenül beszálltam, s hagytam, hogy becsukja az ajtót.

Beszállt ő is, indított, majd várakozóan nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ha esetleg mondanál egy címet, hamarabb odaérnénk. Nem azért, szívesen töltöm az időmet gyönyörű lányok társaságában, de a lábadnak jót tenne, ha minél előbb hazajuttatnálak.

- Oh. – nyögtem ki zavartan, majd gyorsan ledaráltam neki a címem.

Bólintott majd kitolatott a parkolóból és az imént megadott utca felé vette az irányt. Mivel az aréna Koppenhága egyik külső területén található, húsz perces út állt előttünk. Fejemet az ablaknak döntve bámultam ki a miket körülvevő tájra. Elhatározásomhoz tartva magamat egy szó sem hagyta el ajkaimat, mióta beszálltam az autóba. Marco egy ideig nyugodtan tűrte ezt, ám öt perc után megelégelte a közénk beálló néma csendet.

- Nagyon jól bánsz a kisgyerekekkel. – jegyezte meg. Felé kaptam a fejemet és értetlenül pislogtam rá. Ez most mégis honnan jött? Továbbra sem szóltam egy szót sem, így folytatta – Láttalak meccs után pár kislánnyal beszélgetni. Látszott rajtuk, hogy rajongásig odavannak érted. – magyarázott, tekintetét továbbra is az útra szegezve, ám ajkaira halvány mosoly húzódott – Van testvéred? – érdeklődött tovább, mikor nem reagáltam semmit, s felém pillantott egy futó másodpercre.

- Nincs. – feleltem szűkszavúan.

Akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni jelenlétét, képtelen voltam rá. Illata egyre jobban betöltötte a szűk, zárt teret, s csak az ő hangja volt az egyetlen forrás, mely megtörte a némaságot. A közelségéről nem is beszélve. Lehunyt szemmel is érzékeltem minden egyes pillanatban, hogy ő van mellettem.

- Nagyon fáj a lábad? – csendült fel újra a hangja. Elfojtottam egy feltörni készülő sóhajt. Semmi kedvem nem volt jó pofizni vele.

- Nem, volt már ennél sokkal vészesebb is, ez ahhoz képest semmiség.

- Mégis alig bírsz ráállni. Nem tudom felfogni, hogy bírtál visszamenni a pályára játszani. – csóválta meg értetlenül a fejét.

- Ezt sokan nem értik. – vontam vállat, majd egy kis hezitálás után mégis folytattam - De nekem gyerekkorom óta az életem része a kézilabda, ez az, amit egyszerűen imádok csinálni. És igen, néha sérülésekkel jár, ami meg fájdalommal, de ezt elfogadja az ember. A játék egyszerűen az életem részévé vált, és képtelen lennék teljes értékű életet élni nélküle.

Röpke monológom után ismét beállt a csend. Tekintetemet az időközben besötétedett városra emeltem. A szembejövő autók csak elmosódott fénycsomók voltak, akár csak a kivilágított épületek. Az eső szemerkélni kezdett, mely nehezítette a látási viszonyokat.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben tekintetemet elszakítottam a tájról és félig Marco felé fordulva az ajtónak dőltem. Arcát a műszerfal gyér fényei világították meg, mely kiemelte markáns állának vonalát. Hosszú ideig tanulmányoztam arcát, míg ő kénytelen volt az utat figyelni. A kocsiban uralkodó hangulat egyszeriben sokkal bensőségesebb lett. Megráztam a fejemet, igyekezve kirázni ezeket a gondolatokat. Szememet lehunyva vártam, hogy végre megérkezzünk. A fáradtság egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam és hiába küzdöttem ellene, az álmok világa magával ragadott. 

13. fejezet - Hajrá, csajok!

