2015. október 31., szombat

20. fejezet - A következő úti cél Magyarország




20. fejezet – A következő úti cél Magyarország

Marco szemszöge

Túl egy újabb sikeres fellépésen, lelkesen vetettem bele magam az előttem álló napokba. Terveim szerint javarészt csak az új albummal fogok foglalkozni. Van három szám, amit fel kell énekelnem, illetve néhány dalszöveg, amit vagy be kell fejezni vagy a zenei alap hiányos hozzá. Reggel kilenc órakor már a kocsimban ültem, s úton voltam a stúdió felé. Leparkoltam az épület előtt, majd a szemben lévő pékségbe mentem, hogy szerezzek magamnak reggelit, illetve kávét. Miközben a kért termékeket vártam, még levettem a pultról egy újságot is. Fizetés után már további kitérők nélkül a stúdióba mentem. A recepciós a kelleténél talán egy kicsit lelkesebben köszöntött. Halvány mosolyt megeresztve felé viszonoztam azt, majd beszálltam a liftbe. Mire odaértem Jason már a keverőpult előtt ült, egyik fülén a fejhallgatóval, s valamin nagyon dolgozott.
- Jó reggelt! – köszöntem, amint beléptem a helyiségbe.
- Neked is, haver – reagált hátra se pillantva.
- Hoztam kávét meg reggelit – mondtam, miközben a kis asztalra pakoltam.
- Életmentő vagy – sóhajtott fel, majd hátra gurult a székével és rávetette magát a gőzölgő koffeinre.
- Régóta vagy itt? – érdeklődtem, míg a másik pohárért nyúltam.
- Talán másfél órája. Szarul alszom mostanában, úgyhogy korán szoktam kezdeni.
- Valami gáz van? – kérdeztem, s leültem a szabad székbe.
- Nem különösebben, - vont vállat lazán – egyszerűen csak nem találom a helyem.
- Kellett neked egy hónap szünetet kivenni, nem tudsz visszarázódni – nevettem fel, mire Jason vágott egy grimaszt, majd másodperceken belül belőle is kiszakadt a röhögés.
- Negyed óra és végzek ezzel, aztán a tied vagyok – biccentett a monitor felé.
- Jól van cica, megvárlak – kacsintottam rá.
- Barom! – csapott oldalba, de láttam, hogy vigyorog.
Időközben én megettem a hozott péksütemények egy részét, megittam a maradék kávém, majd az újságért nyúltam. Minél kevesebb zajt csapva igyekeztem végiglapozni azt. A gazdasági hírek sosem kötöttek le igazán, így azt a részt még csak át sem futottam. Meglepetten vettem észre, hogy a jótékonysági bálról szóló cikkben külön kiemeltek engem a fellépők közül. A cikk írója dicsérte az összeválogatott zenéket, az előadás módját, valamint a koreográfiát is. Mosolyogva lapoztam tovább a sportrovatra. A focival kapcsolatos cikkekkel kezdtem, aztán ahogy a következő oldalra néztem, Amanda képe mosolygott vissza rám. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd figyelmesen kezdtem olvasni a vele készült interjút.

