13. fejezet - Hajrá, csajok!

Sziasztok!
Elnézést az ígértnél is hosszabb késés miatt, váratlanul közbe jött valami, így csak most sikerült gépközelbe kerülnöm.
Mint tudjátok a Google- reader a tegnapi nappal megszűnt. De ha regisztráltok a Bloglovin oldalra, ott továbbra is egyszerűen figyelemmel tudjátok kísérni az összes addig általatok rendszeresen olvasott blogok frissítéseit. A történetet itt éritek el, de ha a keresőbe bepötyögitek a blog címét ott is kihozza a találatok között. Örömmel láttam, hogy a hét folyamán egyre többen fedeztétek fel ezt, s hogy a blog követőinek a száma már most több, mint eddig bloggeren volt. Köszönöm! :)
A fejezethez nincs különösebb hozzáfűzni valóm, talán csak annyi, hogy a második ajánlott zene amiatt került be, mert Eric azt nyilatkozta róla, hogy aréna hangzású :) Hát akkor legyen! ;)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat! :) Remélem most is megosztjátok velem a véleményeteket. ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

13. fejezet

Hajrá, csajok!

2012. május 9

Marco szemszöge

Háromnegyed órával a kezdés előtt érkeztünk meg az arénába. Helyünket elfoglalva – mely nem volt messze a kispadtól – kíváncsi nézelődésbe kezdtem. Tekintetem sorra futtattam végig a pályán lévőkön, de a keresett személyt sehol sem találtam. Pedig a hazai csapat hozzánk elég közel tartózkodott.

- Na, hol van ismeretlen kisasszony? – élcelődött Tom.

- Nem látom. – vontam vállat, s értetlenül pislogtam magam elé.

Hosszú percek teltek el ebben a tudatlanságban. Agyamon számtalan gondolat futott át vele kapcsolatban. Lehet, hogy mégsem játszik? Megsérült? Beteg? Vagy csak késik? Azt biztos nem. Tuti hogy csak elkerültem őt vagy egyszerűen olyan vaksi vagyok, hogy nem szúrja ki a szememet. Időközben a lányok két sorba álltak be, s a velük szemben állóknak dobálták a labdát. Egy barna hajú lány viszont csak szórakozottan pattogtatta maga előtt néha fel- feldobva a magasba. A párja nem volt sehol, és ahogy teltek a percek, egyre jobban ült ki arcvonásaira az aggodalom.

- Marco! – bökött oldalba barátom.

- Mi az? – néztem rá, mire fejével balra biccentett.

Ahogy a mutatott irányba néztem, kiszúrtam még egy lányt, aki a Koppenhága csapatának kilences számú mezét viselte. Sietős léptekkel közelített felénk, az előttünk lévő székek egyikére ledobta az addig kezében tartott törülközőt és egy labdát felkapva az egyedül ácsorgó játékos felé vette az irányt. Mindenki tekintetét kerülte, mígnem a pályán számára kiszabott helyre nem érkezett, onnantól fogva, mintha kicserélték volna. Az addig kissé megtörten viselkedő lányból attól a pillanattól kezdve, hogy a kezébe került a kézilabda egy magabiztosságot és céltudatosságot sugárzó nő vált.

Ajkaimra halvány mosoly kúszott, miközben pillantásom továbbra is Amandán nyugtattam. Ugyan néha- néha kimosolygott a szurkolókra vagy integetett, ha egy lelkes kisgyerek a nevét kiabálta, de minden figyelmét az előtte álló feladatnak szentelte. Nem foglalkozott az ellenfél csapatának játékosaival, még csak feléjük sem nézett.

- Szeretem ezt a sportágat! – jelentette ki határozottan Tom, mikor az egyik lány tőlünk körülbelül két méterre törzsdöntéseket kezdett csinálni. Nekünk háttal. Természetesen gyerekkori barátom tekintetét roppant módon vonzotta az elé táruló látvány. Fülig érő mosollyal dőlt előre a székében és egy boldog sóhaj hagyta el száját.

