12. fejezet - A kézilabda rejtelmei

Sziasztok!
Bevallom, ez a nyári szünet és az elmúlt napok pörgése kicsit megkeverte az időérzékemet és csak most szembesültem vele, hogy ma péntek van és jönnöm kell a fejezettel :$ De itt vagyok, semmi ok a pánikra :)
A fejezet címét a napokban megváltoztattam, mert kicsit belenyúltam a tartalmába is és arra még nem éppen passzolt volna a cím. De majd a következőre :)
Köszönöm a pipákat, a díjakat és a látogatottságot. Nem is húzom tovább az időt. Remélem ehhez a fejezethez már érkezik pár vélemény. Jövő héten jön a folytatás! :)
Kellemes olvasást! Remélem elnyeri a tetszéseteket! ;)
puszi, Csillu

12. fejezet

A kézilabda rejtelmei…

2012. május 9

Marco szemszöge

Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor a délelőtt folyamán sokadszorra kezdtem bele ugyanabba a mozdulatsorba. Már vagy ezerszer végigcsináltam az elmúlt évek során és egyetlen egyszer sem okozott problémát, most valahogy mégsem sikerült tökéletesen végrehajtani. Tom felvont szemöldökkel szótlanul szemlélte szerencsétlenkedésemet.

- Oké, srácok tíz perc szünet. – néztem az előttem lévő tükrön keresztül táncosaim szemébe, akik csak bólintottak, majd az öltöző felé vették az irányt. A falhoz sétáltam a vizemért, majd miközben lecsavartam az üveg kupakját lehuppantam a földre. A hűsítő folyadék jólesően folyt végig a torkomon, ezzel egy kicsit felfrissítve a testemet. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, egyszerűen képtelen voltam teljes figyelmemmel a próbára koncentrálni. Agyam többnyire a tegnap délutáni tárgyaláson járt, amit a kiadóval folytattunk. Egy részről megértettem őket és teljesíteni is akartam a kitűzött feladatot, más részről éreztem, hogy ez a lehetetlennel egyenlő. Túl kevésnek tartottam a rendelkezésemre álló időt.

Léptek zaja törte meg a teremben beállt csendet. Kíváncsian kaptam fel a fejemet a hang irányába.

- Axel. – ejtettem ki meglepetten menedzserem nevét – Hát te?

- Jöttem, hogy megnézzelek. Minden rendben?

- Aha. – bólintottam, talán a kelleténél gyorsabban.

- Marco, az igazat. Első sorban a barátod vagyok, tudod nagyon jól. Velem bármit megoszthatsz. – nézett mélyen a szemembe, majd nem törődve azzal, hogy öltönyben van, leült mellém.

- Jelenleg képtelenségnek gondolom azt, hogy a koncertek mellett a mostaninál gyorsabban haladjak az új lemezzel. – böktem ki – Nem akarok olyan dalokat kiadni a kezeim közül, amik nem tökéletesek. Ha én nem vagyok megelégedve velük, hogyan is lehetnének a rajongóim azok velük? Nem akarom, hogy a feszített tempó, amit a kiadó akar rám erőltetni, a minőség rovására menjen. Egyébként miért is vagy ennyire kiöltözve? – érdeklődtem, mialatt ő megszabadult a zakójától.

- Épp egy tárgyalásról jövök. És van egy jó hírem.

- Ki vele! – bíztattam.

- Láttam már tegnap is rajtad, hogy egyáltalán nem tetszettek a vezetőség feltételei és elkezdtem egy köztes megoldás után kutakodni. A szerencse pedig mellénk állt, mert ma reggel futott be egy felkérés. Nyár végére szerveznek egy jótékonysági táncversenyt. Míg a párok egyik tagja ismert személy, a másik már hosszú évek óta tánccal foglalkozik. A turnénak három héten belül vége. A felkészülést június végén kezdenétek a rendezvény pedig rá egy hónapra lesz esedékes.

- És? – kérdeztem, mert nem értettem pontosan, hogy mire is akar kilyukadni.

- Mivel a kiadó elsődleges célja az, hogy fent tartsák az érdeklődést irántad, minden zokszó nélkül belementek abba, hogy a turné után ezen a táncversenyen szerepelj, főleg miután megtudták, hogy a televízió is közvetíteni fogja. Sőt még annyi engedményt is tettek, hogy a tegnap kiszabott dátumhoz képest két hónappal később várják tőled a kész számok első változatait.

