21. fejezet - Őrült, rohanó mindennapok

21. fejezet

Őrült, rohanó mindennapok

Amanda szemszöge

Három hét telt el, huszonegy nap, amely alatt rengeteg minden történt...
Kezdésnek ott volt egy bonyodalmakkal igencsak tarkított utazás Győrig. A reptéren a jó ég tudja hogyan, de elkeveredett néhány csapattársunk bőröndje, így amiatt szobroztunk ott plusz egy órát. Aztán úton Győr felé először dugóba kerültünk, majd lerobbant a busz, így a tervezett délutáni érkezés helyett már javában az éjszakában jártunk, mire végre bejelentkezhettünk a szállodában. Természetesen reggel kelni kellett korán, hogy edzeni tudjunk egyet a csarnokban, ahol a meccset játsszuk majd. De szerencsére csak a kezdet volt döcögős, a továbbiakban minden az eltervezettek szerint alakult, s végül legnagyobb örömünkre egy őrült és kiélezett véghajrában két góllal megnyertük a mérkőzést, így összesítésben négy gólos győzelmet aratva a magyar csapat felett, magabiztosan jutottunk be a négyes döntőbe. Diadalittas mosollyal az arcunkon ugráltunk örömünkben a csarnok közepén. A szurkolók sportszerűen megtapsoltak minket, de inkább értelemszerűen a saját csapatuknak köszönték meg, hogy idáig eljutottak. Ezzel szemben az a maréknyi dán szurkoló torkaszakadtából üvöltve igyekezett túlharsogni a többséget, s néha sikerült is nekik. A mérkőzés után egy kis időt el tudtam tölteni a családommal, mielőtt újra útra keltünk volna. Jó volt őket látni, s még inkább felüdülés volt úgy elbúcsúzni tőlük, hogy heteken belül újra találkozunk, ám akkor Pest lesz a helyszín. 

Mindeközben Dániában elszabadult a pokol. Mikor odakerültem a Koppenhága csapatához épp egy új csapat építése zajlott akkor már egy éve, fiatalabb játékosokat válogattak össze, akik jóval kevesebb rutinnal, ám annál nagyobb alázattal és lelkesedéssel viseltettek a kézilabda iránt. Az első évben épp hogy sikerült túljutniuk az első csoportkörön, a másodikon viszont már elakadtak, ám így is jobb teljesítmény ért el a csapat, mint amit elvártak, amire számítottak tőlük. A második szezonban csatlakoztam én az addigra már összeszokott a csapathoz. A kezdés ugyan nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de aztán valahogy összeállt minden és a továbbiakban már probléma nélkül vettük az egyre nehezedő akadályokat, meg sem állva egészen a véghajráig. Ahol aztán csak egy hajszálon múlott, hogy bejussunk a döntőbe, de mégsem sikerült. Ezzel szemben idén, néhány apróbb hibát - értek ezalatt egy váratlan vereséget vagy egy döntetlent - leszámítva minden úgy alakult, ahogy mi azt szerettük volna, s elértük, amit szerettünk volna. Június első hetében bajnokok ligája döntőt játszhatunk, ilyen utoljára talán nyolc éve volt. Vasárnap értünk vissza Dániába, s ami a reptéren ért minket, az maga volt a döbbenet. A terminált piros és fehér felsőbe öltözött szurkolók tömege tarkította, illetve a közmédia is magas létszámban jelen volt. Amint beléptünk óriási tapsvihar és éljenzés fogadott minket. Meghatódottan néztük azt a sok embert, akik képes voltak miattunk idejönni. Jó egy órát ott ragadtunk. Számos interjút adtunk tévés riportereknek illetve újságíróknak. Ugyan fáradtak voltunk mindannyian mégis türelmesen álltuk az emberek ostromát. Miután a sajtó megkapta, amit akart lassan szét is széledt, viszont a szurkolók egy része még aláírásokért és közös fotókért állt sorba. Aztán bő másfél órával az érkezésünk után végre elhagyhattuk a repteret. Az épület előtt azonban kitartóan ott ácsorgott egy napszemüveges alak, hanyagul a falnak támaszkodva, kapucnival próbálta kilétét elfedni, s szeme is a földet pásztázta. Ám nem éppen halkan jöttünk ki, így a nagy hangzavarra egyből felkapta fejét, tekintete másodperceken belül megtalálta az enyémet, s ajkai egy óvatos mosolyra húzódtak. Meglepetten konstatáltam jelenlétét, aztán leszakadtam a többiektől és felé indultam.

- Szia! - köszöntem neki halkan. 
- Szia - mosolya kiszélesedett. 
- Hát te mit csinálsz itt? 
- Téged vártalak - felelt olyan hangnemben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy Marco Jensen rám várva ácsorog bárhol is...
- Régóta vagy itt? 
- Mióta leszálltatok. 
- Oh - meglepettségemben képtelen voltam bármi értelmeset kinyögni.
- Ezt neked hoztam - nyújtott felém egy doboz bonbont. 
- Köszönöm, igazán nem kellett volna - zavaromban fülem mögé tűrtem egy göndör tincsemet.
- Ugyan már, Dánia legjobb kézilabdázója ennyit minimum megérdemel - kacsintott rám.
Elvettem tőle az édességet, s mikor megláttam a csomagolását felcsillant a szemem. 
- Ezek szerint sikerült jót választanom - nevetett fel. 
- Határozottan! - bólogattam hevesen. 
- Gondolom hulla fáradt lehetsz, de arra gondoltam, beülhetnénk valahova egy kávéra, vagy esetleg sétálhatnánk egy kicsit. - ecsetelte ötletét kissé bizonytalanul. Na ugye hogy tud ő normális, hétköznapi emberhez hasonlóan is viselkedni... 
- Azt hiszem, egy kávé most igazán jól esne - feleltem mosolyogva. 
- Akkor ne szobrozzunk itt tovább, a parkolóban áll a kocsim. Hadd segítsek - nyúlt az egész eddig kezemben tartott bőrönd fogantyújáért. 
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a  viselkedésem a korábbi szöges ellentéte most, de sokat gondolkodtam ezen az egészen és végül úgy döntöttem, hogy kevésbé fogok elzárkózni előle, ha közeledni próbál. Kezdetnek pedig ez az alkalom megfelelőnek tűnt. 
A parkolóban aztán megláttam Ninát és Danielt  a kocsi mellett szobrozni. Amint észrevettek minket együtt közeledni, barátnőm arcára óriási vigyor ült ki. Odamentem hozzájuk, köszöntem Dannek is, váltottunk pár szót, aztán egy később találkozunkkal elköszöntem tőlük. Barátnőm diadalittas nézését látva egy halk sóhaj szakadt fel belőlem, miközben otthagytam őket, s visszamentem Marcohoz. Berakta a bőröndömet  a csomagtartóba, majd kinyitotta nekem az ajtót és betessékelt. Az út csendesen telt, a rádióból halkan szólt a zene, Marco néha dúdolgatott is, bár szerintem nem volt tudatában eme tevékenységének, mert minden áldott alkalommal, mikor elmosolyodtam ezen, megkérdezte, hogy mi az, mire én csak bőszen ráztam a fejem. Nem sokkal később már a Norden ajtaján léptünk be. 

