16. fejezet - Velem ezt nagyon benézte...

Sziasztok!
Ég a pofám, hogy megint vagy egy hónapot kellett várnotok a következő részre. :S Sajnálom. Az az igazság, hogy mostanában eléggé küszködök az írással. Vannak bekezdések, amiket nagyon hamar és könnyen megírok, aztán jön egy mélypont és a következő mondatokkal napokig szenvedek és sehogy sem érzem jónak. Arról nem is beszélve, hogy sokszor mire észbe kapok, már vége is a napnak és még csak rá sem néztem sem a blogra sem a történetre :/ Kettős érzésem van az írással kapcsolatosan. Egyrészt mindenképpen be szeretném fejezni ezt a történetet és nagy bennem a késztetés az írásra. Ugyanakkor néha úgy érzem, hogy ez már nem én vagyok, hogy nincs türelmem ahhoz, hogy leüljek és ezzel foglalkozzak. Pedig régen másról sem szóltak a szabad estéim, délutánjaim, mint hogy pötyögtem a billentyűzeten. Hiába, az ember változik az évek során. Éppen emiatt nem is ígérek semmit, hogy pontosan mikor érkezik a következő rész. Lehet, hogy a jövő héten, de az is lehet, hogy csak hetek múlva. Egy biztos, NEM fogom abbahagyni! Ha törik, ha szakad, de ez a történet is be lesz fejezve! (milyen szép passzív szerkezet... azt hiszem sokat németezek mostanában :D)
Az előző fejezetben fény derült Amanda múltjára. A folytatásban pedig egy kicsit felkeverjük az állóvizet ;)
Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész is! Tudjátok, ne kíméljetek a negatív kritikáktól, hiszen abból tud tanulni igazán az ember! :) Mi volt az, ami tetszett a részben, s mi az, amit kifogásolnátok? Ne kíméljetek, írjátok meg nyugodtan.
Kellemes olvasást!
Ui.: Ígérem összekapom magam és igyekszem hamarabb hozni a friss részeket. :)
puszi, Csillu

16. fejezet

Velem ezt nagyon benézte…

2012. május 11

Marco szemszöge

Egy csésze teával a kezemben vegetáltam a nappalim kanapéján. A tegnap este kicsit lazábbra sikeredett, mint amilyenre bármelyikünk is számított. A kis kerti grillezés szépen fokozatosan csapott át egy fergeteges buliba. De ha belegondolok, erre már mindnyájunknak nagy szüksége volt. Az elmúlt hetek feszültségét legalábbis sikerült teljesen levezetni.

Zavart a körülöttem uralkodó csend, és habár egy kicsit még zúgott a fülem, úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét. A tegnapi focimeccs nézésnek köszönhetően az egyik sportcsatorna jött be automatikusan. Fáradtan pislogtam ki a fejemből, s igyekeztem a műsorra fókuszálni.

- Az első akadályon már túl vannak, hazai pályán győzelmet arattak a riválisuk felett, aki útjukat állhatja a kitűzött céljuk előtt, mely nem más, mint a végső győzelem a Bajnokok Ligájában. Hölgyeim és uraim, mai műsorunk vendége Amanda Simon, a Koppenhága női kézilabda klubjának csapatkapitánya. – konferálta be a vendéget a műsorvezető.

- Hát ez hihetetlen! – nevettem fel halkan, majd előre dőlve figyeltem a képernyőn zajló eseményeket.

Amanda épp akkor vonult be a stúdióba és miután köszöntötték egymást a műsorvezetővel, helyet foglalt a kanapén. Egy egyszerű fehér nadrág volt rajta matróz mintás rövid ujjú felsővel. A haját most is szabadon hagyta, csak egy napszemüveggel tűzte hátra. Ajkain bájos mosoly virított és érdeklődő kifejezéssel ült a vele szemben helyet foglaló férfival.

Ám mielőtt tüzetesebben is megfigyelhettem volna őt, megszólalt a csengő. Fáradt sóhajjal tápászkodtam fel és siettem ajtót nyitni.

- Hello haver! – vigyorgott rám Tom a bejárat előtt, kezében egy nagyobb zacskóval, amelyből remek illatok szállingóztak.

- Jó reggelt. – köszöntem, majd betereltem a nappaliba.

Helyet foglaltunk, s én újra a tévének szenteltem a figyelmemet, miközben Tom a reggelinket pakolta elő a táskából.

- Egy szoros hajrában végül két góllal kerekedtetek felül az ellenfélen. Mi a véleményed a szerdai mérkőzésről így, pár nappal később? – tették fel Amandának az első kérdést.

- Még nem volt időm visszanézni a meccset, de visszagondolva arra a kétszer harminc percre azt kell, hogy mondjam, tévedtünk. Azt hittük, hogy teljesen felkészültünk az ellenfélből, ám ők megleptek minket azzal, hogy sokáig nyitott védekezés használtak. Ez nem volt jellemző rájuk a korábbi játékaikat nézve, ezért nem is erre helyeztük a hangsúlyt a felkészülés alatt. És őszintén szólva, ez hatalmas hiba volt.

- Mire gondolsz?

- A magyar csapatok a németekkel ellentétben, ahol a gyors, pörgős játék a jellemző, inkább a technikára mennek rá. Bár az utóbbi hónapokban a győri csapatnál is az volt a megfigyelhető, hogy nagy iramú mérkőzéseket igyekeznek játszani és ebbe belekényszeríteni az ellenfelet is. Most mégis inkább visszatértek a taktikai játékhoz.

- Te voltál a mérkőzés egyik legeredményesebb játékosa. Milyen érzés volt ellenük pályára lépni?

- Nézd, én nem teszek különbséget. Az ellenfél az ellenfél, bármi történjék is. Az, hogy a pályán kívül milyen viszonyt ápolok velük, nem lehet hatással rám addig a hatvan percig, amíg vetélytársak vagyunk. Ez az első, amit egy profi szinten kézilabdázónak meg kell tanulnia.

- Nem volt benned egyfajta megfelelési kényszer? Hogy megmutasd, mit veszítettek?

- Tudat alatt biztos, hogy ez is benne volt a pakliban, de a csarnokban csak arra koncentráltam, ami a dolgom volt. Irányítani a csapatot, lőni a gólokat, ha lehetőségem van rá, és megnyeri a mérkőzést.

- Ami szerencsére sikerült is. Viszont volt egy nagy esésed, amit a volt csapattársadnak köszönhetsz. Úgy tűnt, hogy nagyon mérges voltál.

- Egyszerűen csak nem értettem, hogy miért lökött meg, mikor látta, hogy már levegőben vagyok. Ha nem úgy érkezem a talajra, ahogy végül sikerült, akkor sokkal rosszabb is lehetett volna, mint egy kis húzódás.

- Az orvos mit mondott? Hátráltat téged a sérülés a felkészülésben?

- Nem. Szerencsére ez tényleg csak egy kisebb esés volt. Estére persze nagyon fájt, de másnap már rendesen tudtam járni, úgyhogy gőzerővel készülhetek a csapattal a folytatásra.

- A következő állomás Magyarország. Várod már, hogy egy kicsit hazalátogass?

- Persze. Még ha nem is Veszprémbe megyünk, mégis csak otthon lehetek. A családom is kilátogat majd remélhetőleg a mérkőzésre, utána pedig velük tölthetek egy kis időt.

- Azok a hírek terjednek a médiában, hogy évekkel ezelőtt az volt az álmod, hogy Győrben kézilabdázhass. Mi történt?

- Tizenöt éves koromban jelentkeztem az utánpótlás képzésébe a győri csapatnak, de nem vettek fel, mert kevés tapasztalattal rendelkeztem. A korombeliek akkor már hat- hét éve legalább kézilabdáztak, velük szemben nekem az volt a második évem. Így végül Veszprémben maradtam.

- Ez a mondhatni kudarc volt az oka, hogy úgy döntöttél elhagyod az országot?

- Nem, dehogyis. Teljesen más áll a dolgok hátterében, de arról nem szeretnék beszélni.

- A klub történetében te vagy az első idegen légiós játékos, akit csapatkapitánynak neveztek ki. Mit éreztél, amikor megtudtad?

- Nagyon meglepett, hogy a vezetőség és a játékostársaim is egyaránt engem szerettek volna erre a posztra Christina távozása után. Hatalmas megtiszteltetésnek tartom és örömmel vállaltam el.

- Köszönjük, hogy időt szakítottál ránk és itt voltál! Sok sikert kívánunk az egész csapatnak a folytatáshoz.

- Én köszönöm a lehetőséget. Mindent megteszünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból.

- Kedves nézőink, Amanda Simont láthatták. Maradjanak velünk, hamarosan folytatjuk!

Meredten ültem a készülék előtt és az imént hallottakat emésztgettem, mikor Tom hirtelen hátba veregetett. Ezzel kisebb szívbajt hozva rám, ugyanis teljesen kiment a fejemből, hogy már nem vagyok egyedül.

- Hát haver, ezzel a faszival többet beszélt az interjú alatt, mint veled eddig bármikor. – jegyezte meg röhögve.

- Egyelőre. De ezen még a mai nap folyamán változtatni fogok. – jelentettem ki határozottan, majd felpattantam és a telefonom keresésére indultam…

Amanda szemszöge

A csengő hangja szakította meg utamat, mely a szobám felé vezetett. A kaputelefonhoz sasszéztam, majd felvettem.