Sziasztok!
Elnézést az ígértnél is hosszabb késés miatt, váratlanul közbe jött valami, így csak most sikerült gépközelbe kerülnöm.
Mint tudjátok a Google- reader a tegnapi nappal megszűnt. De ha regisztráltok a Bloglovin oldalra, ott továbbra is egyszerűen figyelemmel tudjátok kísérni az összes addig általatok rendszeresen olvasott blogok frissítéseit. A történetet itt éritek el, de ha a keresőbe bepötyögitek a blog címét ott is kihozza a találatok között. Örömmel láttam, hogy a hét folyamán egyre többen fedeztétek fel ezt, s hogy a blog követőinek a száma már most több, mint eddig bloggeren volt. Köszönöm! :)
A fejezethez nincs különösebb hozzáfűzni valóm, talán csak annyi, hogy a második ajánlott zene amiatt került be, mert Eric azt nyilatkozta róla, hogy aréna hangzású :) Hát akkor legyen! ;)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat! :) Remélem most is megosztjátok velem a véleményeteket. ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

13. fejezet

Hajrá, csajok!

2012. május 9

Marco szemszöge

Háromnegyed órával a kezdés előtt érkeztünk meg az arénába. Helyünket elfoglalva – mely nem volt messze a kispadtól – kíváncsi nézelődésbe kezdtem. Tekintetem sorra futtattam végig a pályán lévőkön, de a keresett személyt sehol sem találtam. Pedig a hazai csapat hozzánk elég közel tartózkodott.

- Na, hol van ismeretlen kisasszony? – élcelődött Tom.

- Nem látom. – vontam vállat, s értetlenül pislogtam magam elé.

Hosszú percek teltek el ebben a tudatlanságban. Agyamon számtalan gondolat futott át vele kapcsolatban. Lehet, hogy mégsem játszik? Megsérült? Beteg? Vagy csak késik? Azt biztos nem. Tuti hogy csak elkerültem őt vagy egyszerűen olyan vaksi vagyok, hogy nem szúrja ki a szememet. Időközben a lányok két sorba álltak be, s a velük szemben állóknak dobálták a labdát. Egy barna hajú lány viszont csak szórakozottan pattogtatta maga előtt néha fel- feldobva a magasba. A párja nem volt sehol, és ahogy teltek a percek, egyre jobban ült ki arcvonásaira az aggodalom.

- Marco! – bökött oldalba barátom.

- Mi az? – néztem rá, mire fejével balra biccentett.

Ahogy a mutatott irányba néztem, kiszúrtam még egy lányt, aki a Koppenhága csapatának kilences számú mezét viselte. Sietős léptekkel közelített felénk, az előttünk lévő székek egyikére ledobta az addig kezében tartott törülközőt és egy labdát felkapva az egyedül ácsorgó játékos felé vette az irányt. Mindenki tekintetét kerülte, mígnem a pályán számára kiszabott helyre nem érkezett, onnantól fogva, mintha kicserélték volna. Az addig kissé megtörten viselkedő lányból attól a pillanattól kezdve, hogy a kezébe került a kézilabda egy magabiztosságot és céltudatosságot sugárzó nő vált.

Ajkaimra halvány mosoly kúszott, miközben pillantásom továbbra is Amandán nyugtattam. Ugyan néha- néha kimosolygott a szurkolókra vagy integetett, ha egy lelkes kisgyerek a nevét kiabálta, de minden figyelmét az előtte álló feladatnak szentelte. Nem foglalkozott az ellenfél csapatának játékosaival, még csak feléjük sem nézett.

- Szeretem ezt a sportágat! – jelentette ki határozottan Tom, mikor az egyik lány tőlünk körülbelül két méterre törzsdöntéseket kezdett csinálni. Nekünk háttal. Természetesen gyerekkori barátom tekintetét roppant módon vonzotta az elé táruló látvány. Fülig érő mosollyal dőlt előre a székében és egy boldog sóhaj hagyta el száját.

- Nem is értem, miért. – csóváltam meg a fejemet tanácstalanul.

- Hát igen… - kis szünetet tartott mielőtt újra megszólalt volna – Mintha te nem élveznéd a látványt. Már vagy tíz perce bámulod megállás nélkül szegény lányt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem élvezem. – feleltem, s ajkaim kaján mosolyra húzódtak, mire mindkettőnkből hangos nevetés tört fel.