A következő úti cél Magyarország – Amanda Simont kérdeztük

Egy igen szoros, ám győztes hazai mérkőzés után az egész ország fokozott izgalommal várja a visszavágót. A lányok ma délután indulnak útnak, hogy aztán holnapután lejátsszák a mindent eldöntő mérkőzést.
- Az első mérkőzést ugyan kissé nehézkesen, de végül két góllal megnyertétek. Milyen a hangulat a csapatban?
- Mindannyian nagyon izgatottak vagyunk, nyilván. De minden erőnkkel azon voltunk az elmúlt hetekben, hogy teljes mértékben felkészülten érkezzünk a visszavágóra. Az előző mérkőzésen megleptek minket egy olyan védekezéssel, ami egyáltalán nem jellemző a csapatra, nehezen találtuk a megoldást rá, de bízom benne, hogy a mostani meccsen, ha ér is minket meglepetés, sokkal jobban és gyorsabban reagálunk rá.
- Csak úgy sugárzik belőled az elszántság…
- Csapatkapitányként részben az is a feladatom, hogy feltüzeljem a lányokat, ha esetleg kicsit kevésbé lennének lelkesek. De szerencsére most egyáltalán nincs erről szó. Nem csak a szurkolóknak, Dániának, az ellenfélnek, de magunknak is be akarjuk bizonyítani, hogy mi igenis jobbak vagyunk.
- Milyen érzésekkel tekintesz az előttetek álló útra?
- Hogy teljesen őszinte legyek nagyon vegyes, ami bennem van. Örülök, hogy végre ismét magyar földön lehetek. Ahogy te is mondtad, elszánt vagyok, a bizonyítási kényszer elég nagy bennem. Épp ezért igyekszem majd az ottani edzések, valamint az alatt a kétszer harminc perc alatt minden érzelmet kizárni és csak a feladatomra koncentrálni.
- A döntőt idén már új módon bonyolítják le, hasonlóképp, mint a férfiaknál, egy négyes döntő kerül megrendezésre, melynek Budapest a helyszíne. Gondolom, ez is motivál. Szeretnél otthon BL döntőt játszani?
- Személy szerint úgy vagyok vele, hogy először csak az előttem álló akadályra koncentrálok. Persze egy plusz az, hogy otthon játszhatnék, de hogy őszinte legyek, bárhol is kerüljön megrendezésre a BL döntő, hatalmas dolog résztvevő csapatként jelen lenni rajta. Egy egész éves kemény munka megkoronázása lehetne, ám hogy odáig eljussunk, sikeresen kell venni az utolsó akadályt és győzni holnapután.

A mérkőzés szombaton délután négy órakor kezdődik, melyet a sport tv élőben közvetít. Ahhoz, hogy a lányok bejussanak a budapesti döntőbe összesítésben legalább egy góllal kell jobbnak bizonyulniuk. A koppenhágai szurkolói klub két busszal utazik Győrbe, hogy a helyszínen buzdítsa a csapatot. Az itthon maradt szurkolók pedig az aréna előtt óriás kivetítőn nézhetik végig a mérkőzést.

A cikk végére érve ledobtam az újságot az asztalra. Jason felé fordultam, aki már ki tudja mióta engem figyelt.
- Mi az? – kérdeztem.
- Semmi. Végeztem, kezdhetünk.
- Oké, csak egy pillanat, el kell intéznem még egy telefont – feleltem, majd kiléptem a teremből, s tárcsáztam menedzserem számát.

Amanda szemszöge

Csütörtök reggel kómásan ücsörögtem a konyhában, miközben a kávém kortyolgattam. Csináltam magamnak két pirítóst, majd miután végeztem az evéssel, a fürdőbe csoszogtam annak reményében, hogy a reggeli zuhany végre észhez térít.
Már átöltözve egy fáradt sóhaj kíséretében huppantam le az ágyamra. Fejemet kezeimbe támasztottam, majd magamban morogva szidtam mindent és mindenkit, a hátam közepére sem kívántam az előttem álló macerát. Végül negyed óra múlva sikerült rávennem magamat, hogy a vendégszobába vonuljak a bőröndömért. Időközben már Nina és Daniel is felkelt, éppen reggeliztek. Váltottam velük pár szót, majd visszavonultam a szobámba, a bőröndöt az ágyra dobtam, s a laptopomért nyúltam. Annak reményében kapcsoltam be, hogy zene mellett majd könnyebben megy a pakolás. Ebből persze az lett, hogy jó másfél órára leragadtam a gép előtt. Ami természetesen negyed órán belül óriási kapkodást eredményezett.
Nina is mára hagyta a pakolást, így felváltva rohangáltunk a fürdő és a szobáink vagy esetleg a nappali vagy a konyha között. A lakásban egyre nagyobb káosz uralkodott, ám Danielt úgy tűnt ez egy cseppet sem zavarja. Nyugodtan ücsörgött a nappalink kanapéján és hol a tévét nézte, hol pedig a mi nyomorunkon szórakozott.
Egyszer csak a csengő szólalt meg.
- Daniel, hasznosítsd magad, ha már itt vagy! Nyisd ki, légyszi – kiabáltam ki a fürdőből.
- Feleségül ne vegyelek? – hallottam meg morgását.
- Nem kell, köszi – reagáltam neki nevetve.
Ajtó nyitódása… rövid beszélgetés… ajtócsukódás…
- Amy cica! – szólongatott Dan. A folyosón futottunk össze, értetlenül néztem a virágcsokorral a kezében ácsorgó srácot.
- Hát ez?
- Neked hozta egy futár srác – felelte, majd a kezembe nyomta és ott hagyott.
Múltkor is valahogy így kezdődött… futott át az agyamon a gondolat. Egy gyönyörű, tavaszias színekben pompázó csokor volt a kezemben. Pink gerberák, halvány rózsaszín liliomok, fehér rózsák, s egyéb zöld növények díszítették. Valamint a közepébe egy boríték volt tűzve. Mondom hogy így kezdődött… Mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a konyhába vonultam, egy vázát kerítettem, amit megtöltöttem vízzel, hogy aztán abba helyezzem a csokrot. Leraktam az asztalra, majd percekig csak szemeztem vele. Végül kihalásztam a borítékot, majd kibontva egy apró, kézzel írt levél volt benne.