- Ha szeretnél, ki is ülhetünk - torpant meg pár lépésre az ajtótól. 

- Jó lesz itt. Túl sokan sétálnak kint és a reptériből kiindulva eléggé felkapták a hírt, csak egy kis nyugalomra vágyom - feleltem halkan. 

- Rendben. 

Egy eldugottabb helyet keresve lyukadtunk ki az emeleten az egyik sarokban álló boxban. Egymással szemben ültünk, hosszú percekig néma csendben. Mindketten a másikat fürkésztük egy darabig. 

- Tudod, megleptél, hogy minden hezitálás nélkül igent mondtál - törte meg a köztünk kialakult csendet Marco. 

- Kicsit magamat is. - nevettem fel - Sokat gondolkodtam, hogy mihez kezdjek veled és rájöttem, hogy minél jobban igyekszem távol tartani magam tőled, te annál jobban fogsz küzdeni azért, hogy változtass rajta. Úgyhogy gondoltam megadom a lehetőséget, hogy magadtól jöjj rá, tizedannyira sem vagyok érdekes, mint azt te elképzelted - feleltem nyugodtan. 

- Miért vagy ilyen kemény magadhoz? 

- Szó sincs itt keménységről, Marco. Csak évekről és sok tapasztalatról. Bárki, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem lemorzsolódott hónapok alatt, hogy csúnyán fejezzem ki magam. Egyszerűen nem képesek felfogni, hogy teljesen más az életmódom és hogy más élvez nálam prioritást, mint náluk - vontam vállat. 

- Egy- két rosszul sikerült kapcsolatból nem szabad messzemenő következtetéseket levonni - tiltakozott hevesen. 

- Tudom, én mégis megteszem - feleltem, s keserédes mosoly kúszott az arcomra. 

Ekkor érkezett meg a pincér az italainkkal és reméltem, hogy ezt az alkalmat kihasználva egy kevésbé kényes, vagy mély téma felé terelhetem a beszélgetést. 

- Nagyon meglepett a múltkori reakciód - szólalt meg beelőzve engem. Nesze neked témaváltás...

- Az tisztán látszott az arcodon is. Ne haragudj, de én nem az a személy vagyok, aki minden zokszó nélkül hagyja, hogy irányítsák. Eléggé kiábrándító számomra ez a fajta viselkedés. 

- Vettem - kacsintott rám - Soha többet túlzott magabiztosság. 

- Jaja, jó lesz, ha leszállsz hozzám a földre, popsztár - közöltem határozottan, majd arckifejezését látva hangosan felnevettem. 

- Néztem ám a meccseteket - jelentette ki büszkén. 

- És ez azért olyan nagy szó, mert - hagytam félbe a mondatot.

- Mert életemben először akkor néztem kézilabdát, mikor találkoztunk az arénában. Ez volt a második alkalom. 

- Ez esetben ezt egy hatalmas megtiszteltetésnek veszem. 

- Jól is teszed - bólogatott hevesen. 

- És hogy tetszik a sportág? 

- Őszintén? Én szinte sokkot kaptam, hogy mennyire brutális tud lenni néha. Hogy bírtok ennyi ütést meg esést elviselni, fel nem fogom... Az viszont nagyon tetszik, hogy ennyire akciódús, szerintem jóban leszünk egymással, én és a kézilabda - jelentette ki határozottan. 

- Hát ezt örömmel hallom - nevettem el magam. 

Nem tudom, hogy mégis pontosan mikor érkeztünk a kávézóba, hogy meddig maradtunk. Az biztos, hogy a kávé mellett még egy sütit illetve egy limonádét is elfogyasztottunk, s közben egyre fesztelenebbül ismerkedtünk egymással. A részemről nagyon maximum háromnegyed órásra tervezett kávézás elég rendesen elhúzódott. De valahogy mégsem bántam. 

Ajkaimon halvány mosoly játszott még akkor is, mikor beléptem a lakásba magam után vonszolva a bőröndömet. 

Azóta eltelt két hét, s többször is összefutottam Marcoval fél vagy teljes órákra beszélgetni egy kicsit. Bár még magamnak is félve vallottam be, de igazán kezdtem megkedvelni a srácot. De igyekeztem teljes kontroll alatt tartani az érzelmeimet, ez nem lehet több, csupán egy barátság, ezt már az elején leszögeztem magamnak. 

A napok villámgyorsasággal pörögtek egymás után, edzés edzést követett, megtűzdelve konditermi edzésekkel és az egyre jobbá váló idővel számtalan szabadtéri futással. Kétszer Marco is csatlakozott hozzám, de kicsit döbbenten állapította meg, hogy neki ehhez nincsen meg a megfelelő kondija, így azóta valahogy nem erőltette. 

Egy héttel a döntő előtt viszont gyakorlatilag teljesen elzárkóztam a külvilágtól és csak arra koncentráltam, hogy a lehető legjobb formában legyek a nagy eseményre. Edzettem, pihentem, erősítettem, megint relaxáltam. De nem kerestem senkit, a telefonom csak akkor használtam, ha nagyon muszáj volt. Lelkiekben csakis a döntőre igyekeztem hangolódni. Ugyan Marco néha próbálkozott, de mindig leráztam, sőt az utóbbi két napban még csak fel sem vettem neki a telefont, gondolom feladta vagy megsértődött, mert már nem is keres. Én mondtam, hogy nálam más élvez prioritást, nem értem, mégis mit várt... 