- Kisasszony, egy futár hozott önnek valamit. – csendült a vonal túlsó végéről a portás hangja.

- Küldje csak fel Tonny, köszönöm.

Pár perc múlva már az ajtón kopogtak. Egy futársrác állt velem szemben, kezében egy csokor virággal. Elvettem tőle, aláírtam a papírt, majd elköszönve a konyha felé vettem az irányt.

Értetlenül tanulmányoztam a halvány és erősebb barack színekben pompázó tulipánokból álló csokrot. Sejtésem sem volt róla, hogy ki és mi okból kifolyólag küldhette nekem, de az biztos, hogy gyönyörű volt és remekül ráérzett arra, hogy ez tetszeni fog. Aztán szemet szúrt a virágok között egy lapocska…

„Hatra ott vagyok érted! M.” – állt a kísérő kártyán.

Felvont szemöldökkel meredtem a kezemben tartott papírra. Egyértelmű volt, hogy az a bizonyos M betű kit takar. Az üzenetét az asztalra dobtam, majd kerítettem egy vázát a csokornak.

Még a düh ellenére is - melyet csak szítottak gondolataim – képtelen lettem volna kidobni a virágokat, ahhoz túlságosan gyönyörűek voltak. Bosszús sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben a vázát az étkezőasztalra helyeztem. Nina és Dee ezt a pillanatot választotta arra, hogy betoppanjanak.

- Oh, de szép! – szemezett a csokorral Diana.

- Igen, az üzenet már kevésbé az. – jegyeztem meg félhangosan.

- Ki küldte? – nézett rám Nina kérdőn.

- Mr. Popsztár vagyok, bármit megtehetek, amit csak akarok, hiszen úgysem mernek ellenkezni velem. – fortyogtam.

- Szóval Marco. – vonta le a következtetést. – Mivel idegesített fel már megint?

- Ezzel. – dugtam orra alá az eddig kezemben gyűrögetett kis kártyát.

- Határozott. – jegyezte meg Dee – De a helyedben nem vonnék le messzemenő következtetéseket ebből. Ne ítéld el emiatt.

- Még hogy ő más, na persze. – csóváltam meg a fejemet - Ugyan olyan, mint minden kicsit is sikeres popsztár. Elkényeztetett, elszállt, azt hiszi, hogy bármit megtehet csak azért, mert híres. Azt gondolja, hogy a világ körülötte forog, és hogy nem létezik a földön olyan ember, aki ne ismerné őt. Képtelen elfogadni elsőre a nemet, mert hozzászokott, hogy mindenki a kedvében akar járni. Hát velem ezt nagyon benézte…

Nem törődve a két lány szólásra nyitott szájával, kiviharzottam a konyhából és meg sem álltam egészen a szobámig. A következő pár órát annak jótékony rejtekében töltöttem. Nem akartam most erről beszélni a lányokkal. Mindenekelőtt egy kis magányra volt szükségem.

Ám hamar rám tört az unalom, így a laptopomat az ölembe véve helyezkedtem el kényelmesen az ágyon.

Az e- mailjeim szelektálásával kezdtem. Az elmúlt napok alatt egész sok levélszemét gyűlt össze, úgyhogy volt mit kitörölnöm. Aztán felnéztem a közösségi oldalra is, ahol több üzenet is fogadott. Egy anyutól, amelyben hogylétem felől érdeklődött. Egy a legjobb barátnőmtől, aki hosszú- hosszú sorokon keresztül áradozott legújabb kiszemeltjéről. És egy az unokatestvéremtől. Miután mindegyik üzenetre reagáltam a hírfolyamot kezdtem böngészni, mikor szemet szúrt, hogy Jessica, a csapat egyik kapusa, megosztott egy videót. „Hihetetlen, hogy egyetlen röpke találkozás akkora hatással legyen valakire, hogy abból egy ilyen remek szám szülessen. Esküszöm, irigylem azt a lányt, akiről ez szól…” – írta hozzá megjegyzésnek. Kíváncsian nyitottam meg a hivatkozást, de a lelkesedésem másodpercek alatt letört. Meglátva az előadót és a szám címét - Marco Jensen: Meg kell találjalak… - elhúztam a számat, s egy sóhaj szakadt fel belőlem. Aztán egy kis hezitálás után végül mégis úgy döntöttem, hogy elindítom a számot.

Ajkaimon halvány mosoly játszott a nekem, rólam szóló sorokat hallgatva. Nem mondhatom azt, hogy nagyképűség lenne ezt kijelenteni, hiszen azzal, hogy szóról szóra elismételte, amit mondtam, egyértelművé tette, hogy tényleg én ihlettem a dalt.

Én a sorsra bíztam volna a kettőnk kapcsolatát a jövőt illetően, ám ő önkényesen úgy döntött, hogy kezébe veszi az irányítást. A rádiós váratlan találkozásunkat követően - mikor megtudta, hogy ki is vagyok pontosan – nem volt nyugtom tőle. Azt hittem elég egyértelmű voltam, amikor elutasítottam a meghívását egy italra. Ugyan csak elfoglaltságra hivatkoztam, mégis úgy gondoltam, hogy leszűrni belőle, hogy nem kívánok hosszabb ideig a társaságában tartózkodni. Nem szabad... Nem akarhatom ezt...

Mégis egy részem a parkban megkezdett beszélgetés folytatása után sóvárog. Az lett volna a legjobb, ha nem tudom meg, hogy ki is ő valójában. Addig csak egy hétköznapi srácként tekintettem rá, akivel szívesen megismerkedtem volna. Annak ellenére is, hogy megfogadtam, a következő hónapokban a karrierem lesz a fontosabb. Úgy gondoltam, ráérek még megtalálni a nagy Őt, most egy kis időre és térre van szükségem, amikor csak magammal foglalkozom. Meglepő módon a magányra vágytam, arra hogy azt és akkor csinálhassam, amikor és ahogy szeretném. Nem éreztem a késztetést arra, hogy záros határidőn belül találjak valakit, aki velem van. Elegen álltak mellettem ahhoz, hogy ne érezzem egyedül és elveszettnek magamat a világban. Mégis Marco kedvéért úgy éreztem, hogy képes lettem volna sutba vágni az elhatározásomat, akkora hatással volt rám már az első pillanatokban. Persze kivártam volna, hogy ez csak egy fellángolás a részemről vagy valami sokkalta komolyabb, de ha a második, mindenképpen léptem volna. Ám így, hogy megtudtam róla ezt az apróságnak nem nevezhető információt… Az eszem egyetlen szót hajtogatott csak vele kapcsolatosan. Menekülj! Amíg még nem késő… Nem én tehetek róla, hogy ilyesfajta előítéleteim vannak az ismert énekesekkel kapcsolatosan. Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a múlttól és hinni abban, hogy ő biztos más. Tartottam tőle. Nem akartam még egyszer megégetni magamat. Éppen emiatt igyekeztem kerülni és nem beszélni vele, de úgy igazán nehéz dolgom volt, hogy ő egyszerűen nem hagyott békén.

Kedves gesztus lett volna tőle a csokor, de az a kísérőkártya… Azt éreztette velem, hogy nem vagyok más számára, mint egy kihívás. Egy játékszernek tekint, amit meg kell szereznie magának. S én minél jobban ellenállok, ő annál jobban akar.

Mégis mit képzelt? Hogy majd az ajtó előtt ácsorogva várom türelmetlenül, hogy mikor érkezik meg őfelsége, és visz el az isten tudja hová? Hát nekem aztán nem fog parancsolgatni! Lecsaptam a laptop tetejét, magamra kaptam az egyik edző ruhámat, úgy éreztem el kell mennem futni, hogy kimozogjam a bennem tomboló feszültséget. A kezembe vettem a telefonomat és a kijárat felé indultam, éppen akkor, mikor megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót, s tekintetem találkozott Marcoéval. Ezek szerint hat óra van…

- Mehetünk? – kérdezte, miközben ajkain halvány mosoly játszott.

- Én aztán nem megyek veled sehova. – jelentettem ki határozottan és éreztem, hogy a düh lassan újra magával ragad.

- De miért nem? – nézett rám meglepetten.

- Mégis mit képzeltél magadról? – csattantam fel - Hogy csak úgy parancsolgathatsz nekem én meg szó nélkül hallgatok rád és majd hálás is leszek, hogy rám áldozod a drága szabadidődet? – vágtam oda neki, nem foglalkozva az idő közben mellénk érkező Daniellel - Ugyan kérlek, ne nevettess. Az lehet, hogy a rajongóid és a tinik nyolcvan százaléka a lábad előtt hever, de én egyik sem vagyok. Nem fogom azt csinálni, amit te mondasz. És most ha megbocsájtasz, mennem kell. 

15. fejezet - A múlt árnyékai

Sziasztok!
Tudom, iszonyat hosszú kihagyás volt ez, de itt vagyok a következő fejezettel. Hogy a folytatás mikor érkezik, arról egyelőre fogalmam sincs és már ígérni sem merek semmit, de amint tudom megírom és hozom nektek :) Köszönöm a türelmeteket! :)
Kellemes olvasást! :)
Puszi, Csillu ;)

15. fejezet

A múlt árnyékai

2012. május 10

Marco szemszöge

A nap sugarai egyre nagyobb területeket hódítottak meg maguknak az ébredező városban. A madarak csiripelését fokozatosan egyre jobban elnyomta az utcáról felszűrődő kocsik zaja.

