19. fejezet - Vacsora

19. fejezet
Vacsora

Amanda szemszöge

Az egész délutánom gyakorlatilag arról szólt, hogy lehurrogtam mindenkit, aki randinak titulálta a ma esti találkozónkat. Ám jelenleg már ott tartottam, hogy bennem is kezdtek kétségek támadni. Ugyanis az asztalon, amihez a pincér vezetett minket, csak két teríték volt. Csendesen ültem Stefannal szemben és várakozóan néztem rá. Reméltem, hogy minél előbb magyarázatot kaphatok erre. Őszintén bíztam benne, hogy nem csak a jóhiszeműségemet játszotta ki, s így próbált elcsalni, hogy újra kettesben legyünk. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy legutoljára hibát követtem el, mikor vele mentem haza. Azt hittem sikerült tisztáznunk utána, hogy az egy egyszeri alkalom volt, pillanatnyi gyengeség a részemről, és nem fog többet előfordulni. Tudom, hogy nem csinálhatom ezt vele, nem játszhatok az érzéseivel, nem kergethetem annak az illúziójába, hogy közöttünk még újra lehet több mint barátság. 

- Milyen italt hozhatok önöknek? – érdeklődött a pincér.

- Én egy pohár vizet kérnék egyelőre.

- Egy üveg Chateau Cheval Blancot, legyen szíves – szólalt meg velem egy időben Stefan.

- Három nap múlva meccsem lesz, Stef. Így az edzések véghajrájában már nem nagyon fogyaszthatok alkoholt – emeltem rá a tekintetem.

- Gondoltam egy pohárral ma még belefér – mosolygott rám kedvesen.

- Legyen – adtam meg magam egy halk sóhaj kíséretében.

Holott egy részem vonakodott attól, hogy ismét alkoholt fogyasszak vele, szemeim előtt lebegett a legutóbbi alkalom, mikor az ágyában kötöttem ki. De egyetlen pohárból még nem lehet baj, főleg ha néha iszok mellé pár korty vizet is.

- Örülök, hogy nem kellett sokat győzködni, hogy el gyere.

- Kíváncsivá tettél, hogy mégis milyen munkáról lehet szó.

- Épp ezért nem mondtam el telefonban, mindenképpen személyesen akartam beszélni veled róla.

- Csak ketten leszünk? – böktem ki a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy beértünk az étterembe.

- Úgy volt, hogy hárman, de közbe jött valami, Mr. Carlsons nem valószínű, hogy el tud jönni. Minden esetre azt ígérte, hogy megpróbál ideérni.

- Ha ezt tudom, nem öltözök ki ennyire – húztam el a számat.

- Na szép, mondhatom – kezdett el duzzogni.

- Maradj már, Morgensen – löktem meg játékosan a vállát, mire másodperceken belül kiszakadt belőlünk a nevetés.

A pincér közben visszatért a kért italokkal és felvette a rendelésünket. A következő bő negyed órában a kézilabda felé terelődött a beszélgetés. Kicsit átbeszéltük az utolsó meccsünket szigorúan szakmai szemmel nézve, majd az előttünk álló hétvége felé terelődött a téma.

- Gondolom várod már, hogy Magyarországra menjetek.

- Ah, ne is mondd. Szívem szerint már ott lennék, de még várnom kell.

- Mikor voltál otthon utoljára?

- Januárban. Amíg vb volt, kaptunk másfél szabad hetet – feleltem, majd a poharamért nyúltam, s belekortyoltam a borba.

- Tényleg nem értem, miért nem kaptál még mindig válogatott behívót – rázta a fejét értetlenül.

- Gondolom, túl fiatal vagyok még mindig, vagy továbbra sem ütöm meg azt a szintet, ami nekik megfelelő – vontam vállat, s igyekeztem elrejteni csalódottságomat, de akármennyire is próbálkoztam, a hangomon érződött s ezt ő is észrevette.

Nem tehetek róla, számomra ez egy igen kényes téma volt. Lehet, hogy itt Dániában egyre sikeresebb leszek, s egyre nagyobb körökben válik ismertté a nevem, s a sajtó már az esetleges honosításomról cikkezik, de a magyar szövetség hallgat. Épp ezért is fontos, hogy a győri meccsen a lehető legjobban teljesítsek. Bennem van a megfelelési kényszer és az is, hogy a győri vezetőség orra alá dörgöljem, hogy mégis mit veszítettek.

- Baromság! – jelentette ki határozottan Stefan ezzel visszarántva kavargó gondolataimból a valóságba – Te is tudod, hogy ha a tehetségről van szó, akkor nem számít az életkor. Elnézve a múltkori magyar- spanyol meccset, pedig tisztán látszott, hogy baromira szükségük lenne egy olyan játékosra, mint amilyen te vagy.

- Köszönöm, hogy ezt mondod, – mosolyodtam el – de ezt a döntést bízzuk a szövetségi kapitányra.

- Ott lesz a meccsen?

- Tekintve, hogy a bl döntő múlik ezen a meccsen, biztos vagyok benne.