Marco szemszöge

Hihetetlen, hogy egyetlen fél mondat mekkora ösztönzés tud lenni az ember számára, hogy mennyire képes kitartásra sarkallni. Amandának például elég volt ennyit írnia: nem fogom leharapni a fejét, ha legközelebb szembe jönne az utcán… Hogy mit ért el vele? Azt, hogy vasárnap ebéd után, mint valami idióta ácsorogtam a reptér előtt és vártam, hogy végre elszabaduljon az újságírók és a rajongók közül. Úgy jöttem ki elé, hogy egyetlen szándékom volt, teljesen megbékíteni a múltkori után. Ám aztán ahogy észrevettem, hogy teljesen más stílust vett fel velem szemben, hogy jóval közvetlenebb, mint eddig volt, vettem a bátorságot és elhívtam kávézni. Nem tudom, hogy melyikünket lepte meg jobban, hogy igent mondott, de talán azért mégiscsak engem. Az pedig, hogy az egyetlen kávénak induló történetből jóval több lett, elárulja számomra, hogy akármennyire is tagadja vagy ellenkezik, igenis jól érzi magát a társaságomban, nekem pedig ennél több nem is kellett. Beindítottam a gépezetet, magasabb fokozatra kapcsoltam. Egyre bátrabban és többször kerestem. Hol csak telefonon beszélgettünk egy kicsit, néha csak pár üzenetet váltottunk, de volt, hogy beültünk egy kávéra vagy elkísértem edzeni. Az mondjuk elég gáz volt rám nézve, hogy sokkal jobb az állóképessége, mint nekem, de amennyit neki futnia kell, nem is értem miért voltam meglepődve rajta.

Szerettem volna minél több időt vele tölteni, minél jobban megismerni őt, amiben az elején még úgy látszott, hogy ő is benne van. De a héten egyszerűen nem hajlott rá, hogy találkozzunk. Alig lehetett elérni telefonon, sokszor vagy nem vette fel, vagy kinyomott. Aztán tegnap este sikerült elérnem és beszélni vele egy keveset. Azt mondta, hogy ne haragudjak, de most már minden erejével csak a felkészülésre koncentrál, és mire lenne ideje találkozni velem, addigra rendszerint hulla fáradtan ér haza. Megértettem őt teljes mértékben, ezért nem is erőltettem a dolgokat.

Szerda délelőtt volt és én újra a reptér felé tartottam, annyi eltéréssel, hogy most Amanda is mellettem ült. Sikerült rávennem, hogy kivihessem a reptérre, addig is tudunk egy kicsit beszélgetni.

- Nagyon szótlan vagy – jegyeztem meg, mikor ő már hosszú percek óta csak szótlanul ült a kocsiban és meredt kifelé a szélvédőn.

- Ha azt mondom, öklömnyi nagyságú lehet a gyomrom, akkor szerintem túlzok – motyogta az orra alatt.

- Hé, ne stresszelj nagyon a hétvége miatt, oké? Egyrészt mert tudom, hogy úgyis ügyes leszel, másrészt meg így is már óriási dolgot értetek el a csapattal. Tekints inkább egy megtiszteltetésként arra, hogy ott játszhattok, ne pedig úgy, hogy a világ legnagyobb akadálya áll előttetek. És ha most nem sikerül? Akkor sincs semmi, jövőre újra megpróbáljátok, még több tapasztalattal. Már így is egy ország büszke rátok! – simítottam végig a karján.

- Te aztán tényleg értesz hozzá, hogyan nyugtass meg valakit – nézett rám, felé pillantottam, s elégedetten konstatáltam, hogy ajkain halvány mosoly ült.

- Ahol tudok, segítek. Meg amúgy is rossz nézni, hogy itt emészted magad.

- Én csak… mi van, ha ehhez kevés vagyok?

- Oké, nézd, én tudom, hogy nem vagyok annyira tisztában a kézilabdával, mint egy megrögzött szurkoló, de azt azért én is tudom ám, hogy az egyik legeredményesebb játékosa és húzóembere vagy a csapatnak. Szóval tulajdonképpen miért is kételkedsz saját magadban?

- Mert sokáig mást se hallottam, mint azt hogy túl idősen kezdtem el ezt a sportágat ahhoz, hogy igazán jó lehessek benne…

- És mégis itt vagy Koppenhágában, épp indulásra készen a legrangosabb kézilabdakupa döntőjére. Csak nekem tűnik úgy, hogy rácáfoltál azokra az emberekre, akik ilyet állítottak?

- Igazad van – sóhajtott fel halkan.

- A továbbiakban azt hiszem, dolgoznunk kell ezen az önbizalom kérdésen veled… - jegyeztem meg határozottan.

- Adhatsz kölcsön a tiedből, neked úgyis jócskán több van, mint az egészséges – élcelődött velem.

- Áucs! – kaptam a kezem a mellkasomhoz – Ez egészen a szívemig talált!

- Bolond vagy – rázta a fejét, majd felnevetett.

Időközben megérkeztünk a reptérhez. Leállítottam a motort, ám mindketten továbbra is mozdulatlanul ültünk.

- Köszönöm a fuvart – fordult felém – és a bíztatást is – hajtotta le a fejét zavartan.

- Igazán nem tesz semmit. Aztán ügyes legyél nekem, oké? Majd a tévé elől drukkolok neked – kacsintottam rá.

- Oké, oké. – bólogatott, majd egy halk sóhaj hagyta el az ajkait, s kinyitotta az ajtót.

Én is kipattantam az autóból, s kivettem a bőröndjét a csomagtartóból, aztán hozzá léptem. Várakozón néztem rá, hogy mi legyen, bekísérjem, vagy itt köszönjünk el egymástól. De gondoltam, hogy nem akar felhajtást illetve magyarázkodni sem a többieknek, így nem ért váratlanul, mikor nem indult el egyből be.

- Még egyszer köszönök mindent – rám nézett, tekintetünk összekapcsolódott és hosszú másodpercekig csak néztük a másikat. Egy kósza tincset tűrt a füle mögé, kiismertem már annyira, hogy tudjam nála ez egy kényszercselekvés, ha zavarban van.

- Sok sikert a hétvégére! Kérsz egy szerencseölelést? – villantottam rá széles mosolyt.

- Mindenképpen – bólogatott komolyan, majd kitört belőle a nevetés.