A teraszon ücsörögve élveztem a napsugarak által a bőröm alatt keletkező bizsergést, miközben a laptopomat bújtam. Ajkaimon halvány mosoly játszott a rajongóim véleményeit olvasva. Voltak közte egészen szívmelengetőek, de néhányuktól kirázott a hideg. Hihetetlen, hogy mennyire elvetemülten tud viselkedni néhány lány, hogy képesek ennyire kifordulni magukból. Miattam.

„Marconak sikerült meghódítania Európát és hamarosan az egész világot meg fogja, mert egyszerűen fantasztikus. Remekül táncol, és gyönyörű hangja van. Nekem nagyon tetszik az új dal, egyáltalán nem csalódtam. Imádnivaló.„ – írta valaki hozzászólásban egy zenei portálon.

„Őszintén szólva többet vártam Marcotól. Nem azt mondom, hogy nem tetszik ez a száma, mert nem lett olyan rossz. De remélem, hogy a következő dalok már jobbak lesznek”

„Imádom Marcot, hozzá akarok menni feleségül. Istenem, ez a szám elképesztő! Csak úgy, mint a többi.”

„Nekem olyan ’limonádé’ kategóriába sorolható ez a szám. Meg meghallgatja az ember, de nem kattan rá…”

„Nekem tetszik, bárki bármit is mond. Marco legalább jelentet meg számokat és nem tűnik el a süllyesztőben pár hónap után. Egyébként is, rengeteget fejlődött az elmúlt évek alatt és tényleg nem értem, hogy miért éppen azok kritizálják őt, akik alig hallottak róla valamit is…”

„Először azt gondoltam, hogy ez a dala nem olyan jó, mint a többi, amiket korábban írt. De amikor másodszorra is meghallgattam, rájöttem, hogy igazán aranyos. Talán nem annyira, mint a többi, de ez is jó és különleges.”

„Annyira imádom ezt a számot. Egyet értek a többiekkel, úgy gondolom Marco egyre jobb és jobb lesz, mind zene, mind szöveg terén.”

„Marco a világon a legjobb!”

„Ismeretlen kisasszony. Vajon ki lehet az?”

„ ’Agyamba égett bájos alakod’ - ééés ez a szám az agyamba égett ;) ”

„Ne foglalkozz a negatív véleményekkel! Tulajdonképpen ez az egyik legjobb szerzemény a zenei történelemben. Minden előadónak bele kéne vinni valami egyedit minden egyes dalába, amit ír. És te ezt teszed.  Remélem, hogy folytatod a hasonló dalok írását, mint ez, és megmutatod, hogy valójában mennyire érzelmes vagy. Ne félj kipróbálni új dolgokat. Ez a te utad, amit neked kell végigjárnod és mi, az igaz rajongóid, mindig melletted fogunk állni.”

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg ez a vegyes fogadtatás. Tudtam, hogy ha újítani szeretnék a zenei stílusomon, biztosan akadnak olyanok, akiknek nem fog tetszeni a változás. Vállaltam a kockázatot. Az viszont jóleső érzéssel töltött el, hogy a rajongóim szembeszálltak a negatív véleményekkel. Az pedig, hogy tudni akarják, ki is az a lány, akiről a szám szól, csak mosolyt csalt az arcomra. Elmémbe kúszott a tegnap este...

Bosszantott Amanda ellenállása, hogy nem akart beszélgetni velem. Nem értettem, hogy mi ütött belé, hiszen a parkban annyira másként viselkedett velem. Nem tudtam, mivel váltottam ki belőle ezt a reakciót, de ki kellett derítenem. A kérdéseimre csak szűkszavúan válaszolgatott és inkább kifelé meredt az ablakon, minthogy felém fordult volna.

Aztán… egyszerűen elaludt! Az én társaságomban! Bosszantott, ugyanakkor ajkaimon halvány mosoly játszott, miközben kisimult vonásait, békés arcát figyeltem már a lakásának helyet adó épület parkolójában. Hosszú percek teltek el azóta, hogy megérkeztünk, de én képtelen voltam bármit is tenni. Kezeim önálló életre kelve simítottak végig arcán. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, de meg sem mozdult. Kiszálltam a kocsiból, majd az ő oldalához mentem és az ajtót kinyitva fölé hajoltam.

A karomba fogva kiemeltem az autóból, és a lift felé vettem az irányt. Fejét a mellkasomnak döntötte. A földszinten megkérdeztem a portást, hogy hol is lakik pontosan a kezemben alvó lány. A férfi ijedten kérdezte, hogy mi történt, hívjon-e mentőt, mire megnyugtattam, hogy semmi gond, egyszerűen csak nagyon kimerült és elaludt hazafelé. Pár perc múlva már a bejárati ajtón kopogtattam, remélve, hogy nem egyedül lakik itt. Hosszú percek teltek el, mire halk mozgolódást hallottam a túloldalról, s végül az ajtó kinyílt. Az egyik csapattársa állt velem szemben és döbbenten szemlélte a kezeimben nyugvó lányt.

- Semmi gond, csak elaludt. Nem volt szívem felébreszteni. – suttogtam.

- Gyere, mutatom az irányt a szobájába. – felelte, miközben félrelépett az ajtóból, hogy utat engedjen nekünk.

Úgy is tett, ahogy ígérte, ám amint én a szobába léptem, ő el is tűnt arra, amerről jöttünk.

Lassú léptekkel közeledtem az ágya felé. Óvatosan a paplanra fektettem, majd hátrébb léptem tőle két lépést. Mennem kellett volna, de úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Hosszú percekig álltam ott csendben, a békésen alvó alakját figyelve, mire észbe kaptam, hogy mit is művelek.

Hátat fordítottam neki és a kijárat felé vettem az irányt, miközben már a taxi társasággal beszéltem…

Amanda szemszöge

Inkább éreztem magamat túsznak a saját lakásom nappalijában ücsörögve, mint egy a szabad idejét barátnőivel eltölteni kívánó fiatal lánynak. Két árgus tekintet figyelte minden egyes lépésemet várva egy halk szisszenést, vagy egy újabb kiborulást. Őszintén szólva a másodikhoz sokkalta közelebb álltam.

- Ne csináld már, csak történt valami, hogy ő hozott haza tegnap! – förmedt rám végül Nina.

- Csak egy csökönyös, beképzelt popsztár, aki nem képes felfogni a nemet. Úgy látszik, az egóján taposok ezzel, de különösebben nem érdekel. – vontam vállat.

- Ezt hogy érted? – huppant le mellém Dee, míg Nina továbbra is karba font kezekkel állt velem szemben és az arcomat pásztázta.

- Érthetően a tudtára adtam, hogy nem akarok tőle semmit, hagyjon békén. Mégis eljött a meccsre és megvárt utána a kijáratnál.

- És? – kérdezték szinte egyszerre sürgetően.

- Azt mondta, hogy csak meg akart győződni róla, hogy jól vagyok. Csúnya esés volt szerinte a tegnapi, pedig tudjuk, hogy az aztán tényleg semmiség, ahhoz képest, hogy milyen lehetett volna. – biccentettem a lábamra, amit reggel még a biztonság kedvéért bejegeltem, de már szinte egyáltalán nem éreztem semmi fájdalmat járás közben - Mindegy. Már azzal meglepett, hogy ott volt. Aztán nem foglalkozva vele elindultam a kocsihoz. Kicsit azért bicegtem és éreztem, hogy egyre jobban kezd fájni a lábam. Tudtam, hogy így nehéz lesz vezetni, ezért befásliztam. Mikor végeztem és elindultam a kormányhoz kitalálta, hogy így aztán nem mehetek haza. Addig erősködött, míg végül ráhagytam a dolgot és engedtem, hogy hazahozzon.

- Kettesben, sötétedés után… egy ilyen kis légtérben. Vele. Hűű. – vonogatta szemöldökét Nina sokat sejtetően.

- Nem voltam hajlandó beszélgetni vele, nyugi. Igazából… el is aludtam útközben.

- Ő pedig a karjaiban hozott fel egészen a szobádba. – jegyezte meg Nina

- És reggel az ágyamban ébredtem. – mondtam vele egyidejűleg – Mi? – néztem barátnőmre döbbentem, mikor eljutottak agyamig az imént kiejtett szavai.

- Így volt. – bólogatott hevesen Nina – Azt hittem felébredtél, mikor bevitt, mert hosszú percekig nem jött ki a szobádból, aztán meg olyan hirtelen viharzott el. Kezembe nyomta a kocsi kulcsod és már ott sem volt. Gondoltam összevesztetek. – vont vállat lazán.

- Nem ébredtem fel – motyogtam magam elé meredve.

Marco szemszöge

Ismét az a megnyugtató érzés fogott el, amely minden egyes alkalommal végigsöpört rajtam, ha a gitáromon játszottam. Ilyenkor semmi más nem számított, a húrokat pengetve a külvilág, mint olyan megszűnt létezni körülöttem, s a gondolataim szárnyakra keltek. Olyan állapotba kerültem másodpercek alatt, amelyből csak nagy nehezen tudott bárki is kirángatni.

Halkan dúdolgattam a gitárból előcsalogatott hangok mellé és egy kósza ötlet kezdett körvonalazódni bennem. A szemem sarkából láttam, ahogy a srácok érdeklődve felém fordultak, de a figyelő tekintetekkel mit sem törődve tovább játszottam egészen addig, míg a fejemben készen nem állt egy komplett terv. Ekkor leraktam a hangszert a kezemből és üdvözült mosollyal az arcomon csatlakoztam a többiekhez.