[Zene: Eric Saade] 

A hangszórókból szóló zene és az elénk táruló panorámának köszönhetően észre sem vettük, hogy az idő milyen gyorsan repül. A lelátok a percek előre haladtával fokozatosan egyre gyorsabban teltek meg. Mindenhol fehérbe vagy pirosba öltözött szurkolók ültek, s egyre izgatottabban várták a mérkőzés kezdetét. Egyszer csak elindult egy szám. Remix volt, azt már az első másodpercekben is észre lehetett venni. Tipikusan az a feldolgozás volt, amit egy buliban játszanak és a tömeg örömmel tombol rajta.

Állj. Rövid szünet a szövegben, a basszus viszont továbbra is mélyen dübörgött. Amanda kíváncsian emelte fel a tekintetét és hallgatta a dallamokat, miközben egy személyt szuggerált, aki a két kispad közötti részen állt. Feltehetőleg a hangtechnikus volt az, mert mintha azt kérdezte volna Amanda, hogy mi ez. Vagy legalábbis én valami ilyesmit tudtam leolvasni a lány szájáról... Nekem elég volt azt az egyetlen szócskát meghallanom, hogy tudjam már a folytatást, na meg persze az előadót és a szám címét is. Szép is lett volna, ha pont én nem ismerem fel. Hiszen ez volt az a szám, mely meghozta a sikeremet Európa szerte… Ne mond, hogy lehetetlen! Tudom, hogy képes vagyok rá! Habár tisztában vagyok vele, hogy te sosem figyelsz rám. De megsúgom, egyszer majd úgyis fogsz. – folytatódott a szöveg, s közben Amanda is megkaphatta a kérdésére a választ, mert tekintetét az égnek emelte, majd ajkait egy bosszúsnak tűnő sóhaj hagyta el.

Hát így állunk? – gondoltam magamban, s elégedettségemben mosoly ült ki az arcomra.

- Atyám, nem mondtad, hogy ennyire rosszul áll a szénád nála. Ha már a zenédre is húzza a száját, milyen véleménnyel lehet rólad. – vereget hátba Tom együtt érzőn.

- A gyűlölet is szenvedélyes érzés, s csak egy hajszál választja el a szerelemtől, szokták volt mondani. – jelentem ki nyugodt hangnemben, mialatt szám sarkában továbbra is mosoly játszik – Ha engem kérdezel, inkább legyen eleinte ellenséges, mint teljesen közömbös. Így legalább látom, hogy megmozgatok benne valamit. – mondtam magabiztosan.

- Hm, jogos. – vigyorodott el Tom. – És mik a terveid? Az őrületbe akarod kergetni, aztán meg az ágyadba rángatod, vagy mi? – érdeklődött perverz fénnyel a szemében.

- Meg akarom ismerni. – reagáltam szűkszavúan.

- Főleg belülről és alaposan, mi? – húzogatta szemöldökét.

- Barom. – röhögtem fel.

- Viccet félre téve, mik a szándékaid vele?

- Komolyan azt szeretném, hogy jobban megismerjük egymást. Már a parkban együtt eltöltött rövid idő alatt is tisztán lejött a számomra, hogy ő más. Talán emiatt érzem a késztetést, hogy még többet beszélgessek vele. Na meg amiatt is, hogy egyáltalán nem hagy hidegen a látványa, a közelsége… - kacsintottam rá a mellettem ülő srácra.

- Na, csak kibújt a szög a zsákból. – bökött oldalba könyökével – Tom bácsit nem tudod megtéveszteni, nem változol te semmit. – röhögött fel saját megjegyzésén.

Mosolyogva csóváltam a fejemet, miközben tekintetemet újra a pályára függesztettem, ahol éppen a vendégcsapat bemutatásával végeztek.

- Szólítom a pályára az AG Koppenhága csapatának játékosait. Egyes számmal Jessica Westberg . – kezdett bele a kommentátor.

- Na akkor most kell memorizálni a neveket az arcokhoz. – dörzsölgette a tenyerét Tom.