Karjaimat köré fontam, s miközben átöleltem mélyet szippantottam kellemes illatából. Ahogy testünk összeért jóleső borzongás futott végig rajtam. Képtelen vagyok felfogni hogy lehet a puszta jelenléte ekkora hatással rám…

- Mennem kell. – elengedett, hátrébb lépett s a bőröndjéért nyúlt.

- Vigyázz magadra! – búcsúztam tőle.

- Te is.

- Rossz pénz nem vész el – vontam vállat lazán.

- Ez igaz. Majd beszélünk. Szia, Marco.

- Szia, Mandy. – meglepetten nézett egy pillanatig a becézés hallatán, aztán elmosolyodott.

Intett még egyet, majd megindult az épület felé. Én visszaültem a kocsimba, s figyeltem távolodó alakját. Aztán egyszer csak megtorpant, én nagy naivan azt hittem, hogy elfelejtett valamit és visszajön hozzám. De nem tett semmi ilyet. Egy matt fekete bmw előtt állt meg, amiből épp az a srác szállt ki, akivel még jó múltkor az étteremben láttam. Megölelték egymást, a srác adott Amanda homlokára egy puszit. A lány türelmesen megvárta, míg összeszedi minden cuccát, lezárja az autót, majd együtt indultak el befelé. Miért van vele? Ki ő egyáltalán? Mit akar tőle? Ilyen s ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem, s mintha valami belülről szorította, szét akarta volna feszíteni a mellkasomat. Féltékeny voltam… 

20. fejezet - A következő úti cél Magyarország

20. fejezet – A következő úti cél Magyarország

Marco szemszöge

Túl egy újabb sikeres fellépésen, lelkesen vetettem bele magam az előttem álló napokba. Terveim szerint javarészt csak az új albummal fogok foglalkozni. Van három szám, amit fel kell énekelnem, illetve néhány dalszöveg, amit vagy be kell fejezni vagy a zenei alap hiányos hozzá. Reggel kilenc órakor már a kocsimban ültem, s úton voltam a stúdió felé. Leparkoltam az épület előtt, majd a szemben lévő pékségbe mentem, hogy szerezzek magamnak reggelit, illetve kávét. Miközben a kért termékeket vártam, még levettem a pultról egy újságot is. Fizetés után már további kitérők nélkül a stúdióba mentem. A recepciós a kelleténél talán egy kicsit lelkesebben köszöntött. Halvány mosolyt megeresztve felé viszonoztam azt, majd beszálltam a liftbe. Mire odaértem Jason már a keverőpult előtt ült, egyik fülén a fejhallgatóval, s valamin nagyon dolgozott.

- Jó reggelt! – köszöntem, amint beléptem a helyiségbe.

- Neked is, haver – reagált hátra se pillantva.

- Hoztam kávét meg reggelit – mondtam, miközben a kis asztalra pakoltam.

- Életmentő vagy – sóhajtott fel, majd hátra gurult a székével és rávetette magát a gőzölgő koffeinre.

- Régóta vagy itt? – érdeklődtem, míg a másik pohárért nyúltam.

- Talán másfél órája. Szarul alszom mostanában, úgyhogy korán szoktam kezdeni.

- Valami gáz van? – kérdeztem, s leültem a szabad székbe.

- Nem különösebben, - vont vállat lazán – egyszerűen csak nem találom a helyem.

- Kellett neked egy hónap szünetet kivenni, nem tudsz visszarázódni – nevettem fel, mire Jason vágott egy grimaszt, majd másodperceken belül belőle is kiszakadt a röhögés.

- Negyed óra és végzek ezzel, aztán a tied vagyok – biccentett a monitor felé.

- Jól van cica, megvárlak – kacsintottam rá.

- Barom! – csapott oldalba, de láttam, hogy vigyorog.

Időközben én megettem a hozott péksütemények egy részét, megittam a maradék kávém, majd az újságért nyúltam. Minél kevesebb zajt csapva igyekeztem végiglapozni azt. A gazdasági hírek sosem kötöttek le igazán, így azt a részt még csak át sem futottam. Meglepetten vettem észre, hogy a jótékonysági bálról szóló cikkben külön kiemeltek engem a fellépők közül. A cikk írója dicsérte az összeválogatott zenéket, az előadás módját, valamint a koreográfiát is. Mosolyogva lapoztam tovább a sportrovatra. A focival kapcsolatos cikkekkel kezdtem, aztán ahogy a következő oldalra néztem, Amanda képe mosolygott vissza rám. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd figyelmesen kezdtem olvasni a vele készült interjút.

A következő úti cél Magyarország – Amanda Simont kérdeztük

Egy igen szoros, ám győztes hazai mérkőzés után az egész ország fokozott izgalommal várja a visszavágót. A lányok ma délután indulnak útnak, hogy aztán holnapután lejátsszák a mindent eldöntő mérkőzést.

- Az első mérkőzést ugyan kissé nehézkesen, de végül két góllal megnyertétek. Milyen a hangulat a csapatban?

- Mindannyian nagyon izgatottak vagyunk, nyilván. De minden erőnkkel azon voltunk az elmúlt hetekben, hogy teljes mértékben felkészülten érkezzünk a visszavágóra. Az előző mérkőzésen megleptek minket egy olyan védekezéssel, ami egyáltalán nem jellemző a csapatra, nehezen találtuk a megoldást rá, de bízom benne, hogy a mostani meccsen, ha ér is minket meglepetés, sokkal jobban és gyorsabban reagálunk rá.

- Csak úgy sugárzik belőled az elszántság…

- Csapatkapitányként részben az is a feladatom, hogy feltüzeljem a lányokat, ha esetleg kicsit kevésbé lennének lelkesek. De szerencsére most egyáltalán nincs erről szó. Nem csak a szurkolóknak, Dániának, az ellenfélnek, de magunknak is be akarjuk bizonyítani, hogy mi igenis jobbak vagyunk.

- Milyen érzésekkel tekintesz az előttetek álló útra?

- Hogy teljesen őszinte legyek nagyon vegyes, ami bennem van. Örülök, hogy végre ismét magyar földön lehetek. Ahogy te is mondtad, elszánt vagyok, a bizonyítási kényszer elég nagy bennem. Épp ezért igyekszem majd az ottani edzések, valamint az alatt a kétszer harminc perc alatt minden érzelmet kizárni és csak a feladatomra koncentrálni.