- Na mi az, haver? – bökött oldalba karjával Jes. – Már megint mit találtál ki?

Csak megráztam a fejemet, miközben a vigyorom még jobban kiszélesedett.

- Szegény Amanda. – jegyezte meg egy halk sóhaj közben Tom égnek emelt tekintettel.

- Szegény vagy sem, nem szabadul tőlem. Ilyen könnyedén nem fog tudni lerázni. Engem nem! – jelentettem ki határozottan, majd a kezembe vettem egy doboz almás cidert, hogy aztán kényelembe helyezzem magam, míg a vacsoránk elkészül…

Amanda szemszöge

A délelőtt további része vidáman telt. A lányokkal egész nap csacsogtunk minden féléről, ami éppen eszünkbe jutott. Szó esett az előttünk álló hetekről munka tekintetében, de közben már a nyarunkat is tervezgettük. Május végéig mérkőzéseink lesznek, június elején pedig még egy-két levezetőedzést fognak tartani nekünk. Júliusban pedig már megkezdjük a felkészülést a következő szezonra. Így marad nagyjából három szabad hetem, esetleg négy, amit a családommal szeretnék tölteni.

Sok szabad időnk nem lesz, főleg nem azoknak, akik a hazai válogatottjuk tagjai, hiszen idén kerül megrendezésre a 30. nyári olimpia. Mivel Dee és Nina is oszlopos tagja a dán válogatottnak, így ők a nemzeti csapattal Londonba utaznak július közepén és csak egy hónappal később csatlakoznak hozzánk. Ebéd után – amit egy olasz étteremből hozattunk magunknak – Nina készülődni kezdett a randijára. Szemei izgatottan csillogtak és ajkaira egy levakarhatatlan vigyor telepedett. Nevetve figyeltük a benne egyre csak fokozódó félelmet. Amire persze csak megsértődött és kihajtott minket a szobájából.

Ezt követően úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy vígjátékot. Amint a film véget ért Dee felpattant a kanapéról és az értetlen arckifejezésemmel nem törődve pakolni kezdett.  Egy pokrócot, négy- öt különböző nassolni valót, egy üveg bort és két poharat egy táskába rakott, majd kiadta a parancsot, hogy öltözzek fel valami kényelmesbe, amíg ő taxit hív.

- Oké, de mégis hova megyünk? – követtem a konyha felé.

- A szabadba. – kaptam meg a tömör választ.

- Ezzel nem segítettél sokat. – sóhajtottam fel.

Fél órán belül már egy park előtt szálltunk ki a kocsiból. Időközben már alkonyodni kezdett. A madarak csiripelését a tücskök ciripelése váltotta fel. A betonozott ösvényen sétáltunk egy nyugodt helyet keresve.

A kora esti időpontnak köszönhetően még sokan töltötték a szabad idejüket a friss levegőn. Volt, aki kutyát sétáltatott, míg más a kisgyerekével, családjával rótta az utat, de nem egy szerelmespár útja keresztezte a miénket.

Végül Diana egy kisebb tó előtti füves területet talált megfelelő helynek egy késő délutáni piknik helyszínének. A pokrócot kiterítve telepedtünk le. Hosszú ideig csendesen ücsörögtünk két kisebb fűzfa között. Tekintetem a velünk szemben lévő vízesésre függesztettem, miközben gondolataim őrült kavalkádját igyekeztem rendszerezni. Térdeimet felhúztam, karajaimmal átkaroltam őket, s államat rájuk fektettem.

- Itt nagyobb a gond, mint azt sejtettem. – szólalt meg Dee pár perc múlva – Mi emészt ennyire?

Fejemet felé fordítottam, és rövid hezitálás után úgy döntöttem, hogy beavatom őt.

- Bontsd ki azt a bort és közben mesélek neked valamit. – feleltem egy halk sóhajt követően.

- Nagyon komolynak hangzik. – jegyezte meg, de közben már azon volt, hogy teljesítse a kérésemet.

Türelmesen vártam, míg a két pohárba kitöltötte az italokat, majd koccintottunk. Két nagyobb korty után vettem a bátorságot, hogy belekezdjek a kálváriámba.

- Tizennyolc éves voltam, amikor az egész történt. Akkoriban még Veszprémben kézilabdáztam, már a felnőtt csapatban. Hamar jóban lettem a csapattársaimmal, szabadidőnkben sokat jártunk el különböző szórakozóhelyekre bulizni, vagy éppen egy- egy kisebb, kevésbé ismert banda koncertjére. Az egyik ilyen alkalomkor Budapesten voltunk. Az egyik barátnőm unokatestvérének az együttese lépett fel, és ő megígérte, hogy megnézi, mi pedig gondoltuk jó muri lesz és vele tartottunk. Ott ismerkedtem meg vele. Napbarnított bőr, kék szem, szőke haj, ragyogó mosoly és egy olyan karizma, amely mindenkit magával ragad, aki csak a környezetében tartózkodik. Nekem persze nem is kellett több. A késztetés, hogy találkozzak vele és jobban megismerhessem, legyőzhetetlen volt. De várnom kellett, ugyanis ő volt a banda énekese. A koncert után a barátnőm jóvoltából megismerkedtünk az egész csapattal, ahogy vele is. Martinnak hívták, akkor huszonkét éves volt és másodpercek alatt teljesen az ujjai köré csavart. A következő hetekben hol én voltam Pesten, hol ő jött le Veszprémbe, hogy találkozzunk. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt és megismertük egymást, úgy kezdtem egyre jobban belehabarodni. Egy hónap múlva már hivatalosan is együtt voltunk. Nem volt egyszerű, mert én is sokat voltam úton a csapattal és ők is egyre több felkérést kaptak a bandával. Aztán fél év múlva jött a régóta óhajtott siker, berobbantak a magyar zeneiparba. Eleinte nem volt semmi probléma, ám ahogy egyre nagyobb ismertségre tettek szert, úgy Martin kezdett megváltozni. – mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben megálltam egy pillanat erejéig – Fogadkozott, hogy őt soha sem fogja magával ragadni a hírnév, hogy ugyanaz, marad, mint akit megismerhettem. Egy ideig persze így is volt. Sőt, igazából… eleinte még magam elől is tagadtam, hogy igenis kezd elszállni. Mindenféle mentséget hoztam fel rá, vagy egyszerűen lerendeztem azzal, hogy csak én képzelem bele, olyanokat látok, amik nincsenek is. De sajnos hétről hétre rosszabbodott a helyzet. Tavasz végére már volt olyan, hogy napokra eltűnt és képtelen voltam felvenni vele a kapcsolatot. Az állítólagos barátai persze semmit sem tudtak, ha a holléte felől érdeklődtem. Nagyon durván rákapott a bulizásra, egyre többször fordult elő, hogy másnaposan, esetleg részegen lépett fel. Iszonyatosan mérges voltam rá, az egyik veszekedésünk során fel is hoztam a szakítás ötletét. Azonnal ígérgetni kezdte, hogy változtat a dolgokon és minden olyan lesz, mint régen. Az egy éves évfordulónkat úgy ünnepeltük meg, hogy látszólag rendbe hoztuk a kapcsolatunkat. Rengeteg energiámat szívta el a folytonos ingázás, de nem érdekelt, mert boldog voltam, ha vele lehettem. Aztán úgy két hónappal később még mélyebbre került, mint előtte valaha. Nap szinten veszekedtünk, kiabáltunk a másikkal hol telefonon, hol személyesen. Őrült féltékenységi jeleneteket adott elő, ha egy sráccal beszéltem és fel volt háborodva, ha nem tudtam elmenni egy fellépésére. Teljesen kifordult magából én pedig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Szerettem őt tiszta szívből, de az a srác, aki tizennégy hónap eltelte után előttem állt, már nem volt ugyanaz, mint aki egyetlen éjszaka alatt magába bolondított. Áprilisban szakítottunk. Akkor döntöttem úgy, hogy megfontolom a külföldre igazolásom lehetőségét. És… végülis neki köszönhetően kötöttem ki Dániában. – jegyeztem meg keserű mosollyal az ajkaimon – Érted, hogy miért meséltem ezt el neked, ugye?

- Azt hiszem, sejtem. – bólintott – Félsz. – jelentette ki egyszerűen.

- Marco… olyan hatással volt rám már az első pillanatokban, mint eddig soha senki. Még Martin sem. Egyszerűen az egész lénye… képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni és nem rá gondolni. Viszont ő is énekes. Persze nem tudhatom, hogy hogyan kezeli az ismertségét, de még csak véletlenül sem akarom újra elkövetni ugyanazt a hibát. Nem az elérhetetlent akarom játszani előtte, csak félek, hogy ha még jobban megismerem, akkor képtelen leszek ellenállni neki. Nem akarom újra átélni azt, amit évekkel ezelőtt…

Folytatás...

Sziasztok!