- Akkor mutasd meg nekik!

Annyira belemerültünk a témába, hogy meglepődtem, mikor megérkezett az étel az asztalunkhoz. Többek között ezt szerettem Stefanban, hogy olykor akár órákig képesek voltunk a kézilabdáról beszélgetni, úgy hogy azt bármelyikünk is megunta volna. Ugyan a sportrovat főszerkesztője volt, ami azzal járt, hogy minden Dániában népszerű sportággal tökéletesen tisztában kellett lennie, mégis a kézi volt az, amiben a legotthonosabban mozgott, s amivel a legszívesebben foglalkozott.

Már az ételeink felénél járhattunk, mikor nem bírtam tovább visszafogni kíváncsi énemet.

- Stefan, mégis milyen üzleti ügyről akartál beszélni velem? – amint kérdésem elhangzott, egy halk nevetés hagyta el ajkait.

- Láttam rajtad, hogy már nem húzod sokáig – kacsintott rám, mire én is elmosolyodtam.

- Akkor ne is kínozz tovább, ki vele!

- Tudom, hogy mindig is szíveden viselted a különböző jótékonysági rendezvényeket, ezért is voltál te az első, akire gondoltam, mikor Mr. Carlsons a segítségemet kérte.

- Hízelgő. És mégis mit kéne csinálni? – kérdeztem két falat között.

- Táncolni – válaszát meghallva a villa megállt a levegőben centikre a számtól, hogy aztán visszarakjam a falatot a tányérra. Megköszörültem a torkom, majd a velem szemben ülő srácra néztem.

- Nem! – feleltem egyszerűen, hangom határozott csengése egyértelművé tette, hogy felesleges alkudoznia.

Marco szemszöge

Egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudat, hogy két épülettel arrébb Amanda valami random pasival vacsorázott. Gondolataim csak ekörül kavarogtak. Vajon a barátja? Vagy leendő barátja? Ezért hajtott el minden létező alkalommal? De Nina csak felhívta volna a figyelmemet rá, hogyha lenne pasija.

Megráztam a fejemet, s igyekeztem a továbbiakban menedzseremre koncentrálni, aki mindent tudó mosollyal az arcán engem fürkészett.

- Szóval Amanda, hm?

- Ne is mondd! – szakadt fel belőlem egy mély sóhaj – Olyan számomra, mint egy tökéletesen megalkotott rejtvény és tudod jól, hogy azokkal mindig is hadilábon álltam.

- De mégis ki ez a lány?

- A Koppenhága kézilabdázója.

- Szóval miatta kellettek a jegyek. Nem értettem, mi ez a hirtelen jött lelkesedés a sportág iránt. De mégis hogy sikerült bele botlanod?

- Egyik nap az utcán jött szembe. Aztán még aznap este a Shadowsban rohantunk egymásba, majdnem fellökött – mosolyodtam el az emlék hatására – rá pár napra a parkban futottunk össze. Ott beszélgettünk is egy kicsit, de valahogy a bemutatkozásig nem sikerült eljutni, el kellett rohannia. Kérdeztem a nevét, de elrendezett annyival, hogy „ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még”. És úgy látszik, hogy a sors tényleg úgy akarta. Az utolsó rádiós interjúm után összefutottam vele és akkor sikerült megtudnom a nevét is. Amióta először megláttam, azóta lépten- nyomon egymásba futunk… Elhívtam kávézni, de azt mondta nincs ideje ilyenekre. Mióta tudja, hogy ki vagyok rideg, távolságtartó és elutasító velem. Pedig a parkban olyan jót beszélgettünk, már kezdetektől megvolt a közös hullámhossz. Egyik nap gondoltam egy nagyot, küldettem neki egy virágcsokrot benne egy kártyával, hogy este ott vagyok érte. Gondoltam, ha nem adom meg neki a választás lehetőségét, akkor nem tud elutasítani sem. Odamentem érte és pont akkor jött ki a lakásból, elhajtott a fenébe, majd fogta magát és lelépett futni. Szóval lényegében még jobban elvágtam magam nála. Gőzöm sincs hogyan békítsem meg – sóhajtottam fel csalódottan a kis monológom végén.

- Jól kifogott rajtad ez a lány – mosolyodott el Axel. – De őszintén Marco, mikor volt utoljára olyan, hogy meg kellett küzdened egy lányért?

- Hát nem mostanában – feleltem rövid töprengés után.

- A helyedben nem adnám fel, az értékes dolgok nem pottyannak csak úgy az ember ölébe, azokért igenis meg kell dolgozni, ki kell érdemelni. Küldj még neki virágokat, apró gesztusokkal próbáld meg kibékíteni és akármennyire is szeretnéd felpörgetni az eseményeket, ne tedd. Légy türelmes, hidd el meg fogja hozni a gyümölcsét…

- Szerinted a pasija volt a srác?

- Nem hiszem, Amanda elég távolságtartóan, zavartan viselkedett a közelében – rázta meg a fejét Axel.

- Remélem, igazad van! – mosolyodtam el halványan, majd jéghideg italomba kortyoltam – Na de ne kímélj, beszéljünk a munkáról.