- A döntőt idén már új módon bonyolítják le, hasonlóképp, mint a férfiaknál, egy négyes döntő kerül megrendezésre, melynek Budapest a helyszíne. Gondolom, ez is motivál. Szeretnél otthon BL döntőt játszani?

- Személy szerint úgy vagyok vele, hogy először csak az előttem álló akadályra koncentrálok. Persze egy plusz az, hogy otthon játszhatnék, de hogy őszinte legyek, bárhol is kerüljön megrendezésre a BL döntő, hatalmas dolog résztvevő csapatként jelen lenni rajta. Egy egész éves kemény munka megkoronázása lehetne, ám hogy odáig eljussunk, sikeresen kell venni az utolsó akadályt és győzni holnapután.

A mérkőzés szombaton délután négy órakor kezdődik, melyet a sport tv élőben közvetít. Ahhoz, hogy a lányok bejussanak a budapesti döntőbe összesítésben legalább egy góllal kell jobbnak bizonyulniuk. A koppenhágai szurkolói klub két busszal utazik Győrbe, hogy a helyszínen buzdítsa a csapatot. Az itthon maradt szurkolók pedig az aréna előtt óriás kivetítőn nézhetik végig a mérkőzést.

A cikk végére érve ledobtam az újságot az asztalra. Jason felé fordultam, aki már ki tudja mióta engem figyelt.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi. Végeztem, kezdhetünk.

- Oké, csak egy pillanat, el kell intéznem még egy telefont – feleltem, majd kiléptem a teremből, s tárcsáztam menedzserem számát.

Amanda szemszöge

Csütörtök reggel kómásan ücsörögtem a konyhában, miközben a kávém kortyolgattam. Csináltam magamnak két pirítóst, majd miután végeztem az evéssel, a fürdőbe csoszogtam annak reményében, hogy a reggeli zuhany végre észhez térít.

Már átöltözve egy fáradt sóhaj kíséretében huppantam le az ágyamra. Fejemet kezeimbe támasztottam, majd magamban morogva szidtam mindent és mindenkit, a hátam közepére sem kívántam az előttem álló macerát. Végül negyed óra múlva sikerült rávennem magamat, hogy a vendégszobába vonuljak a bőröndömért. Időközben már Nina és Daniel is felkelt, éppen reggeliztek. Váltottam velük pár szót, majd visszavonultam a szobámba, a bőröndöt az ágyra dobtam, s a laptopomért nyúltam. Annak reményében kapcsoltam be, hogy zene mellett majd könnyebben megy a pakolás. Ebből persze az lett, hogy jó másfél órára leragadtam a gép előtt. Ami természetesen negyed órán belül óriási kapkodást eredményezett.

Nina is mára hagyta a pakolást, így felváltva rohangáltunk a fürdő és a szobáink vagy esetleg a nappali vagy a konyha között. A lakásban egyre nagyobb káosz uralkodott, ám Danielt úgy tűnt ez egy cseppet sem zavarja. Nyugodtan ücsörgött a nappalink kanapéján és hol a tévét nézte, hol pedig a mi nyomorunkon szórakozott.

Egyszer csak a csengő szólalt meg.

- Daniel, hasznosítsd magad, ha már itt vagy! Nyisd ki, légyszi – kiabáltam ki a fürdőből.

- Feleségül ne vegyelek? – hallottam meg morgását.

- Nem kell, köszi – reagáltam neki nevetve.

Ajtó nyitódása… rövid beszélgetés… ajtócsukódás…

- Amy cica! – szólongatott Dan. A folyosón futottunk össze, értetlenül néztem a virágcsokorral a kezében ácsorgó srácot.

- Hát ez?

- Neked hozta egy futár srác – felelte, majd a kezembe nyomta és ott hagyott.

Múltkor is valahogy így kezdődött… futott át az agyamon a gondolat. Egy gyönyörű, tavaszias színekben pompázó csokor volt a kezemben. Pink gerberák, halvány rózsaszín liliomok, fehér rózsák, s egyéb zöld növények díszítették. Valamint a közepébe egy boríték volt tűzve. Mondom hogy így kezdődött… Mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a konyhába vonultam, egy vázát kerítettem, amit megtöltöttem vízzel, hogy aztán abba helyezzem a csokrot. Leraktam az asztalra, majd percekig csak szemeztem vele. Végül kihalásztam a borítékot, majd kibontva egy apró, kézzel írt levél volt benne.

Kedves Amanda!

Bevallom, nagyon meglepett a reakciód viszont rá is világítottál vele arra, hogy igazán bunkón viselkedtem veled. Őszintén sajnálom, nem állt szándékomban megbántani téged! Én csak szerettem volna egy kis időt eltölteni veled, de belátom, hogy nem a legmegfelelőbb eszközöket választottam hozzá. Kérlek, ne haragudj rám!

Hallottam a hírekben, hogy ma indultok Magyarországra. Kellemes utat, érezd magad nagyon jól otthon. Ja és sok sikert a hétvégi meccshez, drukkolok nektek!

Még egyszer nagyon sajnálom a múltkorit, remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.

Üdv. Marco

Oké, ez váratlanul ért… Gyakorlatilag úgy viselkedik, mint aki a bocsánatomért esedezik. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Na ugye, hogy attól még hogy én vagyok Mr. Popsztár, nem tehetek meg bármit, amit csak akarok, mert igenis van aki ellenkezik velem!

- Idióta – morogtam az orrom alatt, miközben a szobámba indultam, de a mosolyom képtelen voltam letörölni az arcomról.

- Kit szidsz már megint? – nevetett fel Nina, aki már a bőröndjét hurcolta a nappaliba.

- Vagy még mindig… Marco megint egy csokorral próbálkozik – vontam vállat.

- És te ezt ennyire közömbösen reagálod le?

- Nem, rohadt mód elégedett vagyok, hogy rájött én nem az a személy vagyok, akit kénye- kedve szerint rángathat, de attól még nem fogok hasra esni, mert a bocsánatomért könyörög.

- De azért lassan már igazán megenyhülhetnél egy kicsit felé, – simított végig bíztatóan a vállamon – viszont most nem érünk rá. Tünés befejezni a pakolást vagy nem fogunk időben odaérni! – zavart a szobába.

