14. fejezet - A hazavezető út

Napsütéses szép jó reggelt! :)
Öhm, akarom írni napot :)
Ahogy ígértem azt a hét elején, már itt is a folytatás.
A napokban átléptük a bűvös ötezret, már ami a látogatottságot illeti. Köszönöm! Valamint a rendszeres olvasók száma is növekedett, bloglovinon legalábbis mindenképpen. Hihetetlenek vagytok! :) Oh, és természetesen hatalmas köszönet az előző részhez érkezett két komiért és a fejezet alján a pipákért is. Most se fogjátok vissza magatokat! ;)
Remélem, hogy a folytatás is elnyeri a tetszéseteket. Nem is húzom tovább az időt.
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

14. fejezet

A hazavezető út

2012. május 9

Amanda szemszöge

Ahogy a mérkőzés végét jelző sípszó megszólalt egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Boldogan öleltem meg csapattársaimat, hiszen mégis csak sikerült megnyernünk a meccset. Ezt követően a közönségnek szenteltük az időnket, megköszönve a buzdításukat. Nélkülük valószínűleg nem sikerült volna ezt az eredményt elérnünk.

A szurkolók a pályára özönlöttek, kedvenc játékosaikat keresve egy kép vagy aláírás reményében. Na ez az, amit képtelen voltam az évek során megszokni. Valahogy olyan idegen ez az egész tőlem. Én csak teszem a dolgomat, azt csinálom, amit igazán szeretek. Mégis vannak emberek, akik felnéznek rám, a példaképüknek tekintenek. Sok szurkoló száját hagyja el ez a mondat, de nekem mindannyiszor hihetetlennek tűnik. A sajtó – élükön természetesen Stefannal – legnagyobb örömömre ma elkerült engem, így előbb szabadultam. Jó pár aláírás kiosztása és közös képek tucatjának készítése után elhagytam a küzdőteret.

A folyóson összefutottam a magyar csapat játékosaival. Az ismerős arcokkal váltottam néhány szót, jó volt végre Dániában is az anyanyelvemen kommunikálni egy kicsit. Nem lepett meg, hogy csak kevesüket ismertem személyesen is. Tisztában vagyok vele, hogy egy kézilabda csapat életében egy nyár alatt is rengeteg változás történhet. Én pedig már a második szezonomat töltöm itt, így nem döbbentett meg, hogy a régi játékosok, akik ellen még Magyarországon pályára léptem, szépen megfogyatkoztak a csapatban.

Fáradtan rogytam le a helyemre az öltözőben. Fejemet a falnak döntve az elmúlt egy óra eseményein gondolkodtam. Ugyan ezt a meccset megnyertük, de két gól csekély különbség, rosszabb esetben is három perc alatt ledolgozható hátrány. Tisztában voltunk vele, hogy nem lesz könnyű a mai mérkőzés, mégis kicsit elkeserít, hogy sok lépés nem úgy jött ki, ahogy azt terveztük. Megittam a maradék vizet az üvegemből, majd felálltam és a zuhanyzó felé bicegtem.

- Megvagy? – érdeklődött Dee.

- Aha, nem vészes. – biccentettem a lábamra.

- Az jó, de elsősorban nem arra akartam utalni. – kúszott halvány mosoly az ajkaira, majd értetlen kifejezésemet látva folytatta - Mitől borultál ki meccs előtt?

- Oh, hogy az. – motyogtam az orrom alatt – Én csak… - mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben igyekeztem nem elérzékenyülni – Vagy négy hónapja nem voltam otthon, egyre jobban kezd honvágyam lenni. És ahogy a VIP szektorra néztem egyszerűen magával sodortak az érzések. Muszáj volt egy kicsit kimenekülnöm ide. – fejeztem be elfúló hangon mondandómat.

- Jaj, szívem. – nézett rám együtt érzőn Dee, s magához ölelt.

Hosszú percekig álltunk így egymást szorongatva, de egyáltalán nem bántam. Jól esett a tudat, hogy itt van velem, ha bármi történne, ő mellettem áll.

- Mit szólnál hozzá, ha holnap tartanánk egy csajos napot hármasban? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Ninának elvileg kora délután randija lesz Daniellel, ha csak nem kapnak össze addig. De majd segítünk neki készülődni. Szóval én benne vagyok. – feleltem egyre nagyobb lelkesedéssel.

- Szuper. Na de nem tartalak fel tovább.

A zuhanyrózsa alá állva folyattam magamra a hideg vizet, melyet felhevült testem sokáig forrónak érzett. Csak mikor már a hideg kezdett rázni, állítottam át melegebbre, majd komótos mozdulatokkal dörzsöltem át minden egyes porcikámat. A jól eső, mégis kicsit gyors zuhany után sokkal felfrissültebben vonultam vissza a helyemre, hogy felvegyem a ruháimat. Egy szürke melegítő nadrágot és a halvány rózsaszín bő nyakú, bebújós pulóvert, melyen az AG Koppenhága felirat díszelgett fehér betűkkel. Belebújtam a sportcipőmbe, majd kifelé indultam.