- Komolyan?

- Persze, nem viccelnék ilyennel. Ez az ajánlat természetesen csak akkor él, ha elfogadod a felkérést.

- Még szép, hogy el. És nem csak azért, hogy nyerjek két hónapot. – tettem hozzá.

- Ez mindenki számára nyilvánvaló már évek óta szerintem. Tisztában vagyunk vele, hogy fontosnak tartod a jótékonysági tevékenységet.

- Mert ez igenis fontos. – néztem rá komolyan.

- Akkor? – vonta fel kérdőn szemöldökét Axel.

- Jelezd nekik, hogy nagyon szívesen részt vennék ezen a táncversenyen. És tudj meg minél több részletet róla.

- Rendben. – mosolyodott el.

- Na de most tünés.

- Azért nem kéne csak úgy kirugdosni innen a menedzseredet, nem gondolod?

- De gondolom. Még el kell próbálnunk négy koreográfiát, aztán én már itt sem vagyok. Délután programom van. – vigyorodtam el magabiztosan.

- Szép dolog a szerelem. – veregette meg a hátamat, majd felállt.

- Na takarodj. – intettem az ajtó felé komolyan, aztán kiszakadt belőlem a röhögés.

Amint Axel elhagyta a termet, újra nekiálltunk táncolni. Sokkal felszabadultabban mozogtam annak tudatában, hogy nyertem még egy kis időt. Biztos voltam benne, hogy addigra be tudom fejezni az új dalokat.

Amanda szemszöge

Tehetetlenül lézengtem a lakásban. Egy ideig a nappaliban gubbasztottam a kanapén, hátha a televízió el tudja terelni a figyelmemet. Miután meguntam a csatornák közötti kapcsolgatást, a konyhába mentem. Összeütöttem magamnak egy könnyed ebédet. S ez ugyan ideig- óráig lekötött, utána megint tehetetlenül bóklásztam. Időközben Nina is hazaért a délelőtti találkozójáról és értetlenül szemlélte viselkedésemet.

- Mi ütött beléd? – érdeklődött felvont szemöldökkel.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet – Miért?

- Soha nem láttalak még így viselkedni. – jegyezte meg – A délután miatt aggódsz? – találgatott.

- Nem. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni magammal. – vontam vállat.

- Csüccs ide, aztán beszélgetünk. – ütögette meg a kanapét maga mellett.  

- Hát jó. – kényelmesen befészkeltem magam barátnőm mellé, majd kíváncsian pislogtam rá.

- Miért akadtál ki annyira Marcon? – durr, bele a közepébe. Szerettem, hogy Nina soha sem kerülgette a forró kását. Mégis most hosszú percekig szótlanul ültem mellette, míg a megfelelő válaszon gondolkodtam.

- Nem tudom. Már a stúdióban felidegesített a műsorvezető srác, Marco már csak a jéghegy csúcsa volt.

- Nem értelek. – csóválta a fejét barátnőm.

- Megijeszt ez az egész. Az egy dolog, hogy engem nem hagyott hidegen már az első pillanatban sem, mikor megláttam és olyan érzéseket képes kiváltani belőlem, amit már nagyon régóta senki, és ami ellen a józan eszem vadul tiltakozik. De az az interjú… egyértelművé tette, főleg a szám előtti utolsó mondata, ami gyakorlatilag ugyanaz volt, mint amit én mondtam neki, mikor faképnél hagytam a parkban, hogy még ha csak részben is, de közöm van ahhoz a dalhoz. A szövege pedig… ha azt hitte, hogy ezzel majd a lábai előtt fogok heverni, nagyon téved. Kétszer ugyanazt a hibát nem követi el az ember. – mondtam magam elé meredve.

- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát.

Már szólásra nyitottam a számat, készen voltam elmesélni neki egy olyan részt a múltamból, amire még csak visszagondolni is fájdalmas, mikor megszólalt a csengő.

- Maradj csak, megnézem ki az. – pattantam fel és egy megkönnyebbült sóhaj, hagyta el ajkaimat, miközben az ajtó felé vettem az irányt.

- Hahó, tündérkém! – mosolygott rám Daniel, majd meg sem várva invitálásomat, belépett becsukta maga mögött a bejárati ajtót és megölelt.