Néha olyan, mint egy tyúkanyó… egy kedves, de azért basáskodó tyúkanyó…

Jó egy óra múlva már a reptéren várakoztunk, hogy felszállhassunk a gépre. Gondolataim az előttünk álló napok körül kavarogtak. Az esélye annak, hogy ha csak pár órára is, de haza ugorhassak, elég kicsi, mégis élt bennem a remény, hogy valahogy mégis sikerül megoldani. Persze a család ott lesz szombaton a meccsen, de mégiscsak jó lenne egy kis időt otthon is eltölteni.

A beszállásig hátralevő időt azzal töltöttem, hogy a telefonomon pötyögtem, na jó igazából az internetet bújtam. A türelmem már jócskán fogytán volt, mikor végül nagy nehezen mégis sikerült rábukkannom arra, amit kerestem.

Kérlek, mondd meg Marconak, hogy köszönöm a kedves gesztust. És hogy ne forgolódjon éjszaka álmatlanul az ágyban: nem fogom leharapni a fejét, ha legközelebb szembe jönne az utcán. Köszönöm, Amanda.

Mielőtt jobban átgondolhattam volna, hogy mire is készülök, elküldtem az üzenetet. Öt percen belül érkezett a válasz sms Marco menedzserétől, hogy mindenképpen továbbítja, valamint elküldte nekem a srác számát is. Igazán figyelmes… de nincs az az isten, hogy én a közeljövőben írjak neki.

Ekkor meghallottuk a felszólítást, miszerint a Budapestre induló járat utasai megkezdhetik a felszállást. Halk sóhaj kíséretében tápászkodtam fel a műanyag székből majd vonultam a többiek után. Izgatottan követtem figyelemmel, ahogy a gép a magasba emelkedik, s hazafelé veszi az irányt…

Marco szemszöge

Épp ebédszünetet tartottunk Jasonnel, mikor a telefonom pityegett. Tom már lassan fél órája két perceként küldözget üzeneteket, kezd teljesen lefárasztani. Egy hogy mondják az angolok, hogy haj van az autón kérdéssel kezdte, értetlenkedve írtam vissza három kérdőjelet, bele sem mertem gondolni mégis mit akar ezzel a mondattal kezdeni, mire a következőt írta: Béna vagy, Jensen. Harison Ford. Érted. Ha ha.

- Beteg vagy…

- Milyen az abszolút vasutas házaspár?

- Tom, higgadj le!

- Na milyen? Nem tudod?

- Ajh. Nem.

- Eva Peron, Charlie Sheen.

- Kicsit sokat aludtál, nem gondolod? :)

- Dehogy! Most miért mondod ezt? o.O Amúgy tudod mi a legjobb zöldség? Én rájöttem.

- Ez is fájni fog, igaz?

- A bestzeller :D

- Ember, te nagy vagy épp! :D

Jasonnek épp az egyik új számról meséltem, tudni akarta, hogy mégis mi inspirálta a legutóbbi dalomat, mert állítása szerint sosem sikerült még ennyire átadnom az érzelmeket, még ha ebben most nem is épp a szerelem vagy fájdalom, hanem a kétségbeesés, zavartság és elszántság keveréke jelenik meg. Épp a sztori közepén tarthattam, mikor Tom boldogítani kezdett és sikeresen félbeszakított minket.

A következő sms hangnál először meg sem akartam nyitni, aztán mégis a készülékért nyúltam, hogy elküldjem a búsba idióta barátomat. Aztán megláttam, hogy Axel az. Egy továbbított üzenetet kaptam. Ugye nem akar ő is fárasztani? Halk sóhaj kíséretében kezdtem bele az előttem álló sorok olvasásába, s ahogy a végére értem és felfogtam, hogy tulajdonképpen miről is van szó, egy hatalmas vigyor ült ki az arcomra.

Képes volt addig kutakodni, míg megtalálta a menedzserem számát, aztán vette a bátorságot és egy vad idegennek írt üzenetet, hogy megköszönje a csokrot. Azt hiszem, egész jó úton haladok. És az az utolsó mondat…

- Na mi az öröm tárgya? – nevetett fel Jason tekintetem meglátva.

- Ismeretlen kisasszony – feleltem egyszerűen, s mosolyom ha lehet még jobban kiszélesedett.

 

19. fejezet - Vacsora

19. fejezet
Vacsora

Amanda szemszöge

Az egész délutánom gyakorlatilag arról szólt, hogy lehurrogtam mindenkit, aki randinak titulálta a ma esti találkozónkat. Ám jelenleg már ott tartottam, hogy bennem is kezdtek kétségek támadni. Ugyanis az asztalon, amihez a pincér vezetett minket, csak két teríték volt. Csendesen ültem Stefannal szemben és várakozóan néztem rá. Reméltem, hogy minél előbb magyarázatot kaphatok erre. Őszintén bíztam benne, hogy nem csak a jóhiszeműségemet játszotta ki, s így próbált elcsalni, hogy újra kettesben legyünk. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy legutoljára hibát követtem el, mikor vele mentem haza. Azt hittem sikerült tisztáznunk utána, hogy az egy egyszeri alkalom volt, pillanatnyi gyengeség a részemről, és nem fog többet előfordulni. Tudom, hogy nem csinálhatom ezt vele, nem játszhatok az érzéseivel, nem kergethetem annak az illúziójába, hogy közöttünk még újra lehet több mint barátság. 

- Milyen italt hozhatok önöknek? – érdeklődött a pincér.

- Én egy pohár vizet kérnék egyelőre.

- Egy üveg Chateau Cheval Blancot, legyen szíves – szólalt meg velem egy időben Stefan.

- Három nap múlva meccsem lesz, Stef. Így az edzések véghajrájában már nem nagyon fogyaszthatok alkoholt – emeltem rá a tekintetem.

- Gondoltam egy pohárral ma még belefér – mosolygott rám kedvesen.

- Legyen – adtam meg magam egy halk sóhaj kíséretében.

Holott egy részem vonakodott attól, hogy ismét alkoholt fogyasszak vele, szemeim előtt lebegett a legutóbbi alkalom, mikor az ágyában kötöttem ki. De egyetlen pohárból még nem lehet baj, főleg ha néha iszok mellé pár korty vizet is.

- Örülök, hogy nem kellett sokat győzködni, hogy el gyere.

- Kíváncsivá tettél, hogy mégis milyen munkáról lehet szó.

- Épp ezért nem mondtam el telefonban, mindenképpen személyesen akartam beszélni veled róla.

- Csak ketten leszünk? – böktem ki a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy beértünk az étterembe.