Azt sem tudom, hogy hol is kezdjem. Tudom, tudom célszerű az elején :)
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, hogy csak így szó nélkül eltűntem bő másfél hónapra. Ne haragudjatok! Azt reméltem, hogy majd a nyár folyamán bőven lesz időm a történettel és az írással foglalkozni, hogy majd egy kis előnyt is kovácsolhatok magamnak, és a részek rendszeresen érkeznek majd. Ebből gyakorlatilag semmi sem valósult meg. :/
A nyári munka sokkal több szabadidőmet és energiámat emésztette fel, mint ahogy én azt korábban reméltem. Szinte csak aludni jártam haza másfél hónapig, ha pedig szabad napom volt az úgy elrepült, hogy mire észbe kaptam már megint munka volt. De nem panaszkodom, mert olyasmit kaptam, éltem át ez alatt a pár hét alatt, amit soha sem fogok tudni igazán megköszönni. És ha ehhez az kellett, hogy hanyagoljak minden mást, nagyon is megérte.
Ha már itt tartunk... tartozom egy vallomással. Volt egy időszak az elmúlt hetek folyamán, amikor komolyan elgondolkodtam rajta, hogy van-e értelme folytatni, befejezni ezt a történetet. Sokat gondolkoztam rajta. Elbizonytalanodtam. Sokáig hezitáltam, hogy biztosan akarom-e még írni. Sokszor jóval nehézkesebben megy, nincs már meg az a lendület, ami korábban jellemezte a "munkát" és olykor úgy érzem, nincsen elég türelmem ahhoz, hogy leüljek és írjak. Főleg ha olyan döcögősen megy, mint az utóbbi időben. Emiatt sem erőltettem az írást a nyár folyamán. Lényeg a lényeg: úgy döntöttem, hogy nem fogom abbahagyni. Legalábbis nem most. Ezt a történetet még mindenképpen be szeretném fejezni. Van még egy teljes hetem, hogy kipihenjem magamat aztán én is visszakerülök a mókuskerékbe. Egyetem, tanulás, munka... Másodévesként biztos, hogy nem lesz olyan leányálom ez az év, mint az előző volt, de megbirkózom vele és igyekszem a szabadidőm egy részét az írásnak szentelni.
Nem tudom, hogy milyen időközönként hozom majd az új részeket, ahogy egyelőre a 15. fejezet érkezésének az időpontja is bizonytalan. De megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni és minél hamarabb hozni a folytatást.
Köszönöm a türelmeteket, megértéseteket és azt is, ha a fent olvasottak mellett is továbbra is maradtok, és olvastok :)
millió puszi, Csillu

14. fejezet - A hazavezető út

Napsütéses szép jó reggelt! :)
Öhm, akarom írni napot :)
Ahogy ígértem azt a hét elején, már itt is a folytatás.
A napokban átléptük a bűvös ötezret, már ami a látogatottságot illeti. Köszönöm! Valamint a rendszeres olvasók száma is növekedett, bloglovinon legalábbis mindenképpen. Hihetetlenek vagytok! :) Oh, és természetesen hatalmas köszönet az előző részhez érkezett két komiért és a fejezet alján a pipákért is. Most se fogjátok vissza magatokat! ;)
Remélem, hogy a folytatás is elnyeri a tetszéseteket. Nem is húzom tovább az időt.
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

14. fejezet

A hazavezető út

2012. május 9

Amanda szemszöge

Ahogy a mérkőzés végét jelző sípszó megszólalt egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Boldogan öleltem meg csapattársaimat, hiszen mégis csak sikerült megnyernünk a meccset. Ezt követően a közönségnek szenteltük az időnket, megköszönve a buzdításukat. Nélkülük valószínűleg nem sikerült volna ezt az eredményt elérnünk.

A szurkolók a pályára özönlöttek, kedvenc játékosaikat keresve egy kép vagy aláírás reményében. Na ez az, amit képtelen voltam az évek során megszokni. Valahogy olyan idegen ez az egész tőlem. Én csak teszem a dolgomat, azt csinálom, amit igazán szeretek. Mégis vannak emberek, akik felnéznek rám, a példaképüknek tekintenek. Sok szurkoló száját hagyja el ez a mondat, de nekem mindannyiszor hihetetlennek tűnik. A sajtó – élükön természetesen Stefannal – legnagyobb örömömre ma elkerült engem, így előbb szabadultam. Jó pár aláírás kiosztása és közös képek tucatjának készítése után elhagytam a küzdőteret.

A folyóson összefutottam a magyar csapat játékosaival. Az ismerős arcokkal váltottam néhány szót, jó volt végre Dániában is az anyanyelvemen kommunikálni egy kicsit. Nem lepett meg, hogy csak kevesüket ismertem személyesen is. Tisztában vagyok vele, hogy egy kézilabda csapat életében egy nyár alatt is rengeteg változás történhet. Én pedig már a második szezonomat töltöm itt, így nem döbbentett meg, hogy a régi játékosok, akik ellen még Magyarországon pályára léptem, szépen megfogyatkoztak a csapatban.

Fáradtan rogytam le a helyemre az öltözőben. Fejemet a falnak döntve az elmúlt egy óra eseményein gondolkodtam. Ugyan ezt a meccset megnyertük, de két gól csekély különbség, rosszabb esetben is három perc alatt ledolgozható hátrány. Tisztában voltunk vele, hogy nem lesz könnyű a mai mérkőzés, mégis kicsit elkeserít, hogy sok lépés nem úgy jött ki, ahogy azt terveztük. Megittam a maradék vizet az üvegemből, majd felálltam és a zuhanyzó felé bicegtem.

- Megvagy? – érdeklődött Dee.

- Aha, nem vészes. – biccentettem a lábamra.

- Az jó, de elsősorban nem arra akartam utalni. – kúszott halvány mosoly az ajkaira, majd értetlen kifejezésemet látva folytatta - Mitől borultál ki meccs előtt?

- Oh, hogy az. – motyogtam az orrom alatt – Én csak… - mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben igyekeztem nem elérzékenyülni – Vagy négy hónapja nem voltam otthon, egyre jobban kezd honvágyam lenni. És ahogy a VIP szektorra néztem egyszerűen magával sodortak az érzések. Muszáj volt egy kicsit kimenekülnöm ide. – fejeztem be elfúló hangon mondandómat.

- Jaj, szívem. – nézett rám együtt érzőn Dee, s magához ölelt.

Hosszú percekig álltunk így egymást szorongatva, de egyáltalán nem bántam. Jól esett a tudat, hogy itt van velem, ha bármi történne, ő mellettem áll.

- Mit szólnál hozzá, ha holnap tartanánk egy csajos napot hármasban? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Ninának elvileg kora délután randija lesz Daniellel, ha csak nem kapnak össze addig. De majd segítünk neki készülődni. Szóval én benne vagyok. – feleltem egyre nagyobb lelkesedéssel.

- Szuper. Na de nem tartalak fel tovább.

A zuhanyrózsa alá állva folyattam magamra a hideg vizet, melyet felhevült testem sokáig forrónak érzett. Csak mikor már a hideg kezdett rázni, állítottam át melegebbre, majd komótos mozdulatokkal dörzsöltem át minden egyes porcikámat. A jól eső, mégis kicsit gyors zuhany után sokkal felfrissültebben vonultam vissza a helyemre, hogy felvegyem a ruháimat. Egy szürke melegítő nadrágot és a halvány rózsaszín bő nyakú, bebújós pulóvert, melyen az AG Koppenhága felirat díszelgett fehér betűkkel. Belebújtam a sportcipőmbe, majd kifelé indultam.

- Csajok, én megyek. Akkor holnapután találkozunk. Sziasztok! – búcsúztam a még öltözőben tartózkodó csapattársaimtól.

- Szia! – hangzott az egyöntetű válaszuk.

Az öltöző ajtajában Davidbe ütköztem, a csapat orvosába. Francba, pedig már azt hittem, hogy meglóghatok előle. Szokása túlzásba esni, képes a bolhából is elefántot csinálni. Egy aprócska esést is túldramatizál. Persze nagyszerű szakember és mindannyian hálásak vagyunk neki azért, amit értünk tesz, de fárasztó a túlzott aggodalmaskodása.

- Amy, épp hozzád jöttem. Gyere, szeretném megvizsgálni a lábad.

- Muszáj? – grimaszoltam.

- Igen. – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangnemben.

A két ajtóval arrébb lévő vizsgálóba mentünk. David a műbőrrel borított vizsgálóasztal felé intett a kezével, hogy azonnal üljek fel oda. Hosszas kérdezősködés következett. Majd néhány spéci műszert is bevetett. Szótalanul figyeltem a tevékenységét, csupán néha szakadt fel belőlem egy sóhaj. Már nagyon mehetnékem volt. Fáradt voltam, a lábam is fájdogált és kezdtem egyre nyűgösebb lenni.

- Oké, ez csak egy zúzódás. – jelentette ki megnyugodva – Amint hazaértél tessék bejegelni és felpolcolni, holnap pedig ne nagyon mászkálj el semerre. Jót tesz neki, ha pihenteted. A merevítőt pedig a héten ne csak edzésen hord!

- Igenis! – bólintottam azonnal – Mehetek? – pislogtam rá kérlelően.

- Amanda, figyeltél rám egyáltalán? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Naná. Jegelni, polcolni, merevítő, kevés mozgás. – várakozón néztem rá.

- Na tünés. – sóhajtott fel a fejét rázva, de engem nem ver át, láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkált.

- Kösz! Imádlak. – nyomtam egy puszit az arcára – Szép estét! – köszöntem el tőle, majd amennyire az jelenlegi állapotomban tőlem telt, sietősen eltűntem a vizsgálóból.