- Van már kiszemelt? – érdeklődtem vigyorogva.

- Aha, heteske, nyolcaska, tizenketteske, huszonhármaska és huszonkilenceske is. És talán még harmincketteske.

- Nem aprózod el.

- Még szép, hogy nem, de shhh, mert nem hallom a neveket. – vágott oldalba, mire fájdalmasan felszisszentem, de tekintetemet én is az éppen bevonuló játékosokra függesztettem.

- Hetes számmal Diana Hansen. – ahogy eddig mindenkit, őt is tapssal fogadták – Nyolcas számmal Nina Nielsen. – újabb taps, rövid szünet – Kilences számmal érkezik a Koppenhága csapatkapitánya, aki nem más, mint Amanda Simon. – a szurkolók hatalmas üdvrivalgásban törtek ki, a legnagyobb éljenzést egyértelműen ő kapta. Kétség sem fér hozzá, a szurkolók imádják. 

Futva érkezett meg a pálya közepére, mindkét kezével integetve a közönség felé. A csapattársaival lepacsizott majd beállt a sor végére.

A bemutatást követően a két csapat játékosai kezet fogtak egymással, majd mind a pálya szélére vonultak. Kíváncsiságtól csillogó tekintettel követtem figyelemmel Amanda és a többi lány hasonló mozdulatait. Mintha egy ragasztószalagot tett volna a cipője sarka feletti részre, aztán meg valamit kent rá. Tommal értetlenül néztünk össze a látottak után, majd vállat vonva fordultunk vissza. 

A két bíró egyeztetett még a zsűri asztalnál rövid ideig, miközben a játékosok felvonultak a pályára. Amanda pont a tőlem távolabb eső oldalon ácsorgott, s melegítette be végtagjait. A lányokból csak úgy áradt a feszültség, s arcukról tettre készség volt leolvasható. 

[Eric Saade - Winning Ground]

Aztán pár perc múlva megszólalt a játék kezdetét jelző sípszó, és az ellenfél támadásba lendült. Ezzel együtt az aréna a szurkolók lelkes biztatásától zengett. 

Az első negyed órában a gólok felváltva potyogtak, a játék nagyon kiegyenlített volt. Mi Tommal pedig csak meglepetten pislogtunk, s kapkodtunk a fejünket ide- oda. Sokszor történt olyan, amit nem értettünk. Hogy miért állt meg a játék többször is rövidebb időkre, na meg hogy a bírók mit mutogatnak össze- vissza. Tudatlanságunk szemet szúrt két mellettünk ülő nálunk pár évvel fiatalabb srácnak is, akik a szárnyaik alá vettek minket, és behatóbban megismertették velünk a kézilabda szabályait. A közvetlen mellettem ülő srác roppant szórakoztató társaságnak bizonyult, - kicsit tinédzser kori énemre emlékeztetett a viselkedésével – de néha nagyon elterelte a figyelmemet a játékról. 

Az első harminc perc után egy gólos előnnyel vonulhattak az öltözőbe Amandáék. Amint mindkét csapat elhagyta a küzdőteret Tom felállt, s kérdőn nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Büfé. – nem kérdés, vagy kérés volt, hanem egyszerű kijelentés.

- Már megint éhes vagy? – sóhajtottam fel, s felállva követtem őt.

Arra viszont egyikünk sem számított, hogy ekkora sor torlódik majd fel. A szurkolók az elmúlt fél óra eseményeit elemezve várták, hogy kiszolgálják őket, majd egy- egy korsó sör, üdítő valamint különböző nassolnivalók társaságában indultak vissza helyeikre. Tommal néma csendben ácsorogva vártuk, hogy sorra kerüljünk. Tekintetemmel a pult mögött sürgő forgó fiatal fiúkat és lányokat követtem, akik lelkesen állták az éhezők és szomjazók rohamát. Sokukat már jól ismerhettek, hozzájuk egy- két vicces beszólásuk, élcelődő megjegyzésük is volt.

- Na mi az? – nézett rám Tom, mikor már újra a helyünkön ültünk, s ő az egyik sós perecét majszolta bőszen – Olyan csendes vagy.