- Úgy volt, hogy hárman, de közbe jött valami, Mr. Carlsons nem valószínű, hogy el tud jönni. Minden esetre azt ígérte, hogy megpróbál ideérni.

- Ha ezt tudom, nem öltözök ki ennyire – húztam el a számat.

- Na szép, mondhatom – kezdett el duzzogni.

- Maradj már, Morgensen – löktem meg játékosan a vállát, mire másodperceken belül kiszakadt belőlünk a nevetés.

A pincér közben visszatért a kért italokkal és felvette a rendelésünket. A következő bő negyed órában a kézilabda felé terelődött a beszélgetés. Kicsit átbeszéltük az utolsó meccsünket szigorúan szakmai szemmel nézve, majd az előttünk álló hétvége felé terelődött a téma.

- Gondolom várod már, hogy Magyarországra menjetek.

- Ah, ne is mondd. Szívem szerint már ott lennék, de még várnom kell.

- Mikor voltál otthon utoljára?

- Januárban. Amíg vb volt, kaptunk másfél szabad hetet – feleltem, majd a poharamért nyúltam, s belekortyoltam a borba.

- Tényleg nem értem, miért nem kaptál még mindig válogatott behívót – rázta a fejét értetlenül.

- Gondolom, túl fiatal vagyok még mindig, vagy továbbra sem ütöm meg azt a szintet, ami nekik megfelelő – vontam vállat, s igyekeztem elrejteni csalódottságomat, de akármennyire is próbálkoztam, a hangomon érződött s ezt ő is észrevette.

Nem tehetek róla, számomra ez egy igen kényes téma volt. Lehet, hogy itt Dániában egyre sikeresebb leszek, s egyre nagyobb körökben válik ismertté a nevem, s a sajtó már az esetleges honosításomról cikkezik, de a magyar szövetség hallgat. Épp ezért is fontos, hogy a győri meccsen a lehető legjobban teljesítsek. Bennem van a megfelelési kényszer és az is, hogy a győri vezetőség orra alá dörgöljem, hogy mégis mit veszítettek.

- Baromság! – jelentette ki határozottan Stefan ezzel visszarántva kavargó gondolataimból a valóságba – Te is tudod, hogy ha a tehetségről van szó, akkor nem számít az életkor. Elnézve a múltkori magyar- spanyol meccset, pedig tisztán látszott, hogy baromira szükségük lenne egy olyan játékosra, mint amilyen te vagy.

- Köszönöm, hogy ezt mondod, – mosolyodtam el – de ezt a döntést bízzuk a szövetségi kapitányra.

- Ott lesz a meccsen?

- Tekintve, hogy a bl döntő múlik ezen a meccsen, biztos vagyok benne.

- Akkor mutasd meg nekik!

Annyira belemerültünk a témába, hogy meglepődtem, mikor megérkezett az étel az asztalunkhoz. Többek között ezt szerettem Stefanban, hogy olykor akár órákig képesek voltunk a kézilabdáról beszélgetni, úgy hogy azt bármelyikünk is megunta volna. Ugyan a sportrovat főszerkesztője volt, ami azzal járt, hogy minden Dániában népszerű sportággal tökéletesen tisztában kellett lennie, mégis a kézi volt az, amiben a legotthonosabban mozgott, s amivel a legszívesebben foglalkozott.

Már az ételeink felénél járhattunk, mikor nem bírtam tovább visszafogni kíváncsi énemet.

- Stefan, mégis milyen üzleti ügyről akartál beszélni velem? – amint kérdésem elhangzott, egy halk nevetés hagyta el ajkait.

- Láttam rajtad, hogy már nem húzod sokáig – kacsintott rám, mire én is elmosolyodtam.

- Akkor ne is kínozz tovább, ki vele!

- Tudom, hogy mindig is szíveden viselted a különböző jótékonysági rendezvényeket, ezért is voltál te az első, akire gondoltam, mikor Mr. Carlsons a segítségemet kérte.

- Hízelgő. És mégis mit kéne csinálni? – kérdeztem két falat között.

- Táncolni – válaszát meghallva a villa megállt a levegőben centikre a számtól, hogy aztán visszarakjam a falatot a tányérra. Megköszörültem a torkom, majd a velem szemben ülő srácra néztem.

- Nem! – feleltem egyszerűen, hangom határozott csengése egyértelművé tette, hogy felesleges alkudoznia.

Marco szemszöge

Egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudat, hogy két épülettel arrébb Amanda valami random pasival vacsorázott. Gondolataim csak ekörül kavarogtak. Vajon a barátja? Vagy leendő barátja? Ezért hajtott el minden létező alkalommal? De Nina csak felhívta volna a figyelmemet rá, hogyha lenne pasija.

Megráztam a fejemet, s igyekeztem a továbbiakban menedzseremre koncentrálni, aki mindent tudó mosollyal az arcán engem fürkészett.

- Szóval Amanda, hm?

- Ne is mondd! – szakadt fel belőlem egy mély sóhaj – Olyan számomra, mint egy tökéletesen megalkotott rejtvény és tudod jól, hogy azokkal mindig is hadilábon álltam.

- De mégis ki ez a lány?

- A Koppenhága kézilabdázója.

- Szóval miatta kellettek a jegyek. Nem értettem, mi ez a hirtelen jött lelkesedés a sportág iránt. De mégis hogy sikerült bele botlanod?

- Egyik nap az utcán jött szembe. Aztán még aznap este a Shadowsban rohantunk egymásba, majdnem fellökött – mosolyodtam el az emlék hatására – rá pár napra a parkban futottunk össze. Ott beszélgettünk is egy kicsit, de valahogy a bemutatkozásig nem sikerült eljutni, el kellett rohannia. Kérdeztem a nevét, de elrendezett annyival, hogy „ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még”. És úgy látszik, hogy a sors tényleg úgy akarta. Az utolsó rádiós interjúm után összefutottam vele és akkor sikerült megtudnom a nevét is. Amióta először megláttam, azóta lépten- nyomon egymásba futunk… Elhívtam kávézni, de azt mondta nincs ideje ilyenekre. Mióta tudja, hogy ki vagyok rideg, távolságtartó és elutasító velem. Pedig a parkban olyan jót beszélgettünk, már kezdetektől megvolt a közös hullámhossz. Egyik nap gondoltam egy nagyot, küldettem neki egy virágcsokrot benne egy kártyával, hogy este ott vagyok érte. Gondoltam, ha nem adom meg neki a választás lehetőségét, akkor nem tud elutasítani sem. Odamentem érte és pont akkor jött ki a lakásból, elhajtott a fenébe, majd fogta magát és lelépett futni. Szóval lényegében még jobban elvágtam magam nála. Gőzöm sincs hogyan békítsem meg – sóhajtottam fel csalódottan a kis monológom végén.