- Szia Dan. – viszonoztam mosolyát és ölelését – Nappali. – tettem még hozzá, majd rákacsintottam – A szobámban leszek, ha kellek. – kiabáltam barátnőm felé, majd az említett helységbe vonultam, hogy elkezdjek hangolódni a délutáni mérkőzésre.

Marco szemszöge

A következő lehetőségnél forduljon balra!  - utasított a GPS. Bevallom, még egyszer sem voltam az arénában, ahová most épp tartunk, így elkél egy kis technikai segítség.

- A kézilabda egy labdajáték. – olvasta fel hangosan Tom - Hm, ki gondolta volna. – tette hozzá epés megjegyzését – A csapatot tizennégy fő alkotja, melyből heten a pályán, heten a kispadon tartózkodnak. Ami két csapatnál huszonnyolc emberkét jelent, ha nem vagyok hülye matekból és nem vagyok. Oh, csaj dömping – dörzsölgette össze két tenyerét, mire hangosan felröhögtem.

- Te nem vagy teljesen épp, mondták már?

Úgy döntött, hogy unalmát azzal kívánja elűzni, hogy kicsit utánanéz annak a sportágnak, melyre a ma késő délutánunkat szenteljük. Lelkesen vetette bele magát az internet segítségével a kézilabda rejtelmeibe, melyen én nagyszerűen szórakoztam.

- Ugyan már haver. Most gondolj csak bele. Legalább lesz választék. – vont vállat lazán.

- Jogos. – bólogattam, majd újra kitört belőlem a nevetés.

- A rendes játékidő kétszer harminc perc, a félidőben tíz perc szünet áll a csapatok rendelkezésére. Egy óra tömör gyönyör. – sóhajtott fel – Ott vagyunk már? – nézett rám izgatottan.

- Oké Tom, nyugodj le egy kicsit.

- Milyen poszton játszik a te csajod? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.

- Nem a csajom. És fogalmam sincs.

- Még nem, haver. Még nem… - cukkolt vigyorogva - Na várj, megkeressük. – fél perc erejéig csend borult a kocsira, csak a rádió halk duruzsolását lehetett hallani – Áhá, meg is van. Balátlövő. Ami annyit tesz, hogy: jobb kezes, átlövő játékos, az egyik fő gólszerző, fontos a játékkapcsolata a belső emberekkel. Hűha!

- Oké, kezdek egyre kíváncsibb lenni. – vallottam be.

- Hamarosan úgyis meglátjuk, hogy mennyire jön be nekünk ez a sportág. – vont vállat Tom.

Amanda szemszöge

Már harmadszor fordultam körbe, de sehol sem találtam a keresett tárgyat. Pedig itt kéne lennie valahol. Ezt nem hiszem el. Fogadjunk, hogy egyszerűen csak nem szúrja ki a szememet, pedig itt van a közelemben.

- Csajok, nem láttátok a waxot? – adtam fel végül a keresést.

- Épp az előbb fogyott el, a többi pedig kint van a pálya mellett. – felelt egyik csapattársam.

- Oké, akkor én kimentem. – jelentettem be, majd az öltözőből kilépve a küzdőtér felé vettem az irányt.

Másfél órával vagyunk a mérkőzés előtt. A következő bő egy órát bemelegítéssel fogjuk tölteni, hogy kellően felkészüljünk az előttünk álló ütközetre.

A csarnokban még csak néhány ember lézengett, a szurkolókat majd csak fél óra múlva engedhetik be. A pályán néhány munkás végezte az utolsó simításokat, a reklámfeliratokat ellenőrizték, hogy nem jött-e fel valamelyik oldaluk. A hangosítók a zsűri pad mögötti területen egyeztettek az őket illető feladatokról a főszervezővel. A fényt egyelőre csak a nap beszűrődő sugarai szolgáltatták, így az arénában kellemes félhomály uralkodott.

- Jó napot! – köszöntem mosolyogva az ismerős arcoknak, majd a törülközőmet az egyik székre dobtam és végtagjaim rövid átmozgatása után elkezdtem a bemelegítő köröket róni.