Kedves Amanda!
Bevallom, nagyon meglepett a reakciód viszont rá is világítottál vele arra, hogy igazán bunkón viselkedtem veled. Őszintén sajnálom, nem állt szándékomban megbántani téged! Én csak szerettem volna egy kis időt eltölteni veled, de belátom, hogy nem a legmegfelelőbb eszközöket választottam hozzá. Kérlek, ne haragudj rám!
Hallottam a hírekben, hogy ma indultok Magyarországra. Kellemes utat, érezd magad nagyon jól otthon. Ja és sok sikert a hétvégi meccshez, drukkolok nektek!
Még egyszer nagyon sajnálom a múltkorit, remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.
Üdv. Marco


Oké, ez váratlanul ért… Gyakorlatilag úgy viselkedik, mint aki a bocsánatomért esedezik. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Na ugye, hogy attól még hogy én vagyok Mr. Popsztár, nem tehetek meg bármit, amit csak akarok, mert igenis van aki ellenkezik velem!
- Idióta – morogtam az orrom alatt, miközben a szobámba indultam, de a mosolyom képtelen voltam letörölni az arcomról.
- Kit szidsz már megint? – nevetett fel Nina, aki már a bőröndjét hurcolta a nappaliba.
- Vagy még mindig… Marco megint egy csokorral próbálkozik – vontam vállat.
- És te ezt ennyire közömbösen reagálod le?
- Nem, rohadt mód elégedett vagyok, hogy rájött én nem az a személy vagyok, akit kénye- kedve szerint rángathat, de attól még nem fogok hasra esni, mert a bocsánatomért könyörög.
- De azért lassan már igazán megenyhülhetnél egy kicsit felé, – simított végig bíztatóan a vállamon – viszont most nem érünk rá. Tünés befejezni a pakolást vagy nem fogunk időben odaérni! – zavart a szobába.
Néha olyan, mint egy tyúkanyó… egy kedves, de azért basáskodó tyúkanyó…
Jó egy óra múlva már a reptéren várakoztunk, hogy felszállhassunk a gépre. Gondolataim az előttünk álló napok körül kavarogtak. Az esélye annak, hogy ha csak pár órára is, de haza ugorhassak, elég kicsi, mégis élt bennem a remény, hogy valahogy mégis sikerül megoldani. Persze a család ott lesz szombaton a meccsen, de mégiscsak jó lenne egy kis időt otthon is eltölteni.
A beszállásig hátralevő időt azzal töltöttem, hogy a telefonomon pötyögtem, na jó igazából az internetet bújtam. A türelmem már jócskán fogytán volt, mikor végül nagy nehezen mégis sikerült rábukkannom arra, amit kerestem.
Kérlek, mondd meg Marconak, hogy köszönöm a kedves gesztust. És hogy ne forgolódjon éjszaka álmatlanul az ágyban: nem fogom leharapni a fejét, ha legközelebb szembe jönne az utcán. Köszönöm, Amanda.
Mielőtt jobban átgondolhattam volna, hogy mire is készülök, elküldtem az üzenetet. Öt percen belül érkezett a válasz sms Marco menedzserétől, hogy mindenképpen továbbítja, valamint elküldte nekem a srác számát is. Igazán figyelmes… de nincs az az isten, hogy én a közeljövőben írjak neki.
Ekkor meghallottuk a felszólítást, miszerint a Budapestre induló járat utasai megkezdhetik a felszállást. Halk sóhaj kíséretében tápászkodtam fel a műanyag székből majd vonultam a többiek után. Izgatottan követtem figyelemmel, ahogy a gép a magasba emelkedik, s hazafelé veszi az irányt…