- Jól kifogott rajtad ez a lány – mosolyodott el Axel. – De őszintén Marco, mikor volt utoljára olyan, hogy meg kellett küzdened egy lányért?

- Hát nem mostanában – feleltem rövid töprengés után.

- A helyedben nem adnám fel, az értékes dolgok nem pottyannak csak úgy az ember ölébe, azokért igenis meg kell dolgozni, ki kell érdemelni. Küldj még neki virágokat, apró gesztusokkal próbáld meg kibékíteni és akármennyire is szeretnéd felpörgetni az eseményeket, ne tedd. Légy türelmes, hidd el meg fogja hozni a gyümölcsét…

- Szerinted a pasija volt a srác?

- Nem hiszem, Amanda elég távolságtartóan, zavartan viselkedett a közelében – rázta meg a fejét Axel.

- Remélem, igazad van! – mosolyodtam el halványan, majd jéghideg italomba kortyoltam – Na de ne kímélj, beszéljünk a munkáról.

- Első sorban igazából csak emiatt akartam találkozni, hogy elmeséld, mi van veled, láttam, hogy kicsit mintha nyomasztana valami.

- Micsoda meglepetés – nevettem fel.

- Ne csinálj úgy, mintha engem nem érdekelne, mi van veled – vágott tarkón.

- Ezért versz, így már minden világos – bólogattam hevesen.

- Sose nő be a fejed lágya – morgott az orra alatt.

- Valamikor biztos be fog, de lehet, te azt már nem éred meg – röhögtem fel.

- Szemtelen kölyke…

- Ha ennyire akarsz, beszélhetünk a munkáról is. A gálára hogy álltok a koreóval?

- Végeztünk vele, már csak át kell gyakorolni párszor, hogy rögződjön mindenkinek.

- Rendben. Jövő hétre nem nagyon vállaltam fellépést, úgyhogy stúdiózhatsz gyakorlatilag végig.

- Oké, úgyis van pár szám, ami lényegében már csak feléneklésre vár.

Még pár fontosabb dolgot átbeszéltünk, de azzal is hamar végeztünk. Bírtam Axelben, hogy ilyen gyakorlatias, lényegre törő, ha a munkáról van szó, így a hosszabb megbeszéléseket is lepörgettük fél óra alatt.

Iszogattunk, beszélgettünk még egy ideig, majd elbúcsúztunk egymástól, őt várta a családja, engem pedig… nos, engem az üres lakásom.

A Patriot előtt elhaladva tekintetem Őt kereste, s ki is szúrtam azonnal. Továbbra is a férfi társaságában ült az asztalnál édes kettesben, de heves gesztikulációjából ítélve épp veszekedtek valamin. Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, elégedettség érzése és nyugalom árasztott el. Szemét vagy, Marco!

Amanda szemszöge

Lelkiekben már a kialakulni készülő vitánkra készültem.

- Még csak nem is hagytad, hogy kifejtsem.

- Nem is kell. Ne haragudj, de a tánc már nagyon régóta nem az én világom! – ráztam meg a fejemet hevesen tiltakozva.

- De hát olyan jól megy. Nem egyszer láttalak, hidd el, tudom, miről beszélek. És látszik rajtad, hogy élvezed is.

- Egy buliban, alkohol fogyasztása mellett. De az teljesen más.

- Miért tiltakozol ennyire? – nézett mélyen a szemembe.

- Én… ez… egyszerűen csak nem akarom – kerestem a megfelelő szavakat, de azok nem jöttek a számra – Egyébként is tudod milyen zsúfoltak tudnak lenni a napjaim a csapat miatt, azt meg nem tehetem meg, hogy kihagyok pár edzést vagy hasonló – magyaráztam hevesen.

Vannak dolgok, amikről még Stefan sem tud, akármennyire is engedtem őt talán a legközelebb magamhoz az utóbbi időben. Bár tény, hogy sosem merült fel közöttünk a tánc kérdése egészen ez idáig. Nem éreztem késznek magam, hogy beavassam most a miértekbe, egyszerűen csak valami a bensőmben tiltakozott ez ellen az egész ellen, s emiatt kétségbeesés és düh keveréke kezdett eluralkodni rajtam.

- Nézd, ez egy nagyszabású jótékonysági rendezvény lesz, televíziós felhajtással együtt. – kezdett bele Stefan a részletek mesélésébe – Ha tehetséges vagy, akkor négy alkalom, ha nem akkor maximum kettő. Igazából ez egy négy hetes táncverseny lesz. A párok egyik tagja profi táncos, a másik pedig sportoló, színész, közéleti személyiség. Egy zsűri és a közönség fogja értékelni a produkciókat és megszavazni a továbbjutókat. A nyeremény felét megkapja a nyertes, a másik fele pedig hozzá adódik az esték folyamán befolyt összeghez. Daganatos betegségben szenvedő gyerekek számára gyűjtenek. Tényleg nemes a cél és tudom, hogy mennyire a szíveden viseled, ezért is gondoltam rád első körben.

- Mikor lenne pontosan? – sóhajtottam halkan. Az hogy másokon segíthessek mindig is nagyon motivált.

- Augusztus négy hétvégéje, előtte júliusban végig tudnátok készülni. Akkor már úgyis itt vagy Dániában.

- Elméletileg itt vagyok, de mi van, ha mi edzőtáborba megyünk valahova? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.

- Szólsz időben, ha már tudod, és akkor megoldjuk valahogy. Arra semmiképp se kérünk, hogy kihagyd emiatt.

- Még jó hogy… Ki lenne a párom? – Stefan látta rajtam, hogy kezdem beadni a derekam, így halvány mosolyra húzódtak ajkai.

- Arról egyelőre nem tudok semmi pontosat mondani, még csak a felkeresések, tárgyalások zajlanak. Akkor benne vagy?

- Valószínű, hogy közben ezt még sokszor megbánom, de legyen. Benne vagyok!