- Nem is értem, miért. – csóváltam meg a fejemet tanácstalanul.

- Hát igen… - kis szünetet tartott mielőtt újra megszólalt volna – Mintha te nem élveznéd a látványt. Már vagy tíz perce bámulod megállás nélkül szegény lányt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem élvezem. – feleltem, s ajkaim kaján mosolyra húzódtak, mire mindkettőnkből hangos nevetés tört fel.

[Zene: Eric Saade] 

A hangszórókból szóló zene és az elénk táruló panorámának köszönhetően észre sem vettük, hogy az idő milyen gyorsan repül. A lelátok a percek előre haladtával fokozatosan egyre gyorsabban teltek meg. Mindenhol fehérbe vagy pirosba öltözött szurkolók ültek, s egyre izgatottabban várták a mérkőzés kezdetét. Egyszer csak elindult egy szám. Remix volt, azt már az első másodpercekben is észre lehetett venni. Tipikusan az a feldolgozás volt, amit egy buliban játszanak és a tömeg örömmel tombol rajta.

Állj. Rövid szünet a szövegben, a basszus viszont továbbra is mélyen dübörgött. Amanda kíváncsian emelte fel a tekintetét és hallgatta a dallamokat, miközben egy személyt szuggerált, aki a két kispad közötti részen állt. Feltehetőleg a hangtechnikus volt az, mert mintha azt kérdezte volna Amanda, hogy mi ez. Vagy legalábbis én valami ilyesmit tudtam leolvasni a lány szájáról... Nekem elég volt azt az egyetlen szócskát meghallanom, hogy tudjam már a folytatást, na meg persze az előadót és a szám címét is. Szép is lett volna, ha pont én nem ismerem fel. Hiszen ez volt az a szám, mely meghozta a sikeremet Európa szerte… Ne mond, hogy lehetetlen! Tudom, hogy képes vagyok rá! Habár tisztában vagyok vele, hogy te sosem figyelsz rám. De megsúgom, egyszer majd úgyis fogsz. – folytatódott a szöveg, s közben Amanda is megkaphatta a kérdésére a választ, mert tekintetét az égnek emelte, majd ajkait egy bosszúsnak tűnő sóhaj hagyta el.

Hát így állunk? – gondoltam magamban, s elégedettségemben mosoly ült ki az arcomra.

- Atyám, nem mondtad, hogy ennyire rosszul áll a szénád nála. Ha már a zenédre is húzza a száját, milyen véleménnyel lehet rólad. – vereget hátba Tom együtt érzőn.

- A gyűlölet is szenvedélyes érzés, s csak egy hajszál választja el a szerelemtől, szokták volt mondani. – jelentem ki nyugodt hangnemben, mialatt szám sarkában továbbra is mosoly játszik – Ha engem kérdezel, inkább legyen eleinte ellenséges, mint teljesen közömbös. Így legalább látom, hogy megmozgatok benne valamit. – mondtam magabiztosan.

- Hm, jogos. – vigyorodott el Tom. – És mik a terveid? Az őrületbe akarod kergetni, aztán meg az ágyadba rángatod, vagy mi? – érdeklődött perverz fénnyel a szemében.

- Meg akarom ismerni. – reagáltam szűkszavúan.

- Főleg belülről és alaposan, mi? – húzogatta szemöldökét.

- Barom. – röhögtem fel.

- Viccet félre téve, mik a szándékaid vele?

- Komolyan azt szeretném, hogy jobban megismerjük egymást. Már a parkban együtt eltöltött rövid idő alatt is tisztán lejött a számomra, hogy ő más. Talán emiatt érzem a késztetést, hogy még többet beszélgessek vele. Na meg amiatt is, hogy egyáltalán nem hagy hidegen a látványa, a közelsége… - kacsintottam rá a mellettem ülő srácra.