Marco szemszöge

Épp ebédszünetet tartottunk Jasonnel, mikor a telefonom pityegett. Tom már lassan fél órája két perceként küldözget üzeneteket, kezd teljesen lefárasztani. Egy hogy mondják az angolok, hogy haj van az autón kérdéssel kezdte, értetlenkedve írtam vissza három kérdőjelet, bele sem mertem gondolni mégis mit akar ezzel a mondattal kezdeni, mire a következőt írta: Béna vagy, Jensen. Harison Ford. Érted. Ha ha.
- Beteg vagy…
- Milyen az abszolút vasutas házaspár?
- Tom, higgadj le!
- Na milyen? Nem tudod?
- Ajh. Nem.
- Eva Peron, Charlie Sheen.
- Kicsit sokat aludtál, nem gondolod? :)
- Dehogy! Most miért mondod ezt? o.O Amúgy tudod mi a legjobb zöldség? Én rájöttem.
- Ez is fájni fog, igaz?
- A bestzeller :D
- Ember, te nagy vagy épp! :D
Jasonnek épp az egyik új számról meséltem, tudni akarta, hogy mégis mi inspirálta a legutóbbi dalomat, mert állítása szerint sosem sikerült még ennyire átadnom az érzelmeket, még ha ebben most nem is épp a szerelem vagy fájdalom, hanem a kétségbeesés, zavartság és elszántság keveréke jelenik meg. Épp a sztori közepén tarthattam, mikor Tom boldogítani kezdett és sikeresen félbeszakított minket.
A következő sms hangnál először meg sem akartam nyitni, aztán mégis a készülékért nyúltam, hogy elküldjem a búsba idióta barátomat. Aztán megláttam, hogy Axel az. Egy továbbított üzenetet kaptam. Ugye nem akar ő is fárasztani? Halk sóhaj kíséretében kezdtem bele az előttem álló sorok olvasásába, s ahogy a végére értem és felfogtam, hogy tulajdonképpen miről is van szó, egy hatalmas vigyor ült ki az arcomra.
Képes volt addig kutakodni, míg megtalálta a menedzserem számát, aztán vette a bátorságot és egy vad idegennek írt üzenetet, hogy megköszönje a csokrot. Azt hiszem, egész jó úton haladok. És az az utolsó mondat…
- Na mi az öröm tárgya? – nevetett fel Jason tekintetem meglátva.
- Ismeretlen kisasszony – feleltem egyszerűen, s mosolyom ha lehet még jobban kiszélesedett.

 