Már vagy tíz perce futottam, időközben néhány csapattársam is csatlakozott és a hangosítók zenét szolgáltattak nekünk. Lassan szállingózni kezdtek a szurkolók is. Először a törzsszurkolók szektora telt meg mezbe öltözött férfiakkal, nőkkel, idősebbekkel és egészen fiatalokkal. Néha a nézőtér felé pillantottam, figyelmem magával ragadta, ahogy kisebb- nagyobb beszélgető és nevetgélő csoport megkereste a helyét. Látni, ahogy ez a temérdek ember elfoglalja a székét, mindig jól eső érzéssel töltött el. Hiszen ők miattunk, a csapat miatt vannak itt. Most még csak beszélgetnek, de ha eljön az ideje szurkolni fognak, bíztatnak és ez minden egyes alkalommal hatalmas löketet ad nekünk. A szurkolók iránt érzett hálánkat és szeretetünket pedig hogyan másképp tudnánk kifejezni, mint azzal hogy mindig győzelemre, s legjobb teljesítményre törekszünk.

Tekintetem a családtagok részére fenntartott helyekre tévedt. Keserű mosollyal az arcomon szemléltem, ahogy mosolyogva figyelik hozzátartozójukat, ahogy az előtte álló megmérettetésre készül. Bármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat, nem ment. Újfent rám tört a honvágy. Könnybe lábat szemekkel torpantam meg a kispad előtt. Ahonnan felkaptam a törülközőmet, majd lehajtott fejjel az öltözőnk felé vettem az irányt. Beérve egy mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben remegő kezekkel túrtam hajamba. Leültem a helyemre és igyekeztem lenyugtatni magamat. De a hiány és magány keveréke olyan elemi erővel tört rám, hogy képtelen voltam visszatartani könnyeimet. Némán zokogva ültem hosszú perceken keresztül az öltözőben, majd erőt vettem magamon és a mosdókagylóhoz léptem. Hideg vízzel alaposan megmostam az arcomat. Félve néztem fel a velem szemben lévő tükörbe, s ahogy sejtettem a látvány kicsit sem volt kellemes. Szemeim vöröslöttek, egyértelműen jelezve percekkel ezelőtti kiborulásomat. Szemem sarkából kitöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet, aztán újra copfba fogtam összekuszálódott tincseimet. Vettem két mély lélegzetet, vártam egy kicsit, majd újra a pálya felé vettem az irányt. Nem törhetek össze egy ilyen kis apróság miatt. Nem is értem, hogy mi ütött belém, még soha nem történt velem hasonló. Egy mérkőzés előtt ilyen rövid idővel legalábbis semmiképp. Minden kizárom a külvilágot és csak az előttem álló feladatra koncentrálok. Ez most valamiért mégsem ment. Megráztam a fejemet, majd lépteimet megszaporázva újra a kispadhoz siettem. Ledobtam a törülközőmet, majd a labdámat megkeresve Diana felé vettem az irányt. Egy bocsánatkérő pillantást vetettem felé, mire ő továbbra is aggódva nézett rám.

- Jól vagy? – tátogta felém.

- Minden rendben – feleltem, s halvány mosolyt varázsoltam arcomra, hogy elűzzem gyanakvását.

A pálya egyik felére szorultunk, a másik oldalon az ellenfél melegített. A mi csapatunk a szokásos bemelegítést végezte. A futást követően két sorba álltunk fel egymással szembe. A párok a szezon eleje óta változatlanok, de ha jobban belegondolok, a legtöbb páros már megszokott. Én akkor kaptam meg egyik legjobb barátnőmet páromul, mikor idekerültem. Nosztalgikus hangulatba kerülve passzolgattam Dianával, sorra jutottak eszembe emlékek az elmúlt itt töltött hónapokból, évekből. Az idő repült, ahogy mi sorra haladtunk a gyakorlatokon fokozatosan melegítve be végtagjainkat, felkészülve a kemény ütközetekre. Mire észbe kaptam már az edző jelzett, hogy irány az öltöző. A labdákat visszapakoltuk a zsákba, hogy aztán kövessük Gabrielt. Megkaptuk tőle az utolsó eligazítást, aztán magunkra hagyott. Az eddig viselt fehér csupán a mezgyártó szponzor nevét és mindenki saját mezszámát feltüntető felsőt a hivatalos mezre cseréltük. Sötétkék póló és rövidnadrág, lófarokba felkötött haj, eltűzött frufruk, izgalomtól és meccsláztól csillogó szemek. Mosolyogva néztem végig társaimon, majd együtt indultunk el a számunkra kijelölt helyre, ahol megvárjuk, míg egyesével behívnak minket.