- Semmi. – vontam vállat – Egyszerűen csak meglepett ez az egész. – feleltem mosolyogva.

- Mire gondolsz?

- Hát… nem éppen erre számítottam. Úgy értem maga a sportág agresszívabb, mint azt valaha is gondoltam volna. Az oké, ha a férfiaknál eldurvulnak védekezésben, de hogy a csajok is ennyire kemények legyenek…

- Na ja. Nem szabad felhúzni egyiküket sem, mert ha hozzád vág valamit, az tuti, hogy eltalál. – jelentette ki komolyan, majd folytatta az evést.

Én viszont képtelen voltam visszafojtani a belőlem kitörni készülő nevetést. Hosszú perceken keresztül röhögtem Tom megjegyzésén, olyannyira, hogy már a könnyeim is kicsordultak. Ez egy őrült…

- Egyébként az is fura, hogy gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, hogy mi kik vagyunk, és ez nagyon tetszik. – tettem még hozzá halkan, majd újra a pályára vonuló játékosoknak szenteltem minden figyelmemet.

A csapatok újra elfoglalták a helyüket, s mivel a második félidő térfél cserével kezdődött, így Amanda tőlem pár méterre állt csak. Hiába szuggeráltam őt, nem fordult felém. Az egyik csapattársával egyeztethettek még valamit az utolsó pillanatokban. Pedig mindennél jobban akartam, hogy észrevegyen, azt akartam, hogy tisztában legyen vele, engem nem rázhat le olyan egyszerűen.

Aztán megszólalt a sípszó és a játék újra elindult. A csajok még nagyobb fokozatra kapcsoltak, ha ez egyáltalán lehetséges. Sokkal hosszabb ideig védekeztek, mint amennyi időt a támadással töltöttek. Az ellenfélnél lassabban jöttek a gólok, míg a Koppenhága gyakorlatilag megtáltosodott. Amanda is mintha most talált volna igazán magára, sorra adta a gólpasszokat és ő is egyre többször talált be a kapuba ezzel a kiborulás szélére sodorva az ellenfél csapatának edzőjét és a kapust is.

A szurkolók lelkesedése egyre jobban ragadt át rám is, s mire észbe kaptam már állva tapsoltam egy- egy szép gól után. A különbség a két csapat között hol szorosabb volt, hol pedig a Koppenhága tett szert jelentősebb előnyre, amit aztán egy gyengébb periódus követett és a másik csapat újra a nyakán volt. Nem adták magukat könnyen, az egyszer biztos. A védekezésük is egyre jobban durvult. A szélső játékos Amandának passzolt, aki már a levegőbe emelkedve kapta el a labdát és igyekezett a kapuba juttatni, csakhogy a vele szemben védekező játékos nem törődve ezzel kilépett elé és meglökte. Amanda a labdával a kezében zuhant a földre. Hosszú másodpercekig feküdt a földön, felpattantam, hogy jobban lássam, mi történik a pálya tőlem távolabb eső térfelén. Amanda még mindig mozdulatlanul feküdt. Aggodalom kezdett úrrá lenni rajtam. Mi lesz már? Miért nem mozog? Gyerünk, kislány! Ne csináld! A szívbajt hozod ránk… A bírók megállították a játékot, s egyre többen kezdtek a lány köré gyűlni. Aztán a labda kigurult a kezéből egy időben azzal, ahogy az orvosi stáb odaért mellé. A könyökére támaszkodva próbálta felküzdeni magát, ám elsőre nem sikerült neki. Hosszúnak tűnők percek teltek el. Amanda a jobb lábára mutatott, amit aztán az orvos alaposabban is megvizsgált. Percek múlva felsegítették, ám akkor a mellkasához kapott. Az egyik csapattársa mögé lépett és a karjai alatt átfogva hátrafelé döntötte. Értetlenül pislogtam.

- Mit csinálnak? – kérdeztem félhangosan.

- Beszorult a levegője. – adta meg feltett kérdésemre a választ a mellettem ácsorgó srác. – Nyugi, mindjárt jobban lesz.