- Csajok, én megyek. Akkor holnapután találkozunk. Sziasztok! – búcsúztam a még öltözőben tartózkodó csapattársaimtól.

- Szia! – hangzott az egyöntetű válaszuk.

Az öltöző ajtajában Davidbe ütköztem, a csapat orvosába. Francba, pedig már azt hittem, hogy meglóghatok előle. Szokása túlzásba esni, képes a bolhából is elefántot csinálni. Egy aprócska esést is túldramatizál. Persze nagyszerű szakember és mindannyian hálásak vagyunk neki azért, amit értünk tesz, de fárasztó a túlzott aggodalmaskodása.

- Amy, épp hozzád jöttem. Gyere, szeretném megvizsgálni a lábad.

- Muszáj? – grimaszoltam.

- Igen. – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangnemben.

A két ajtóval arrébb lévő vizsgálóba mentünk. David a műbőrrel borított vizsgálóasztal felé intett a kezével, hogy azonnal üljek fel oda. Hosszas kérdezősködés következett. Majd néhány spéci műszert is bevetett. Szótalanul figyeltem a tevékenységét, csupán néha szakadt fel belőlem egy sóhaj. Már nagyon mehetnékem volt. Fáradt voltam, a lábam is fájdogált és kezdtem egyre nyűgösebb lenni.

- Oké, ez csak egy zúzódás. – jelentette ki megnyugodva – Amint hazaértél tessék bejegelni és felpolcolni, holnap pedig ne nagyon mászkálj el semerre. Jót tesz neki, ha pihenteted. A merevítőt pedig a héten ne csak edzésen hord!

- Igenis! – bólintottam azonnal – Mehetek? – pislogtam rá kérlelően.

- Amanda, figyeltél rám egyáltalán? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Naná. Jegelni, polcolni, merevítő, kevés mozgás. – várakozón néztem rá.

- Na tünés. – sóhajtott fel a fejét rázva, de engem nem ver át, láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkált.

- Kösz! Imádlak. – nyomtam egy puszit az arcára – Szép estét! – köszöntem el tőle, majd amennyire az jelenlegi állapotomban tőlem telt, sietősen eltűntem a vizsgálóból.

A folyosón néma csend uralkodott, feltehetően már a többiek is elhagyták az öltözőt és mind haza indultak. Az egyedüli zajt a lépteim okozták, ami bevallom kissé ijesztő volt. A kártyámat lehúzva kinyílt az ajtó, s kiléptem az épület elé. Megálltam egy pillanatra, hogy a táskám mélyére süllyesszem a belépőmet. Fel sem nézve indultam el a parkoló felé, mikor valaki megköszörülte a torkát ezzel mintegy kisebb szívrohamot okozva nekem. Megtorpantam, s ijedten kaptam fel a fejemet.

- Marco, mit keresel te itt? – érdeklődtem meg a velem szemben álló sráctól a számomra pillanatnyilag legfontosabb kérdést.

Míg válaszára vártam, megengedtem magamnak egy futó pillantást rá. Piros cipő, – más színű nincs is neki? Mintha múltkor is ez lett volna rajta… - sötétkék farmer, piros póló és fekete bőrdzseki. Mustrám végére érve tekintetem az övébe mélyesztettem, miközben továbbra is a magyarázatára vártam.

- Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy. Csúnya esés volt. – borzongott meg.

- Ott voltál a meccsen? – csúszott egy oktávval feljebb a hangom meglepettségemben.

- Bizony ám! – húzta ki magát büszkén – Életem első kézilabda mérkőzése volt, de tetszett. Azt hiszem, sűrűbben fogok járni ezután.

- Mégis miért?

- Mit miért?

- Miért jöttél el? Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békén? – soroltam kérdéseimet egyre kétségbeesettebben.

- Én csak jobban meg szeretnélek ismerni. – emelte fel kezét védekezően maga előtt.

- Hát persze. – bólintottam, majd a kocsim felé indultam.

A fájdalom egyre jobban erősödött a lábamban, így nem tudtam olyan gyors tempóban haladni, mint szerettem volna. Figyelmen kívül hagyva az engem követő srácot, szemem a célra függesztve bicegtem a parkolóban.

Táskámat a csomagtartó jobb oldalába dobtam, majd lehuppantam mellé, s kutatni kezdtem benne. Ha emlékezetem nem csal, itt kell lennie az egyik belső zsebben. A fenébe, nem hiszem el. Hol van már? Bosszús sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor eszembe jutott, hogy pont pár napja raktam ki, mondván hogy úgy sem kell. Mit csináljak most? Ninaék már rég elmentek, emiatt nem fogom zaklatni őket. Áh, megvan, a fásli is jó lesz, ha már a merevítőm tényleg nincs itt.

- Mit csinálsz?

- Te még mindig itt vagy? – sóhajtottam, de nem néztem fel rá. Hihetetlen ez az ember…

Amint ráakadtam a keresett tárgyra felhúztam a melegítőnadrágom jobb szárát, majd rutinos mozdulatokkal kezdtem betekerni a fájó területet. A nyomó, lüktető érzés ugyan csak egy kicsit is, de alább hagyott. Elégedetten álltam fel és csuktam le a csomagtartó ajtaját és indultam a vezetőüléshez.