Szemeimet szorosan lehunytam pár másodperc erejéig, míg egy gyors imát remegtem. Nem a győzelemért, - bár egyértelműen az volt a célunk – hanem azért, hogy mindenki a lehető legjobb formáját hozza és hogy teljes összhangban egy tisztességes, remek játékkal boldogíthassuk azt a majd nyolcezer szurkolót, aki csak miattunk látogatott ki az arénába…

11. fejezet - Miben sántikálsz?

Sziasztok! 

Végre itt vagyok a folytatással. Hatalmas köszönettel tartozom a türelmetekért, amit a továbbiakban igyekszem meghálálni. Hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy a friss hiánya ellenére is vannak akik látogatják az oldalt, sőt hogy a rendszeres olvasók száma is növekedett az elmúlt hetek alatt. Köszönöm! 

Ami a közvélemény kutatást illeti: a többség azt szavazta meg, hogy mindkét szemszög tetszik neki, szóval maradunk a szokásos felállásnál és mindkét szereplő szemszögéből érkeznek majd a részek. A 10. fejezet végén rekordszámú pipa érkezett (16) ami leírhatatlanul jól esett, köszönöm! Ahogy a kommenteket is! Imádlak titeket! :)

Szerencsére túl vagyok a vizsgaidőszakon, úgyhogy most vár rám egy rövid pihenő. Persze valószínűleg nyáron is dolgozni fogok, de ez még nem tart vissza attól, hogy esténként minden energiámmal a történetre koncentráljak. Azon leszek, hogy a fejezetek hetente érkezzenek és közben egy kis előnyt is kovácsoljak. Bevallom nektek, hogy tegnap egy kicsit kétségbe estem, mert nem igazán találtam a szavakat, nehezen tudtam csak folytatni a félbe hagyott részt. Emiatt talán nem is vagyok teljesen megelégedve vele, de nézzétek el nekem, kell egy kis idő míg teljesen visszarázódok az írásba, hiszen az elmúlt heteket tényleg csak a tanulás tette ki. De aztán valahogy sikerült túllendülni a pillanatnyi rémültségen/ mélyponton és valahogy csak összehoztam ezt a részt. És úgy érzem, hogy minden oké lesz, fogom tudni folytatni az eddig megszokott szinten (na persze a fejlődésben is reménykedem :D )

Na de nem is szeretném tovább húzni az időt. 

Még egyszer köszönöm a türelmet és a kitartást! Imádlak titeket! :) 

Kellemes olvasást! :) 

puszi, Csillu

11. fejezet

Miben sántikálsz?

  

2012. május 7.

Amanda szemszöge

Kezdtem úgy érezni, hogy az irányítás teljesen kicsúszik a kezemből. Az interjú nem éppen úgy alakult, ahogy én azt előtte terveztem. Ari rosszabb volt egy vérmes újságírónál, remekül ráérzett az engem kényesen érintő témára és előszeretettel boncolgatta azt. Kezdtem azt hinni, hogy elfelejtette, hogy én tulajdonképpen miért is vagyok itt. Hogy én nem egy híresség vagyok, akinek vájkálni lehet a magánéletében, akit a róla keringő pletykákról lehet faggatni. Tudtam, hogy ha még egy hasonló megmozdulása lesz, akkor biztosan nem köszöni meg azt, amit tőlem kapni fog. De mivel élő adásban voltunk, nem tehettem mást, mint hogy segélykérő pillantásokat vetettem Leona felé.

- Milyen érzések kavarognak benned két nappal a mérkőzés előtt? – szólalt meg, ezzel mintegy megakadályozva, hogy Ari újabb kérdéssel boldogíthasson.

- Egyelőre még inkább az előttünk álló feladatokra koncentrálok. Fejben teljesen ott kell lennem az edzéseken, hogy aztán pontosan tudjam a dolgomat a pályán. A meccs napján persze van az emberben egyfajta izgatottság, drukk, de ez szerintem természetes.

- A legjobb formádban fogsz játszani szerdán csak azért, hogy megmutasd mit veszített a másik csapat azzal, hogy nem igazoltak le? – vágott közbe Ari.

- Minden egyes alkalommal azzal az elszántsággal lépek pályára, hogy a lehető legtöbbet hozom ki magamból. Függetlenül attól, hogy ki ellen játszunk. De ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell hogy mondjam igen, egy kicsit a bizonyítási kényszer is bennem van.