2015. október 22., csütörtök

19. fejezet - Vacsora



19. fejezet
Vacsora


Amanda szemszöge

Az egész délutánom gyakorlatilag arról szólt, hogy lehurrogtam mindenkit, aki randinak titulálta a ma esti találkozónkat. Ám jelenleg már ott tartottam, hogy bennem is kezdtek kétségek támadni. Ugyanis az asztalon, amihez a pincér vezetett minket, csak két teríték volt. Csendesen ültem Stefannal szemben és várakozóan néztem rá. Reméltem, hogy minél előbb magyarázatot kaphatok erre. Őszintén bíztam benne, hogy nem csak a jóhiszeműségemet játszotta ki, s így próbált elcsalni, hogy újra kettesben legyünk. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy legutoljára hibát követtem el, mikor vele mentem haza. Azt hittem sikerült tisztáznunk utána, hogy az egy egyszeri alkalom volt, pillanatnyi gyengeség a részemről, és nem fog többet előfordulni. Tudom, hogy nem csinálhatom ezt vele, nem játszhatok az érzéseivel, nem kergethetem annak az illúziójába, hogy közöttünk még újra lehet több mint barátság. 
- Milyen italt hozhatok önöknek? – érdeklődött a pincér.
- Én egy pohár vizet kérnék egyelőre.
- Egy üveg Chateau Cheval Blancot, legyen szíves – szólalt meg velem egy időben Stefan.
- Három nap múlva meccsem lesz, Stef. Így az edzések véghajrájában már nem nagyon fogyaszthatok alkoholt – emeltem rá a tekintetem.
- Gondoltam egy pohárral ma még belefér – mosolygott rám kedvesen.
- Legyen – adtam meg magam egy halk sóhaj kíséretében.
Holott egy részem vonakodott attól, hogy ismét alkoholt fogyasszak vele, szemeim előtt lebegett a legutóbbi alkalom, mikor az ágyában kötöttem ki. De egyetlen pohárból még nem lehet baj, főleg ha néha iszok mellé pár korty vizet is.
- Örülök, hogy nem kellett sokat győzködni, hogy el gyere.
- Kíváncsivá tettél, hogy mégis milyen munkáról lehet szó.
- Épp ezért nem mondtam el telefonban, mindenképpen személyesen akartam beszélni veled róla.
- Csak ketten leszünk? – böktem ki a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy beértünk az étterembe.
- Úgy volt, hogy hárman, de közbe jött valami, Mr. Carlsons nem valószínű, hogy el tud jönni. Minden esetre azt ígérte, hogy megpróbál ideérni.
- Ha ezt tudom, nem öltözök ki ennyire – húztam el a számat.
- Na szép, mondhatom – kezdett el duzzogni.
- Maradj már, Morgensen – löktem meg játékosan a vállát, mire másodperceken belül kiszakadt belőlünk a nevetés.
A pincér közben visszatért a kért italokkal és felvette a rendelésünket. A következő bő negyed órában a kézilabda felé terelődött a beszélgetés. Kicsit átbeszéltük az utolsó meccsünket szigorúan szakmai szemmel nézve, majd az előttünk álló hétvége felé terelődött a téma.
- Gondolom várod már, hogy Magyarországra menjetek.
- Ah, ne is mondd. Szívem szerint már ott lennék, de még várnom kell.
- Mikor voltál otthon utoljára?
- Januárban. Amíg vb volt, kaptunk másfél szabad hetet – feleltem, majd a poharamért nyúltam, s belekortyoltam a borba.
- Tényleg nem értem, miért nem kaptál még mindig válogatott behívót – rázta a fejét értetlenül.
- Gondolom, túl fiatal vagyok még mindig, vagy továbbra sem ütöm meg azt a szintet, ami nekik megfelelő – vontam vállat, s igyekeztem elrejteni csalódottságomat, de akármennyire is próbálkoztam, a hangomon érződött s ezt ő is észrevette.
Nem tehetek róla, számomra ez egy igen kényes téma volt. Lehet, hogy itt Dániában egyre sikeresebb leszek, s egyre nagyobb körökben válik ismertté a nevem, s a sajtó már az esetleges honosításomról cikkezik, de a magyar szövetség hallgat. Épp ezért is fontos, hogy a győri meccsen a lehető legjobban teljesítsek. Bennem van a megfelelési kényszer és az is, hogy a győri vezetőség orra alá dörgöljem, hogy mégis mit veszítettek.
- Baromság! – jelentette ki határozottan Stefan ezzel visszarántva kavargó gondolataimból a valóságba – Te is tudod, hogy ha a tehetségről van szó, akkor nem számít az életkor. Elnézve a múltkori magyar- spanyol meccset, pedig tisztán látszott, hogy baromira szükségük lenne egy olyan játékosra, mint amilyen te vagy.
- Köszönöm, hogy ezt mondod, – mosolyodtam el – de ezt a döntést bízzuk a szövetségi kapitányra.
- Ott lesz a meccsen?
- Tekintve, hogy a bl döntő múlik ezen a meccsen, biztos vagyok benne.
- Akkor mutasd meg nekik!
Annyira belemerültünk a témába, hogy meglepődtem, mikor megérkezett az étel az asztalunkhoz. Többek között ezt szerettem Stefanban, hogy olykor akár órákig képesek voltunk a kézilabdáról beszélgetni, úgy hogy azt bármelyikünk is megunta volna. Ugyan a sportrovat főszerkesztője volt, ami azzal járt, hogy minden Dániában népszerű sportággal tökéletesen tisztában kellett lennie, mégis a kézi volt az, amiben a legotthonosabban mozgott, s amivel a legszívesebben foglalkozott.
Már az ételeink felénél járhattunk, mikor nem bírtam tovább visszafogni kíváncsi énemet.
- Stefan, mégis milyen üzleti ügyről akartál beszélni velem? – amint kérdésem elhangzott, egy halk nevetés hagyta el ajkait.
- Láttam rajtad, hogy már nem húzod sokáig – kacsintott rám, mire én is elmosolyodtam.
- Akkor ne is kínozz tovább, ki vele!
- Tudom, hogy mindig is szíveden viselted a különböző jótékonysági rendezvényeket, ezért is voltál te az első, akire gondoltam, mikor Mr. Carlsons a segítségemet kérte.
- Hízelgő. És mégis mit kéne csinálni? – kérdeztem két falat között.
- Táncolni – válaszát meghallva a villa megállt a levegőben centikre a számtól, hogy aztán visszarakjam a falatot a tányérra. Megköszörültem a torkom, majd a velem szemben ülő srácra néztem.
- Nem! – feleltem egyszerűen, hangom határozott csengése egyértelművé tette, hogy felesleges alkudoznia.