- Mégis mire készülsz? – kérdezte Marco döbbenten.

- Hazamegyek. – feleltem. Mintha ez nem lenne elég egyértelmű. Mégis mit hisz, hogy itt éjszakázom?

- Így nem vezethetsz. – jelentette ki.

- Már miért ne?

- Alig bírsz ráállni a lábadra. Ha most kocsiba ülsz, nem csak magadat veszélyezteted, de a környezetedet is. – érvelt az igaza mellett.

- Nem fogok taxit hívni, ahogy a kocsimat sem fogom itt hagyni, szóval… - hagytam félbe a mondatot.

- Majd én elviszlek. – ajánlkozott rögtön – A haverom úgyis elvitte a kocsimat. Tőled meg majd hazamegyek taxival, vagy gyalog. – vont vállat lazán.

Hosszú percekig álltunk néma csendben a másikra meredve. Abban igaza volt, hogy így elindulni veszélyes lenne. Viszont rajtunk kívül már mindenki elment… A lehetőségeimet méregelve rá kellett jönnöm, hogy nincs más megoldás. Majd legfeljebb nem szólok hozzá. Abból csak nem lehet bajom.

- Rendben. – egyeztem bele végül az ajánlatába.

- Hölgyem. – nyitotta ki nekem a kocsi anyósülés felőli ajtaját. Grimaszolva néztem rá, majd kelletlenül beszálltam, s hagytam, hogy becsukja az ajtót.

Beszállt ő is, indított, majd várakozóan nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ha esetleg mondanál egy címet, hamarabb odaérnénk. Nem azért, szívesen töltöm az időmet gyönyörű lányok társaságában, de a lábadnak jót tenne, ha minél előbb hazajuttatnálak.

- Oh. – nyögtem ki zavartan, majd gyorsan ledaráltam neki a címem.

Bólintott majd kitolatott a parkolóból és az imént megadott utca felé vette az irányt. Mivel az aréna Koppenhága egyik külső területén található, húsz perces út állt előttünk. Fejemet az ablaknak döntve bámultam ki a miket körülvevő tájra. Elhatározásomhoz tartva magamat egy szó sem hagyta el ajkaimat, mióta beszálltam az autóba. Marco egy ideig nyugodtan tűrte ezt, ám öt perc után megelégelte a közénk beálló néma csendet.

- Nagyon jól bánsz a kisgyerekekkel. – jegyezte meg. Felé kaptam a fejemet és értetlenül pislogtam rá. Ez most mégis honnan jött? Továbbra sem szóltam egy szót sem, így folytatta – Láttalak meccs után pár kislánnyal beszélgetni. Látszott rajtuk, hogy rajongásig odavannak érted. – magyarázott, tekintetét továbbra is az útra szegezve, ám ajkaira halvány mosoly húzódott – Van testvéred? – érdeklődött tovább, mikor nem reagáltam semmit, s felém pillantott egy futó másodpercre.

- Nincs. – feleltem szűkszavúan.

Akármennyire is próbáltam figyelmen kívül hagyni jelenlétét, képtelen voltam rá. Illata egyre jobban betöltötte a szűk, zárt teret, s csak az ő hangja volt az egyetlen forrás, mely megtörte a némaságot. A közelségéről nem is beszélve. Lehunyt szemmel is érzékeltem minden egyes pillanatban, hogy ő van mellettem.

- Nagyon fáj a lábad? – csendült fel újra a hangja. Elfojtottam egy feltörni készülő sóhajt. Semmi kedvem nem volt jó pofizni vele.

- Nem, volt már ennél sokkal vészesebb is, ez ahhoz képest semmiség.

- Mégis alig bírsz ráállni. Nem tudom felfogni, hogy bírtál visszamenni a pályára játszani. – csóválta meg értetlenül a fejét.

- Ezt sokan nem értik. – vontam vállat, majd egy kis hezitálás után mégis folytattam - De nekem gyerekkorom óta az életem része a kézilabda, ez az, amit egyszerűen imádok csinálni. És igen, néha sérülésekkel jár, ami meg fájdalommal, de ezt elfogadja az ember. A játék egyszerűen az életem részévé vált, és képtelen lennék teljes értékű életet élni nélküle.

Röpke monológom után ismét beállt a csend. Tekintetemet az időközben besötétedett városra emeltem. A szembejövő autók csak elmosódott fénycsomók voltak, akár csak a kivilágított épületek. Az eső szemerkélni kezdett, mely nehezítette a látási viszonyokat.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben tekintetemet elszakítottam a tájról és félig Marco felé fordulva az ajtónak dőltem. Arcát a műszerfal gyér fényei világították meg, mely kiemelte markáns állának vonalát. Hosszú ideig tanulmányoztam arcát, míg ő kénytelen volt az utat figyelni. A kocsiban uralkodó hangulat egyszeriben sokkal bensőségesebb lett. Megráztam a fejemet, igyekezve kirázni ezeket a gondolatokat. Szememet lehunyva vártam, hogy végre megérkezzünk. A fáradtság egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam és hiába küzdöttem ellene, az álmok világa magával ragadott.