- Amanda Simonnal, a Koppenhága kézilabdacsapatának balátlövőjével beszélgetünk. Maradjatok velünk, a reklám után folytatjuk. – konferált fel Leona egy rövid szünetet.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben levettem a fejhallgatót a fülemről és hátradőltem a székben. Leona eközben könnyed beszélgetésbe elegyedett Marcoval. Nem elég, hogy a műsorvezető srác idegesítően viselkedett az elmúlt percekben, itt van még Ő is. S a legijesztőbb az egészben, hogy ezt minden idegvégződésemmel érzékelem. Bársonyos hangját, önfeledt nevetését, kellemesen férfias parfümjét, s magát a lényét is erős kisugárzásával…

Lehunyt szemmel ültem a helyemen és próbáltam rendezni zavaros gondolataimat.

- Kérsz egy kávét, szépségem? – érdeklődött kedvesen csengő hanggal Ari.

- Nem kávézom, köszönöm. – feleltem szűkszavúan.

- Akkor esetleg egy üdítőt vagy valamit? – próbálkozott tovább.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- Valami baj van?

- Még kérdezed? – csattantam fel, mire a stúdióban folyó beszélgetés elhalkult. – Rohadtul nem erről volt szó! Nem azért vagyok itt, hogy a múltamról beszéljek, de te folyton oda akarsz kilyukadni.

- Ez kell a hallgatóknak. – vont vállat lazán.

- Igazán? Tudtommal ennek az interjúnak nem csak rólam kell szólnia, hanem a csapatról, a mérkőzésről. De ha te ezt képtelen vagy felfogni, akár el is mehetek. Aztán megoldod a problémát, ahogy akarod. – néztem a szemébe.

Hosszú percekig szótlanul meredtünk a másikra. A feszültség, amely kifakadásomnak volt köszönhető, érzékelhető volt a levegőben. Végül Ari védekezően maga elé emelt kezekkel hátrált el tőlem, s ült vissza a székébe, mire ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Én is így gondoltam…

Marco szemszöge

Már az első rá vetett pillantásából látni lehetett, hogy Arit nem hagyja hidegen Amanda. Ugyan az adás alatt inkább a vérét szívta, mint hogy bókolt volna neki, de a szünetben egyből próbált kedves lenni vele. Leonorával beszélgettem, de közben fél füllel a kettőjük társalgását is figyelemmel követtem. Jobb kezem ökölbe szorult flegma viselkedését látva. Eddig semmi bajom nem volt a sráccal, de most szívem szerint alaposan kioktattam volna, hogy hogyan is kell bánni egy nővel.

Az első múltját illető kérdésre adott válasza után egyértelművé vált számomra, hogy az a téma, amiről Ari beszélgetni szeretne vele, kényes a számára. Nem szívesen beszélt múltja ezen részéről, ami tisztán látszott az arckifejezéséből is. Mégis meglepett az a határozottság, mely a hangjából csendült, miközben kérdőre vonta a srácot. Az pedig egyenesen megdöbbentett, ahogy kioktatta. Olyan kis törékeny lánynak tűnik, akit minden épeszű férfi meg akarna védelmezni. Többek között én is…

Az interjú rövidesen folytatódott, s én a továbbiakban is kíváncsian hallgattam Amanda minden szavát. Szemei csillogtak, miközben lelkesen beszélt a kézilabdáról. Érzékelhető volt, hogy neki ez nem csak egy munka, hanem a szenvedélye, s élvezi, hogy ezt csinálhatja. Úgy van ezzel a sportággal, mint én a zenéléssel.

A telefonom megállás nélkül rezgett, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mikor már vagy tízedik alkalommal szólalt meg, csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat. Kénytelen voltam kimenni a stúdióból, hogy felvegyem azt.

- Axel? – érdeklődtem némi bosszúsággal a hangomban.

- Merre jársz? Miért nem vetted fel eddig? – zúdította rám kérdéseit.

- Még a rádióban vagyok, akadt egy kis dolgom. Mit szeretnél?

- Lenne pár dolog, amit egyeztetnünk kéne. Szóval örülnék, ha idetolnád a képedet hozzám. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Most nem érek rá. De még a délután folyamán érkezem.

- Miben sántikálsz? – hangja gyanakvóan csengett.