Marco szemszöge

Egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudat, hogy két épülettel arrébb Amanda valami random pasival vacsorázott. Gondolataim csak ekörül kavarogtak. Vajon a barátja? Vagy leendő barátja? Ezért hajtott el minden létező alkalommal? De Nina csak felhívta volna a figyelmemet rá, hogyha lenne pasija.
Megráztam a fejemet, s igyekeztem a továbbiakban menedzseremre koncentrálni, aki mindent tudó mosollyal az arcán engem fürkészett.
- Szóval Amanda, hm?
- Ne is mondd! – szakadt fel belőlem egy mély sóhaj – Olyan számomra, mint egy tökéletesen megalkotott rejtvény és tudod jól, hogy azokkal mindig is hadilábon álltam.
- De mégis ki ez a lány?
- A Koppenhága kézilabdázója.
- Szóval miatta kellettek a jegyek. Nem értettem, mi ez a hirtelen jött lelkesedés a sportág iránt. De mégis hogy sikerült bele botlanod?
- Egyik nap az utcán jött szembe. Aztán még aznap este a Shadowsban rohantunk egymásba, majdnem fellökött – mosolyodtam el az emlék hatására – rá pár napra a parkban futottunk össze. Ott beszélgettünk is egy kicsit, de valahogy a bemutatkozásig nem sikerült eljutni, el kellett rohannia. Kérdeztem a nevét, de elrendezett annyival, hogy „ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még”. És úgy látszik, hogy a sors tényleg úgy akarta. Az utolsó rádiós interjúm után összefutottam vele és akkor sikerült megtudnom a nevét is. Amióta először megláttam, azóta lépten- nyomon egymásba futunk… Elhívtam kávézni, de azt mondta nincs ideje ilyenekre. Mióta tudja, hogy ki vagyok rideg, távolságtartó és elutasító velem. Pedig a parkban olyan jót beszélgettünk, már kezdetektől megvolt a közös hullámhossz. Egyik nap gondoltam egy nagyot, küldettem neki egy virágcsokrot benne egy kártyával, hogy este ott vagyok érte. Gondoltam, ha nem adom meg neki a választás lehetőségét, akkor nem tud elutasítani sem. Odamentem érte és pont akkor jött ki a lakásból, elhajtott a fenébe, majd fogta magát és lelépett futni. Szóval lényegében még jobban elvágtam magam nála. Gőzöm sincs hogyan békítsem meg – sóhajtottam fel csalódottan a kis monológom végén.
- Jól kifogott rajtad ez a lány – mosolyodott el Axel. – De őszintén Marco, mikor volt utoljára olyan, hogy meg kellett küzdened egy lányért?
- Hát nem mostanában – feleltem rövid töprengés után.
- A helyedben nem adnám fel, az értékes dolgok nem pottyannak csak úgy az ember ölébe, azokért igenis meg kell dolgozni, ki kell érdemelni. Küldj még neki virágokat, apró gesztusokkal próbáld meg kibékíteni és akármennyire is szeretnéd felpörgetni az eseményeket, ne tedd. Légy türelmes, hidd el meg fogja hozni a gyümölcsét…
- Szerinted a pasija volt a srác?
- Nem hiszem, Amanda elég távolságtartóan, zavartan viselkedett a közelében – rázta meg a fejét Axel.
- Remélem, igazad van! – mosolyodtam el halványan, majd jéghideg italomba kortyoltam – Na de ne kímélj, beszéljünk a munkáról.
- Első sorban igazából csak emiatt akartam találkozni, hogy elmeséld, mi van veled, láttam, hogy kicsit mintha nyomasztana valami.
- Micsoda meglepetés – nevettem fel.
- Ne csinálj úgy, mintha engem nem érdekelne, mi van veled – vágott tarkón.
- Ezért versz, így már minden világos – bólogattam hevesen.
- Sose nő be a fejed lágya – morgott az orra alatt.
- Valamikor biztos be fog, de lehet, te azt már nem éred meg – röhögtem fel.
- Szemtelen kölyke…
- Ha ennyire akarsz, beszélhetünk a munkáról is. A gálára hogy álltok a koreóval?
- Végeztünk vele, már csak át kell gyakorolni párszor, hogy rögződjön mindenkinek.
- Rendben. Jövő hétre nem nagyon vállaltam fellépést, úgyhogy stúdiózhatsz gyakorlatilag végig.
- Oké, úgyis van pár szám, ami lényegében már csak feléneklésre vár.
Még pár fontosabb dolgot átbeszéltünk, de azzal is hamar végeztünk. Bírtam Axelben, hogy ilyen gyakorlatias, lényegre törő, ha a munkáról van szó, így a hosszabb megbeszéléseket is lepörgettük fél óra alatt.
Iszogattunk, beszélgettünk még egy ideig, majd elbúcsúztunk egymástól, őt várta a családja, engem pedig… nos, engem az üres lakásom.
A Patriot előtt elhaladva tekintetem Őt kereste, s ki is szúrtam azonnal. Továbbra is a férfi társaságában ült az asztalnál édes kettesben, de heves gesztikulációjából ítélve épp veszekedtek valamin. Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, elégedettség érzése és nyugalom árasztott el. Szemét vagy, Marco!