- Na, csak kibújt a szög a zsákból. – bökött oldalba könyökével – Tom bácsit nem tudod megtéveszteni, nem változol te semmit. – röhögött fel saját megjegyzésén.

Mosolyogva csóváltam a fejemet, miközben tekintetemet újra a pályára függesztettem, ahol éppen a vendégcsapat bemutatásával végeztek.

- Szólítom a pályára az AG Koppenhága csapatának játékosait. Egyes számmal Jessica Westberg . – kezdett bele a kommentátor.

- Na akkor most kell memorizálni a neveket az arcokhoz. – dörzsölgette a tenyerét Tom.

- Van már kiszemelt? – érdeklődtem vigyorogva.

- Aha, heteske, nyolcaska, tizenketteske, huszonhármaska és huszonkilenceske is. És talán még harmincketteske.

- Nem aprózod el.

- Még szép, hogy nem, de shhh, mert nem hallom a neveket. – vágott oldalba, mire fájdalmasan felszisszentem, de tekintetemet én is az éppen bevonuló játékosokra függesztettem.

- Hetes számmal Diana Hansen. – ahogy eddig mindenkit, őt is tapssal fogadták – Nyolcas számmal Nina Nielsen. – újabb taps, rövid szünet – Kilences számmal érkezik a Koppenhága csapatkapitánya, aki nem más, mint Amanda Simon. – a szurkolók hatalmas üdvrivalgásban törtek ki, a legnagyobb éljenzést egyértelműen ő kapta. Kétség sem fér hozzá, a szurkolók imádják. 

Futva érkezett meg a pálya közepére, mindkét kezével integetve a közönség felé. A csapattársaival lepacsizott majd beállt a sor végére.

A bemutatást követően a két csapat játékosai kezet fogtak egymással, majd mind a pálya szélére vonultak. Kíváncsiságtól csillogó tekintettel követtem figyelemmel Amanda és a többi lány hasonló mozdulatait. Mintha egy ragasztószalagot tett volna a cipője sarka feletti részre, aztán meg valamit kent rá. Tommal értetlenül néztünk össze a látottak után, majd vállat vonva fordultunk vissza. 

A két bíró egyeztetett még a zsűri asztalnál rövid ideig, miközben a játékosok felvonultak a pályára. Amanda pont a tőlem távolabb eső oldalon ácsorgott, s melegítette be végtagjait. A lányokból csak úgy áradt a feszültség, s arcukról tettre készség volt leolvasható. 

[Eric Saade - Winning Ground]

Aztán pár perc múlva megszólalt a játék kezdetét jelző sípszó, és az ellenfél támadásba lendült. Ezzel együtt az aréna a szurkolók lelkes biztatásától zengett. 

Az első negyed órában a gólok felváltva potyogtak, a játék nagyon kiegyenlített volt. Mi Tommal pedig csak meglepetten pislogtunk, s kapkodtunk a fejünket ide- oda. Sokszor történt olyan, amit nem értettünk. Hogy miért állt meg a játék többször is rövidebb időkre, na meg hogy a bírók mit mutogatnak össze- vissza. Tudatlanságunk szemet szúrt két mellettünk ülő nálunk pár évvel fiatalabb srácnak is, akik a szárnyaik alá vettek minket, és behatóbban megismertették velünk a kézilabda szabályait. A közvetlen mellettem ülő srác roppant szórakoztató társaságnak bizonyult, - kicsit tinédzser kori énemre emlékeztetett a viselkedésével – de néha nagyon elterelte a figyelmemet a játékról. 

Az első harminc perc után egy gólos előnnyel vonulhattak az öltözőbe Amandáék. Amint mindkét csapat elhagyta a küzdőteret Tom felállt, s kérdőn nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Büfé. – nem kérdés, vagy kérés volt, hanem egyszerű kijelentés.

- Már megint éhes vagy? – sóhajtottam fel, s felállva követtem őt.