A folyosón néma csend uralkodott, feltehetően már a többiek is elhagyták az öltözőt és mind haza indultak. Az egyedüli zajt a lépteim okozták, ami bevallom kissé ijesztő volt. A kártyámat lehúzva kinyílt az ajtó, s kiléptem az épület elé. Megálltam egy pillanatra, hogy a táskám mélyére süllyesszem a belépőmet. Fel sem nézve indultam el a parkoló felé, mikor valaki megköszörülte a torkát ezzel mintegy kisebb szívrohamot okozva nekem. Megtorpantam, s ijedten kaptam fel a fejemet.

- Marco, mit keresel te itt? – érdeklődtem meg a velem szemben álló sráctól a számomra pillanatnyilag legfontosabb kérdést.

Míg válaszára vártam, megengedtem magamnak egy futó pillantást rá. Piros cipő, – más színű nincs is neki? Mintha múltkor is ez lett volna rajta… - sötétkék farmer, piros póló és fekete bőrdzseki. Mustrám végére érve tekintetem az övébe mélyesztettem, miközben továbbra is a magyarázatára vártam.

- Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy. Csúnya esés volt. – borzongott meg.

- Ott voltál a meccsen? – csúszott egy oktávval feljebb a hangom meglepettségemben.

- Bizony ám! – húzta ki magát büszkén – Életem első kézilabda mérkőzése volt, de tetszett. Azt hiszem, sűrűbben fogok járni ezután.

- Mégis miért?

- Mit miért?

- Miért jöttél el? Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békén? – soroltam kérdéseimet egyre kétségbeesettebben.

- Én csak jobban meg szeretnélek ismerni. – emelte fel kezét védekezően maga előtt.

- Hát persze. – bólintottam, majd a kocsim felé indultam.

A fájdalom egyre jobban erősödött a lábamban, így nem tudtam olyan gyors tempóban haladni, mint szerettem volna. Figyelmen kívül hagyva az engem követő srácot, szemem a célra függesztve bicegtem a parkolóban.

Táskámat a csomagtartó jobb oldalába dobtam, majd lehuppantam mellé, s kutatni kezdtem benne. Ha emlékezetem nem csal, itt kell lennie az egyik belső zsebben. A fenébe, nem hiszem el. Hol van már? Bosszús sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor eszembe jutott, hogy pont pár napja raktam ki, mondván hogy úgy sem kell. Mit csináljak most? Ninaék már rég elmentek, emiatt nem fogom zaklatni őket. Áh, megvan, a fásli is jó lesz, ha már a merevítőm tényleg nincs itt.

- Mit csinálsz?

- Te még mindig itt vagy? – sóhajtottam, de nem néztem fel rá. Hihetetlen ez az ember…

Amint ráakadtam a keresett tárgyra felhúztam a melegítőnadrágom jobb szárát, majd rutinos mozdulatokkal kezdtem betekerni a fájó területet. A nyomó, lüktető érzés ugyan csak egy kicsit is, de alább hagyott. Elégedetten álltam fel és csuktam le a csomagtartó ajtaját és indultam a vezetőüléshez.

- Mégis mire készülsz? – kérdezte Marco döbbenten.

- Hazamegyek. – feleltem. Mintha ez nem lenne elég egyértelmű. Mégis mit hisz, hogy itt éjszakázom?

- Így nem vezethetsz. – jelentette ki.

- Már miért ne?

- Alig bírsz ráállni a lábadra. Ha most kocsiba ülsz, nem csak magadat veszélyezteted, de a környezetedet is. – érvelt az igaza mellett.

- Nem fogok taxit hívni, ahogy a kocsimat sem fogom itt hagyni, szóval… - hagytam félbe a mondatot.

- Majd én elviszlek. – ajánlkozott rögtön – A haverom úgyis elvitte a kocsimat. Tőled meg majd hazamegyek taxival, vagy gyalog. – vont vállat lazán.

Hosszú percekig álltunk néma csendben a másikra meredve. Abban igaza volt, hogy így elindulni veszélyes lenne. Viszont rajtunk kívül már mindenki elment… A lehetőségeimet méregelve rá kellett jönnöm, hogy nincs más megoldás. Majd legfeljebb nem szólok hozzá. Abból csak nem lehet bajom.

- Rendben. – egyeztem bele végül az ajánlatába.

- Hölgyem. – nyitotta ki nekem a kocsi anyósülés felőli ajtaját. Grimaszolva néztem rá, majd kelletlenül beszálltam, s hagytam, hogy becsukja az ajtót.

Beszállt ő is, indított, majd várakozóan nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ha esetleg mondanál egy címet, hamarabb odaérnénk. Nem azért, szívesen töltöm az időmet gyönyörű lányok társaságában, de a lábadnak jót tenne, ha minél előbb hazajuttatnálak.

- Oh. – nyögtem ki zavartan, majd gyorsan ledaráltam neki a címem.

Bólintott majd kitolatott a parkolóból és az imént megadott utca felé vette az irányt. Mivel az aréna Koppenhága egyik külső területén található, húsz perces út állt előttünk. Fejemet az ablaknak döntve bámultam ki a miket körülvevő tájra. Elhatározásomhoz tartva magamat egy szó sem hagyta el ajkaimat, mióta beszálltam az autóba. Marco egy ideig nyugodtan tűrte ezt, ám öt perc után megelégelte a közénk beálló néma csendet.

- Nagyon jól bánsz a kisgyerekekkel. – jegyezte meg. Felé kaptam a fejemet és értetlenül pislogtam rá. Ez most mégis honnan jött? Továbbra sem szóltam egy szót sem, így folytatta – Láttalak meccs után pár kislánnyal beszélgetni. Látszott rajtuk, hogy rajongásig odavannak érted. – magyarázott, tekintetét továbbra is az útra szegezve, ám ajkaira halvány mosoly húzódott – Van testvéred? – érdeklődött tovább, mikor nem reagáltam semmit, s felém pillantott egy futó másodpercre.

- Nincs. – feleltem szűkszavúan.

Akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni jelenlétét, képtelen voltam rá. Illata egyre jobban betöltötte a szűk, zárt teret, s csak az ő hangja volt az egyetlen forrás, mely megtörte a némaságot. A közelségéről nem is beszélve. Lehunyt szemmel is érzékeltem minden egyes pillanatban, hogy ő van mellettem.

- Nagyon fáj a lábad? – csendült fel újra a hangja. Elfojtottam egy feltörni készülő sóhajt. Semmi kedvem nem volt jó pofizni vele.

- Nem, volt már ennél sokkal vészesebb is, ez ahhoz képest semmiség.

- Mégis alig bírsz ráállni. Nem tudom felfogni, hogy bírtál visszamenni a pályára játszani. – csóválta meg értetlenül a fejét.

- Ezt sokan nem értik. – vontam vállat, majd egy kis hezitálás után mégis folytattam - De nekem gyerekkorom óta az életem része a kézilabda, ez az, amit egyszerűen imádok csinálni. És igen, néha sérülésekkel jár, ami meg fájdalommal, de ezt elfogadja az ember. A játék egyszerűen az életem részévé vált, és képtelen lennék teljes értékű életet élni nélküle.

Röpke monológom után ismét beállt a csend. Tekintetemet az időközben besötétedett városra emeltem. A szembejövő autók csak elmosódott fénycsomók voltak, akár csak a kivilágított épületek. Az eső szemerkélni kezdett, mely nehezítette a látási viszonyokat.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben tekintetemet elszakítottam a tájról és félig Marco felé fordulva az ajtónak dőltem. Arcát a műszerfal gyér fényei világították meg, mely kiemelte markáns állának vonalát. Hosszú ideig tanulmányoztam arcát, míg ő kénytelen volt az utat figyelni. A kocsiban uralkodó hangulat egyszeriben sokkal bensőségesebb lett. Megráztam a fejemet, igyekezve kirázni ezeket a gondolatokat. Szememet lehunyva vártam, hogy végre megérkezzünk. A fáradtság egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam és hiába küzdöttem ellene, az álmok világa magával ragadott. 

13. fejezet - Hajrá, csajok!

Sziasztok!
Elnézést az ígértnél is hosszabb késés miatt, váratlanul közbe jött valami, így csak most sikerült gépközelbe kerülnöm.
Mint tudjátok a Google- reader a tegnapi nappal megszűnt. De ha regisztráltok a Bloglovin oldalra, ott továbbra is egyszerűen figyelemmel tudjátok kísérni az összes addig általatok rendszeresen olvasott blogok frissítéseit. A történetet itt éritek el, de ha a keresőbe bepötyögitek a blog címét ott is kihozza a találatok között. Örömmel láttam, hogy a hét folyamán egyre többen fedeztétek fel ezt, s hogy a blog követőinek a száma már most több, mint eddig bloggeren volt. Köszönöm! :)
A fejezethez nincs különösebb hozzáfűzni valóm, talán csak annyi, hogy a második ajánlott zene amiatt került be, mert Eric azt nyilatkozta róla, hogy aréna hangzású :) Hát akkor legyen! ;)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat! :) Remélem most is megosztjátok velem a véleményeteket. ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

13. fejezet

Hajrá, csajok!

2012. május 9

Marco szemszöge

Háromnegyed órával a kezdés előtt érkeztünk meg az arénába. Helyünket elfoglalva – mely nem volt messze a kispadtól – kíváncsi nézelődésbe kezdtem. Tekintetem sorra futtattam végig a pályán lévőkön, de a keresett személyt sehol sem találtam. Pedig a hazai csapat hozzánk elég közel tartózkodott.