- Első sorban igazából csak emiatt akartam találkozni, hogy elmeséld, mi van veled, láttam, hogy kicsit mintha nyomasztana valami.

- Micsoda meglepetés – nevettem fel.

- Ne csinálj úgy, mintha engem nem érdekelne, mi van veled – vágott tarkón.

- Ezért versz, így már minden világos – bólogattam hevesen.

- Sose nő be a fejed lágya – morgott az orra alatt.

- Valamikor biztos be fog, de lehet, te azt már nem éred meg – röhögtem fel.

- Szemtelen kölyke…

- Ha ennyire akarsz, beszélhetünk a munkáról is. A gálára hogy álltok a koreóval?

- Végeztünk vele, már csak át kell gyakorolni párszor, hogy rögződjön mindenkinek.

- Rendben. Jövő hétre nem nagyon vállaltam fellépést, úgyhogy stúdiózhatsz gyakorlatilag végig.

- Oké, úgyis van pár szám, ami lényegében már csak feléneklésre vár.

Még pár fontosabb dolgot átbeszéltünk, de azzal is hamar végeztünk. Bírtam Axelben, hogy ilyen gyakorlatias, lényegre törő, ha a munkáról van szó, így a hosszabb megbeszéléseket is lepörgettük fél óra alatt.

Iszogattunk, beszélgettünk még egy ideig, majd elbúcsúztunk egymástól, őt várta a családja, engem pedig… nos, engem az üres lakásom.

A Patriot előtt elhaladva tekintetem Őt kereste, s ki is szúrtam azonnal. Továbbra is a férfi társaságában ült az asztalnál édes kettesben, de heves gesztikulációjából ítélve épp veszekedtek valamin. Halvány mosolyra húzódtak ajkaim, elégedettség érzése és nyugalom árasztott el. Szemét vagy, Marco!

Amanda szemszöge

Lelkiekben már a kialakulni készülő vitánkra készültem.

- Még csak nem is hagytad, hogy kifejtsem.

- Nem is kell. Ne haragudj, de a tánc már nagyon régóta nem az én világom! – ráztam meg a fejemet hevesen tiltakozva.

- De hát olyan jól megy. Nem egyszer láttalak, hidd el, tudom, miről beszélek. És látszik rajtad, hogy élvezed is.

- Egy buliban, alkohol fogyasztása mellett. De az teljesen más.

- Miért tiltakozol ennyire? – nézett mélyen a szemembe.

- Én… ez… egyszerűen csak nem akarom – kerestem a megfelelő szavakat, de azok nem jöttek a számra – Egyébként is tudod milyen zsúfoltak tudnak lenni a napjaim a csapat miatt, azt meg nem tehetem meg, hogy kihagyok pár edzést vagy hasonló – magyaráztam hevesen.

Vannak dolgok, amikről még Stefan sem tud, akármennyire is engedtem őt talán a legközelebb magamhoz az utóbbi időben. Bár tény, hogy sosem merült fel közöttünk a tánc kérdése egészen ez idáig. Nem éreztem késznek magam, hogy beavassam most a miértekbe, egyszerűen csak valami a bensőmben tiltakozott ez ellen az egész ellen, s emiatt kétségbeesés és düh keveréke kezdett eluralkodni rajtam.

- Nézd, ez egy nagyszabású jótékonysági rendezvény lesz, televíziós felhajtással együtt. – kezdett bele Stefan a részletek mesélésébe – Ha tehetséges vagy, akkor négy alkalom, ha nem akkor maximum kettő. Igazából ez egy négy hetes táncverseny lesz. A párok egyik tagja profi táncos, a másik pedig sportoló, színész, közéleti személyiség. Egy zsűri és a közönség fogja értékelni a produkciókat és megszavazni a továbbjutókat. A nyeremény felét megkapja a nyertes, a másik fele pedig hozzá adódik az esték folyamán befolyt összeghez. Daganatos betegségben szenvedő gyerekek számára gyűjtenek. Tényleg nemes a cél és tudom, hogy mennyire a szíveden viseled, ezért is gondoltam rád első körben.

- Mikor lenne pontosan? – sóhajtottam halkan. Az hogy másokon segíthessek mindig is nagyon motivált.

- Augusztus négy hétvégéje, előtte júliusban végig tudnátok készülni. Akkor már úgyis itt vagy Dániában.

- Elméletileg itt vagyok, de mi van, ha mi edzőtáborba megyünk valahova? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.

- Szólsz időben, ha már tudod, és akkor megoldjuk valahogy. Arra semmiképp se kérünk, hogy kihagyd emiatt.

- Még jó hogy… Ki lenne a párom? – Stefan látta rajtam, hogy kezdem beadni a derekam, így halvány mosolyra húzódtak ajkai.

- Arról egyelőre nem tudok semmi pontosat mondani, még csak a felkeresések, tárgyalások zajlanak. Akkor benne vagy?

- Valószínű, hogy közben ezt még sokszor megbánom, de legyen. Benne vagyok!