- Semmi rosszban. – nevettem fel, majd elköszöntem tőle és visszasiettem a stúdióba.

Éppen időben, ugyanis Amanda már indulásra készült. Előzékenyen kiengedtem, majd gyorsan beléptem a helységbe és elköszöntem a két műsorvezetőtől, hogy a lány után iramodhassak. Épp a liftbe szállt be, mire utolértem. Nem tudtam, hogy siet valahová vagy egyszerűen engem akart elkerülni, de nagyon reménykedtem benne, hogy nem a második opció a valóság.

- Szia. – villantottam rá megnyerő mosolyom, amint beszálltam mellé.

- Hello. – viszonozta köszönésemet halkan.

A lift ajtaja becsukódott és a szerkezet egy apró zökkenés után megindult lefelé. Erre a kis helyre összezárva vele éreztem minden egyes apró rezdülését. A közelsége olyan intenzitással hatott rám, mint hosszú idők óta senkié. A késztetés, hogy az arcán végigsimítsak majd a tarkójánál fogva magamhoz rántsam és megcsókoljam, minden egyes másodperccel csak erősödött bennem.

- Nem mondtad, hogy kézilabdázó vagy. – jegyeztem meg utalva legutóbbi beszélgetésünkre, hogy megtörjem a közénk beálló csendet és eltereljem gondolataimat.

- Ahogy te sem, hogy popsztár vagy.  – vágott vissza.

- Azt hittem, hogy ez az országban mindenki számára nyilvánvalóvá vált már az elmúlt évek során. – feleltem őszintén.

- Úgy látszik mégsem. – vont vállat, majd a lift megállt a földszinten és ő szó nélkül kiviharzott belőle.

A pillanat röpke töredékéig csak értetlenül álltam ott, majd észhez térve szapora léptekkel a lány után indultam. A parkolóban lavírozott a kocsik között, határozottan haladva a célpontja felé, miközben egy pillantásra sem méltatott engem, holott hallotta, hogy követem őt.

- Amanda! – szólítottam nevén, hogy nekem szentelje figyelmét.

Megtorpant egy kocsi mellett, melynek az oldalán díszelgő felirat és a jellegzetes lövő mozdulatot mintázó kézilabdázó figura díszelgett, egyértelművé téve tulaja foglalkozását.

- Igen? – kérdezte, miközben a hátsó ülésre rakta az eddig vállán lógó nagy táskát.

- Lenne kedved meginni velem valamit?

- Bocs Marco, de nem érek rá. – ejtette ki keményen a szavakat.

- És esetleg holnap vagy holnap után? – próbálkoztam tovább.

- Szerdán életbevágóan fontos meccsünk lesz, nekem most az a legfontosabb. Gondolom megérted. – ugyan szavaiból azt szűrtem le, hogy szabadkozik, hangjával mégis rácáfolt erre.

- De… - kezdtem bele.

- Ne haragudj, de nekem most mennem kell, különben elkések az edzésről. – szakított félbe, majd beszállt az autóba.

- Örülök, hogy újra találkoztunk. – mosolyogtam rá, mire tőle csak egy bólintásra futotta. Aztán indított és fél perc múlva már csak egymagam ácsorogtam a kiürült parkolóhely mellett.

Egyáltalán nem értettem, hogy mégis mi ütött belé. Hiszen a parkban olyan jól elbeszélgettünk. Ugyan az látszott rajta, hogy valami nyomasztja és szomorú, mégis kedves és barátságos volt. Most meg, mintha egy teljesen más lány állt volna velem szemben. Elutasító volt és hűvösen, majdhogynem lekezelően viselkedett velem. Mint aki felhúzott egy álarcot, hogy megvédje magát, elkerüljön valamit vagy valakit…

Csak egy valamivel még nincsen tisztában, hogy tőlem ilyen könnyen nem szabadulhat meg. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, miközben körvonalazódni kezdett a fejemben egy terv. Mialatt a kocsim felé vettem az irányt, a telefonomat előkapva tárcsáztam Tomot, aki csak a sokadik csöngés után vette csak fel.

- Ember, mit akarsz te tőlem hajnalok hajnalán? – motyogott álomtól rekedtes hangon a vonalba köszönés gyanánt.

- Tom, ugye tudsz róla, hogy már lassan tizenegy óra? – kérdeztem, s igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet.