- Na, hol van ismeretlen kisasszony? – élcelődött Tom.

- Nem látom. – vontam vállat, s értetlenül pislogtam magam elé.

Hosszú percek teltek el ebben a tudatlanságban. Agyamon számtalan gondolat futott át vele kapcsolatban. Lehet, hogy mégsem játszik? Megsérült? Beteg? Vagy csak késik? Azt biztos nem. Tuti hogy csak elkerültem őt vagy egyszerűen olyan vaksi vagyok, hogy nem szúrja ki a szememet. Időközben a lányok két sorba álltak be, s a velük szemben állóknak dobálták a labdát. Egy barna hajú lány viszont csak szórakozottan pattogtatta maga előtt néha fel- feldobva a magasba. A párja nem volt sehol, és ahogy teltek a percek, egyre jobban ült ki arcvonásaira az aggodalom.

- Marco! – bökött oldalba barátom.

- Mi az? – néztem rá, mire fejével balra biccentett.

Ahogy a mutatott irányba néztem, kiszúrtam még egy lányt, aki a Koppenhága csapatának kilences számú mezét viselte. Sietős léptekkel közelített felénk, az előttünk lévő székek egyikére ledobta az addig kezében tartott törülközőt és egy labdát felkapva az egyedül ácsorgó játékos felé vette az irányt. Mindenki tekintetét kerülte, mígnem a pályán számára kiszabott helyre nem érkezett, onnantól fogva, mintha kicserélték volna. Az addig kissé megtörten viselkedő lányból attól a pillanattól kezdve, hogy a kezébe került a kézilabda egy magabiztosságot és céltudatosságot sugárzó nő vált.

Ajkaimra halvány mosoly kúszott, miközben pillantásom továbbra is Amandán nyugtattam. Ugyan néha- néha kimosolygott a szurkolókra vagy integetett, ha egy lelkes kisgyerek a nevét kiabálta, de minden figyelmét az előtte álló feladatnak szentelte. Nem foglalkozott az ellenfél csapatának játékosaival, még csak feléjük sem nézett.

- Szeretem ezt a sportágat! – jelentette ki határozottan Tom, mikor az egyik lány tőlünk körülbelül két méterre törzsdöntéseket kezdett csinálni. Nekünk háttal. Természetesen gyerekkori barátom tekintetét roppant módon vonzotta az elé táruló látvány. Fülig érő mosollyal dőlt előre a székében és egy boldog sóhaj hagyta el száját.

- Nem is értem, miért. – csóváltam meg a fejemet tanácstalanul.

- Hát igen… - kis szünetet tartott mielőtt újra megszólalt volna – Mintha te nem élveznéd a látványt. Már vagy tíz perce bámulod megállás nélkül szegény lányt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem élvezem. – feleltem, s ajkaim kaján mosolyra húzódtak, mire mindkettőnkből hangos nevetés tört fel.

[Zene: Eric Saade] 

A hangszórókból szóló zene és az elénk táruló panorámának köszönhetően észre sem vettük, hogy az idő milyen gyorsan repül. A lelátok a percek előre haladtával fokozatosan egyre gyorsabban teltek meg. Mindenhol fehérbe vagy pirosba öltözött szurkolók ültek, s egyre izgatottabban várták a mérkőzés kezdetét. Egyszer csak elindult egy szám. Remix volt, azt már az első másodpercekben is észre lehetett venni. Tipikusan az a feldolgozás volt, amit egy buliban játszanak és a tömeg örömmel tombol rajta.

Állj. Rövid szünet a szövegben, a basszus viszont továbbra is mélyen dübörgött. Amanda kíváncsian emelte fel a tekintetét és hallgatta a dallamokat, miközben egy személyt szuggerált, aki a két kispad közötti részen állt. Feltehetőleg a hangtechnikus volt az, mert mintha azt kérdezte volna Amanda, hogy mi ez. Vagy legalábbis én valami ilyesmit tudtam leolvasni a lány szájáról... Nekem elég volt azt az egyetlen szócskát meghallanom, hogy tudjam már a folytatást, na meg persze az előadót és a szám címét is. Szép is lett volna, ha pont én nem ismerem fel. Hiszen ez volt az a szám, mely meghozta a sikeremet Európa szerte… Ne mond, hogy lehetetlen! Tudom, hogy képes vagyok rá! Habár tisztában vagyok vele, hogy te sosem figyelsz rám. De megsúgom, egyszer majd úgyis fogsz. – folytatódott a szöveg, s közben Amanda is megkaphatta a kérdésére a választ, mert tekintetét az égnek emelte, majd ajkait egy bosszúsnak tűnő sóhaj hagyta el.

Hát így állunk? – gondoltam magamban, s elégedettségemben mosoly ült ki az arcomra.

- Atyám, nem mondtad, hogy ennyire rosszul áll a szénád nála. Ha már a zenédre is húzza a száját, milyen véleménnyel lehet rólad. – vereget hátba Tom együtt érzőn.

- A gyűlölet is szenvedélyes érzés, s csak egy hajszál választja el a szerelemtől, szokták volt mondani. – jelentem ki nyugodt hangnemben, mialatt szám sarkában továbbra is mosoly játszik – Ha engem kérdezel, inkább legyen eleinte ellenséges, mint teljesen közömbös. Így legalább látom, hogy megmozgatok benne valamit. – mondtam magabiztosan.

- Hm, jogos. – vigyorodott el Tom. – És mik a terveid? Az őrületbe akarod kergetni, aztán meg az ágyadba rángatod, vagy mi? – érdeklődött perverz fénnyel a szemében.

- Meg akarom ismerni. – reagáltam szűkszavúan.

- Főleg belülről és alaposan, mi? – húzogatta szemöldökét.

- Barom. – röhögtem fel.

- Viccet félre téve, mik a szándékaid vele?

- Komolyan azt szeretném, hogy jobban megismerjük egymást. Már a parkban együtt eltöltött rövid idő alatt is tisztán lejött a számomra, hogy ő más. Talán emiatt érzem a késztetést, hogy még többet beszélgessek vele. Na meg amiatt is, hogy egyáltalán nem hagy hidegen a látványa, a közelsége… - kacsintottam rá a mellettem ülő srácra.

- Na, csak kibújt a szög a zsákból. – bökött oldalba könyökével – Tom bácsit nem tudod megtéveszteni, nem változol te semmit. – röhögött fel saját megjegyzésén.

Mosolyogva csóváltam a fejemet, miközben tekintetemet újra a pályára függesztettem, ahol éppen a vendégcsapat bemutatásával végeztek.

- Szólítom a pályára az AG Koppenhága csapatának játékosait. Egyes számmal Jessica Westberg . – kezdett bele a kommentátor.

- Na akkor most kell memorizálni a neveket az arcokhoz. – dörzsölgette a tenyerét Tom.

- Van már kiszemelt? – érdeklődtem vigyorogva.

- Aha, heteske, nyolcaska, tizenketteske, huszonhármaska és huszonkilenceske is. És talán még harmincketteske.

- Nem aprózod el.

- Még szép, hogy nem, de shhh, mert nem hallom a neveket. – vágott oldalba, mire fájdalmasan felszisszentem, de tekintetemet én is az éppen bevonuló játékosokra függesztettem.

- Hetes számmal Diana Hansen. – ahogy eddig mindenkit, őt is tapssal fogadták – Nyolcas számmal Nina Nielsen. – újabb taps, rövid szünet – Kilences számmal érkezik a Koppenhága csapatkapitánya, aki nem más, mint Amanda Simon. – a szurkolók hatalmas üdvrivalgásban törtek ki, a legnagyobb éljenzést egyértelműen ő kapta. Kétség sem fér hozzá, a szurkolók imádják. 

Futva érkezett meg a pálya közepére, mindkét kezével integetve a közönség felé. A csapattársaival lepacsizott majd beállt a sor végére.

A bemutatást követően a két csapat játékosai kezet fogtak egymással, majd mind a pálya szélére vonultak. Kíváncsiságtól csillogó tekintettel követtem figyelemmel Amanda és a többi lány hasonló mozdulatait. Mintha egy ragasztószalagot tett volna a cipője sarka feletti részre, aztán meg valamit kent rá. Tommal értetlenül néztünk össze a látottak után, majd vállat vonva fordultunk vissza. 

A két bíró egyeztetett még a zsűri asztalnál rövid ideig, miközben a játékosok felvonultak a pályára. Amanda pont a tőlem távolabb eső oldalon ácsorgott, s melegítette be végtagjait. A lányokból csak úgy áradt a feszültség, s arcukról tettre készség volt leolvasható. 

[Eric Saade - Winning Ground]

Aztán pár perc múlva megszólalt a játék kezdetét jelző sípszó, és az ellenfél támadásba lendült. Ezzel együtt az aréna a szurkolók lelkes biztatásától zengett. 

Az első negyed órában a gólok felváltva potyogtak, a játék nagyon kiegyenlített volt. Mi Tommal pedig csak meglepetten pislogtunk, s kapkodtunk a fejünket ide- oda. Sokszor történt olyan, amit nem értettünk. Hogy miért állt meg a játék többször is rövidebb időkre, na meg hogy a bírók mit mutogatnak össze- vissza. Tudatlanságunk szemet szúrt két mellettünk ülő nálunk pár évvel fiatalabb srácnak is, akik a szárnyaik alá vettek minket, és behatóbban megismertették velünk a kézilabda szabályait. A közvetlen mellettem ülő srác roppant szórakoztató társaságnak bizonyult, - kicsit tinédzser kori énemre emlékeztetett a viselkedésével – de néha nagyon elterelte a figyelmemet a játékról. 