Szerencsére igaza lett a srácnak. Nem sokkal később már a doktor segítségével kicsit sántikálva vonult le a pályáról. A közönség megtapsolta. A lányt, aki fellökte, piros lappal kiállították.

- Mutasd, lejegelem! – hallatszott fel a doki hangja, hiszen gyakorlatilag egy méterre lehettek tőlünk.

- Nem hiszem el, hogy Betti ilyen szemét volt. – morgott az orra alatt bosszankodva.

- Ismered? – érdeklődött közben egy a kispadon ücsörgő lány.

- Igen, eléggé jóban voltunk, amíg még otthon játszottam. Fél évig ő is nálunk volt, utána került el hozzájuk. – biccentett az ellenfél csapata felé – Tényleg nem értem, miért kellett meglöknie, mikor látta, hogy már a levegőben vagyok. – rázta a fejét tehetetlenül.

- Megijedt, hogy túl nagy lesz a különbség. – vetette fel a másik lány.

- Amatőr hiba. – Amanda hangja keményen csengett.

- Amy, ülj le, pihenj egy kicsit, oké? – terelte oda a kispadhoz a doki.

- Nem érek arra rá, már szinte nem is fáj. Vissza kell mennem! – jelentette ki határozottan, majd nem törődve az orvossal, az edzőjükhöz sétált.

Makacs egy nőszemély, állapítottam meg magamban, miközben figyeltem, ahogy visszafutott a pályára. A hátralévő negyed óra is hasonló izgalmakat hozott, de szerencsére további sérülés nélkül megúszta a csapat. Ám az a rövid közjáték megtörte egy kicsit a lányokat és a lendületük alább hagyott. Talán ez volt az oka annak, hogy tíz perccel a lefújás előtt döntetlenre álltak. A szurkolók mindent beleadva buzdították a lányokat. Hatalmas küzdelem alakult ki a hátralévő időben, melyet végül a Koppenhága csapata nyert, legyőzve a magyar csapatot két góllal. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, amint a mérkőzést lefújták.

- Hát ez baromi jó volt. – szólalt meg Tom, mikor már a kocsim felé tartottunk.

- Aha. – bólogattam egyetértően.

- Mi van veled? – kérdezte, mikor hirtelen megtorpantam.

- Itt a kulcs, menj haza a kocsimmal, majd megyek én is.

- Mit akarsz csinálni?

- Beszélnem kell vele.            

- Hát jó. Ne várjalak meg?

- Ne, menj csak. Holnap majd beszélünk.

- Oké, sok sikert. – veregetett hátba Tom, majd a kocsi kulcsommal folytatta útját a parkoló felé.

Szapora léptekkel az aréna hátsó bejárata felé vettem az irányt. Ugyan most járok itt először, de már annyiszor léptem fel hasonló csarnokokban, hogy sikerült egy kevés tapasztalatot szereznem. Mindig van egy hátsó bejárat, melyet a fellépők, jelen esetben a játékosok számára tartanak fenn. Minden gond nélkül megtaláltam, s az ajtó mellett a falnak támaszkodva vártam. Ahogy telt az idő egyre többen hagyták el az arénát, de Amanda még nem bukkant fel. Már azon voltam, hogy feladom és hívok magamnak egy taxit, mikor újra nyílt az ajtó és ő bukkant fel. Egy egyszerű melegítő volt rajta, haja lágyan terült szét arca körül, vállán pedig a már múltkor is látott hatalmas táska. Ajkaimra halvány mosoly kúszott, amint megcsapott kellemes illata. Halkan megköszörültem a torkomat, mire ijedten kapta felém tekintetét, miközben megtorpant.

- Marco, mit keresel te itt? – kérdezte pár másodperc múlva, mikor feleszmélt.

Értetlenül nézett rám, s nem kerülte el figyelmemet, hogy tekintete, ha csak rövid időre is, de elkalandozott rajtam. Végül pillantását az enyémbe fúrta és csak szótlanul állt. Egyértelmű volt, mit szeretne. A magyarázatomra várt…