- Most már igen. Ilyenkor szoktam a másik oldalamra fordulni. – jegyezte meg bosszúsan, majd pár másodpercnyi hallgatás után felsóhajtott és folytatta – Már megint ennyire hiányoztam, mi?

- El nem tudod képzelni, hogy mennyire. – helyeseltem bőszen.

- Tudtam én, hogy nem bírsz élni nélkülem. – hangja diadalittasan csendült fel, aztán másodperceken belül mindkettőnkből kitört a nevetés – Na mi a helyzet?

- Most be kell ugranom Alexhez, de utána ráérek. A szokott helyen mondjuk másfél óra múlva? Van mit mesélnem… - tettem még hozzá, mert tisztába voltam vele, hogy ez kellőképp felcsigázza majd.

- Oké, összekaparom magam addig. – egyezett bele nagy kegyesen.

- Helyes, én is így gondoltam. Csak ne késs. – piszkálódtam vele.

- Csá. – köszönt el figyelmen kívül hagyva élcelődésemet, s meg sem várva a reakciómat kinyomta.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet, miközben beszálltam az autómba, hogy imádott menedzserem felé vegyem az irányt, aki remélhetőleg most is megszerzi azt, amire jelenleg szükségem van.

Amanda szemszöge

Méregtől fújtatva csaptam be magam mögött az öltöző ajtaját és dobtam le táskámat a Nina melletti helyemre. A helyiségben egy pillanatra beállt a néma csend, majd feszültségemet látva inkább egyikük sem kezdett kérdezősködni, hanem fojtatta az érkezésem miatt megszakított beszélgetést. Éreztem magamon Nina és Dee kérdő tekintetét, de képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni.

Ha valaki az elmúlt negyed óráról kérdezne, nem sokat tudnék elmondani. Egyáltalán azt sem tudom, hogyan sikerült épségben ideérnem a rádiótól, az út nagy része teljesen kiesett...

Egyszerűen elfutotta az agyamat a düh és hiába próbáltam, képtelen voltam teljesen lenyugodni. Mikor már sikerült volna, újfent a fejemben csengett Marco hangja, mely keveredett múltam keserű emlékeivel.

- Amy, mi történt? – állt meg előttem Dee, miközben én már az edzőcipőmet kötöttem be.

Csak megráztam a fejemet, s hajamat kötöttem fel egy copfba.

- Az interjún készítettek ennyire ki? – kérdezte szelíden Nina.

- Nem igazán. Arit ugyan kicsit nehezen, de végül tudtam kezelni.

- Akkor?

- Csajok, ne most, oké?

- Legalább azt mondd el, hogy mi a baj! Aztán edzés után megbeszéljük. – karolta át a vállamat Dee.

- Marco Jensen. – feleltem szűkszavúan, majd nem törődve további kérdéseikkel a pálya felé vettem az irányt, hogy levezessem a bennem lévő feszültséget…

Marco szemszöge

A pólóm nyakkivágásába akasztottam a napszemüvegemet, mikor beléptem a kávézóba, ahová Tommal beszéltem meg a találkozót. Pillantásom körbefuttattam a helységen, mikor kiszúrtam felém integető karját. Nem sokkal később már egy alkoholmentes koktél társaságában kezdtem bele a mesélésbe.

- Szóval kézilabdázó. Apám, jobbat ki sem szúrhattál volna magadnak. – jegyezte meg, miután a végére értem a beszámolómnak.

- Na igen. Ne tudd meg, hogy megdöbbentem, mikor bejött a stúdióba és kiderült, hogy ő a következő interjúalany.

- Most, hogy már tudod kicsoda ő, megnyugodhatsz és tovább léphetsz. – mondta, miközben a poharában lévő jéggel játszott.

- És mi van, ha nem akarok? – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Mire készülsz? – szemeiben kíváncsiság csillant.

- Nem fogom hagyni, hogy ennyivel lerázzon. – vontam vállat könnyedén.

- Haver, nem hiszem, hogy ő olyan típusú lány lenne, aki eltűri, hogy játszadozzanak vele.

Kijelentésére nem reagáltam, csupán elé csúsztattam egy borítékot.

- Mi van benne? – érdeklődött Tom.

- Két jegy a szerdai mérkőzésére. – feleltem, miközben ajkaim diadalittas mosolyra húzódtak.