Az első harminc perc után egy gólos előnnyel vonulhattak az öltözőbe Amandáék. Amint mindkét csapat elhagyta a küzdőteret Tom felállt, s kérdőn nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Büfé. – nem kérdés, vagy kérés volt, hanem egyszerű kijelentés.

- Már megint éhes vagy? – sóhajtottam fel, s felállva követtem őt.

Arra viszont egyikünk sem számított, hogy ekkora sor torlódik majd fel. A szurkolók az elmúlt fél óra eseményeit elemezve várták, hogy kiszolgálják őket, majd egy- egy korsó sör, üdítő valamint különböző nassolnivalók társaságában indultak vissza helyeikre. Tommal néma csendben ácsorogva vártuk, hogy sorra kerüljünk. Tekintetemmel a pult mögött sürgő forgó fiatal fiúkat és lányokat követtem, akik lelkesen állták az éhezők és szomjazók rohamát. Sokukat már jól ismerhettek, hozzájuk egy- két vicces beszólásuk, élcelődő megjegyzésük is volt.

- Na mi az? – nézett rám Tom, mikor már újra a helyünkön ültünk, s ő az egyik sós perecét majszolta bőszen – Olyan csendes vagy.

- Semmi. – vontam vállat – Egyszerűen csak meglepett ez az egész. – feleltem mosolyogva.

- Mire gondolsz?

- Hát… nem éppen erre számítottam. Úgy értem maga a sportág agresszívabb, mint azt valaha is gondoltam volna. Az oké, ha a férfiaknál eldurvulnak védekezésben, de hogy a csajok is ennyire kemények legyenek…

- Na ja. Nem szabad felhúzni egyiküket sem, mert ha hozzád vág valamit, az tuti, hogy eltalál. – jelentette ki komolyan, majd folytatta az evést.

Én viszont képtelen voltam visszafojtani a belőlem kitörni készülő nevetést. Hosszú perceken keresztül röhögtem Tom megjegyzésén, olyannyira, hogy már a könnyeim is kicsordultak. Ez egy őrült…

- Egyébként az is fura, hogy gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, hogy mi kik vagyunk, és ez nagyon tetszik. – tettem még hozzá halkan, majd újra a pályára vonuló játékosoknak szenteltem minden figyelmemet.

A csapatok újra elfoglalták a helyüket, s mivel a második félidő térfél cserével kezdődött, így Amanda tőlem pár méterre állt csak. Hiába szuggeráltam őt, nem fordult felém. Az egyik csapattársával egyeztethettek még valamit az utolsó pillanatokban. Pedig mindennél jobban akartam, hogy észrevegyen, azt akartam, hogy tisztában legyen vele, engem nem rázhat le olyan egyszerűen.

Aztán megszólalt a sípszó és a játék újra elindult. A csajok még nagyobb fokozatra kapcsoltak, ha ez egyáltalán lehetséges. Sokkal hosszabb ideig védekeztek, mint amennyi időt a támadással töltöttek. Az ellenfélnél lassabban jöttek a gólok, míg a Koppenhága gyakorlatilag megtáltosodott. Amanda is mintha most talált volna igazán magára, sorra adta a gólpasszokat és ő is egyre többször talált be a kapuba ezzel a kiborulás szélére sodorva az ellenfél csapatának edzőjét és a kapust is.

A szurkolók lelkesedése egyre jobban ragadt át rám is, s mire észbe kaptam már állva tapsoltam egy- egy szép gól után. A különbség a két csapat között hol szorosabb volt, hol pedig a Koppenhága tett szert jelentősebb előnyre, amit aztán egy gyengébb periódus követett és a másik csapat újra a nyakán volt. Nem adták magukat könnyen, az egyszer biztos. A védekezésük is egyre jobban durvult. A szélső játékos Amandának passzolt, aki már a levegőbe emelkedve kapta el a labdát és igyekezett a kapuba juttatni, csakhogy a vele szemben védekező játékos nem törődve ezzel kilépett elé és meglökte. Amanda a labdával a kezében zuhant a földre. Hosszú másodpercekig feküdt a földön, felpattantam, hogy jobban lássam, mi történik a pálya tőlem távolabb eső térfelén. Amanda még mindig mozdulatlanul feküdt. Aggodalom kezdett úrrá lenni rajtam. Mi lesz már? Miért nem mozog? Gyerünk, kislány! Ne csináld! A szívbajt hozod ránk… A bírók megállították a játékot, s egyre többen kezdtek a lány köré gyűlni. Aztán a labda kigurult a kezéből egy időben azzal, ahogy az orvosi stáb odaért mellé. A könyökére támaszkodva próbálta felküzdeni magát, ám elsőre nem sikerült neki. Hosszúnak tűnők percek teltek el. Amanda a jobb lábára mutatott, amit aztán az orvos alaposabban is megvizsgált. Percek múlva felsegítették, ám akkor a mellkasához kapott. Az egyik csapattársa mögé lépett és a karjai alatt átfogva hátrafelé döntötte. Értetlenül pislogtam.

- Mit csinálnak? – kérdeztem félhangosan.

- Beszorult a levegője. – adta meg feltett kérdésemre a választ a mellettem ácsorgó srác. – Nyugi, mindjárt jobban lesz.

Szerencsére igaza lett a srácnak. Nem sokkal később már a doktor segítségével kicsit sántikálva vonult le a pályáról. A közönség megtapsolta. A lányt, aki fellökte, piros lappal kiállították.

- Mutasd, lejegelem! – hallatszott fel a doki hangja, hiszen gyakorlatilag egy méterre lehettek tőlünk.

- Nem hiszem el, hogy Betti ilyen szemét volt. – morgott az orra alatt bosszankodva.

- Ismered? – érdeklődött közben egy a kispadon ücsörgő lány.

- Igen, eléggé jóban voltunk, amíg még otthon játszottam. Fél évig ő is nálunk volt, utána került el hozzájuk. – biccentett az ellenfél csapata felé – Tényleg nem értem, miért kellett meglöknie, mikor látta, hogy már a levegőben vagyok. – rázta a fejét tehetetlenül.

- Megijedt, hogy túl nagy lesz a különbség. – vetette fel a másik lány.

- Amatőr hiba. – Amanda hangja keményen csengett.

- Amy, ülj le, pihenj egy kicsit, oké? – terelte oda a kispadhoz a doki.

- Nem érek arra rá, már szinte nem is fáj. Vissza kell mennem! – jelentette ki határozottan, majd nem törődve az orvossal, az edzőjükhöz sétált.

Makacs egy nőszemély, állapítottam meg magamban, miközben figyeltem, ahogy visszafutott a pályára. A hátralévő negyed óra is hasonló izgalmakat hozott, de szerencsére további sérülés nélkül megúszta a csapat. Ám az a rövid közjáték megtörte egy kicsit a lányokat és a lendületük alább hagyott. Talán ez volt az oka annak, hogy tíz perccel a lefújás előtt döntetlenre álltak. A szurkolók mindent beleadva buzdították a lányokat. Hatalmas küzdelem alakult ki a hátralévő időben, melyet végül a Koppenhága csapata nyert, legyőzve a magyar csapatot két góllal. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, amint a mérkőzést lefújták.

- Hát ez baromi jó volt. – szólalt meg Tom, mikor már a kocsim felé tartottunk.

- Aha. – bólogattam egyetértően.

- Mi van veled? – kérdezte, mikor hirtelen megtorpantam.

- Itt a kulcs, menj haza a kocsimmal, majd megyek én is.

- Mit akarsz csinálni?

- Beszélnem kell vele.            

- Hát jó. Ne várjalak meg?

- Ne, menj csak. Holnap majd beszélünk.

- Oké, sok sikert. – veregetett hátba Tom, majd a kocsi kulcsommal folytatta útját a parkoló felé.

Szapora léptekkel az aréna hátsó bejárata felé vettem az irányt. Ugyan most járok itt először, de már annyiszor léptem fel hasonló csarnokokban, hogy sikerült egy kevés tapasztalatot szereznem. Mindig van egy hátsó bejárat, melyet a fellépők, jelen esetben a játékosok számára tartanak fenn. Minden gond nélkül megtaláltam, s az ajtó mellett a falnak támaszkodva vártam. Ahogy telt az idő egyre többen hagyták el az arénát, de Amanda még nem bukkant fel. Már azon voltam, hogy feladom és hívok magamnak egy taxit, mikor újra nyílt az ajtó és ő bukkant fel. Egy egyszerű melegítő volt rajta, haja lágyan terült szét arca körül, vállán pedig a már múltkor is látott hatalmas táska. Ajkaimra halvány mosoly kúszott, amint megcsapott kellemes illata. Halkan megköszörültem a torkomat, mire ijedten kapta felém tekintetét, miközben megtorpant.

- Marco, mit keresel te itt? – kérdezte pár másodperc múlva, mikor feleszmélt.

Értetlenül nézett rám, s nem kerülte el figyelmemet, hogy tekintete, ha csak rövid időre is, de elkalandozott rajtam. Végül pillantását az enyémbe fúrta és csak szótlanul állt. Egyértelmű volt, mit szeretne. A magyarázatomra várt…