Amanda szemszöge

Lelkiekben már a kialakulni készülő vitánkra készültem.
- Még csak nem is hagytad, hogy kifejtsem.
- Nem is kell. Ne haragudj, de a tánc már nagyon régóta nem az én világom! – ráztam meg a fejemet hevesen tiltakozva.
- De hát olyan jól megy. Nem egyszer láttalak, hidd el, tudom, miről beszélek. És látszik rajtad, hogy élvezed is.
- Egy buliban, alkohol fogyasztása mellett. De az teljesen más.
- Miért tiltakozol ennyire? – nézett mélyen a szemembe.
- Én… ez… egyszerűen csak nem akarom – kerestem a megfelelő szavakat, de azok nem jöttek a számra – Egyébként is tudod milyen zsúfoltak tudnak lenni a napjaim a csapat miatt, azt meg nem tehetem meg, hogy kihagyok pár edzést vagy hasonló – magyaráztam hevesen.
Vannak dolgok, amikről még Stefan sem tud, akármennyire is engedtem őt talán a legközelebb magamhoz az utóbbi időben. Bár tény, hogy sosem merült fel közöttünk a tánc kérdése egészen ez idáig. Nem éreztem késznek magam, hogy beavassam most a miértekbe, egyszerűen csak valami a bensőmben tiltakozott ez ellen az egész ellen, s emiatt kétségbeesés és düh keveréke kezdett eluralkodni rajtam.
- Nézd, ez egy nagyszabású jótékonysági rendezvény lesz, televíziós felhajtással együtt. – kezdett bele Stefan a részletek mesélésébe – Ha tehetséges vagy, akkor négy alkalom, ha nem akkor maximum kettő. Igazából ez egy négy hetes táncverseny lesz. A párok egyik tagja profi táncos, a másik pedig sportoló, színész, közéleti személyiség. Egy zsűri és a közönség fogja értékelni a produkciókat és megszavazni a továbbjutókat. A nyeremény felét megkapja a nyertes, a másik fele pedig hozzá adódik az esték folyamán befolyt összeghez. Daganatos betegségben szenvedő gyerekek számára gyűjtenek. Tényleg nemes a cél és tudom, hogy mennyire a szíveden viseled, ezért is gondoltam rád első körben.
- Mikor lenne pontosan? – sóhajtottam halkan. Az hogy másokon segíthessek mindig is nagyon motivált.
- Augusztus négy hétvégéje, előtte júliusban végig tudnátok készülni. Akkor már úgyis itt vagy Dániában.
- Elméletileg itt vagyok, de mi van, ha mi edzőtáborba megyünk valahova? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Szólsz időben, ha már tudod, és akkor megoldjuk valahogy. Arra semmiképp se kérünk, hogy kihagyd emiatt.
- Még jó hogy… Ki lenne a párom? – Stefan látta rajtam, hogy kezdem beadni a derekam, így halvány mosolyra húzódtak ajkai.
- Arról egyelőre nem tudok semmi pontosat mondani, még csak a felkeresések, tárgyalások zajlanak. Akkor benne vagy?
- Valószínű, hogy közben ezt még sokszor megbánom, de legyen. Benne vagyok!