Arra viszont egyikünk sem számított, hogy ekkora sor torlódik majd fel. A szurkolók az elmúlt fél óra eseményeit elemezve várták, hogy kiszolgálják őket, majd egy- egy korsó sör, üdítő valamint különböző nassolnivalók társaságában indultak vissza helyeikre. Tommal néma csendben ácsorogva vártuk, hogy sorra kerüljünk. Tekintetemmel a pult mögött sürgő forgó fiatal fiúkat és lányokat követtem, akik lelkesen állták az éhezők és szomjazók rohamát. Sokukat már jól ismerhettek, hozzájuk egy- két vicces beszólásuk, élcelődő megjegyzésük is volt.

- Na mi az? – nézett rám Tom, mikor már újra a helyünkön ültünk, s ő az egyik sós perecét majszolta bőszen – Olyan csendes vagy.

- Semmi. – vontam vállat – Egyszerűen csak meglepett ez az egész. – feleltem mosolyogva.

- Mire gondolsz?

- Hát… nem éppen erre számítottam. Úgy értem maga a sportág agresszívabb, mint azt valaha is gondoltam volna. Az oké, ha a férfiaknál eldurvulnak védekezésben, de hogy a csajok is ennyire kemények legyenek…

- Na ja. Nem szabad felhúzni egyiküket sem, mert ha hozzád vág valamit, az tuti, hogy eltalál. – jelentette ki komolyan, majd folytatta az evést.

Én viszont képtelen voltam visszafojtani a belőlem kitörni készülő nevetést. Hosszú perceken keresztül röhögtem Tom megjegyzésén, olyannyira, hogy már a könnyeim is kicsordultak. Ez egy őrült…

- Egyébként az is fura, hogy gyakorlatilag a kutyát sem érdekli, hogy mi kik vagyunk, és ez nagyon tetszik. – tettem még hozzá halkan, majd újra a pályára vonuló játékosoknak szenteltem minden figyelmemet.

A csapatok újra elfoglalták a helyüket, s mivel a második félidő térfél cserével kezdődött, így Amanda tőlem pár méterre állt csak. Hiába szuggeráltam őt, nem fordult felém. Az egyik csapattársával egyeztethettek még valamit az utolsó pillanatokban. Pedig mindennél jobban akartam, hogy észrevegyen, azt akartam, hogy tisztában legyen vele, engem nem rázhat le olyan egyszerűen.

Aztán megszólalt a sípszó és a játék újra elindult. A csajok még nagyobb fokozatra kapcsoltak, ha ez egyáltalán lehetséges. Sokkal hosszabb ideig védekeztek, mint amennyi időt a támadással töltöttek. Az ellenfélnél lassabban jöttek a gólok, míg a Koppenhága gyakorlatilag megtáltosodott. Amanda is mintha most talált volna igazán magára, sorra adta a gólpasszokat és ő is egyre többször talált be a kapuba ezzel a kiborulás szélére sodorva az ellenfél csapatának edzőjét és a kapust is.

A szurkolók lelkesedése egyre jobban ragadt át rám is, s mire észbe kaptam már állva tapsoltam egy- egy szép gól után. A különbség a két csapat között hol szorosabb volt, hol pedig a Koppenhága tett szert jelentősebb előnyre, amit aztán egy gyengébb periódus követett és a másik csapat újra a nyakán volt. Nem adták magukat könnyen, az egyszer biztos. A védekezésük is egyre jobban durvult. A szélső játékos Amandának passzolt, aki már a levegőbe emelkedve kapta el a labdát és igyekezett a kapuba juttatni, csakhogy a vele szemben védekező játékos nem törődve ezzel kilépett elé és meglökte. Amanda a labdával a kezében zuhant a földre. Hosszú másodpercekig feküdt a földön, felpattantam, hogy jobban lássam, mi történik a pálya tőlem távolabb eső térfelén. Amanda még mindig mozdulatlanul feküdt. Aggodalom kezdett úrrá lenni rajtam. Mi lesz már? Miért nem mozog? Gyerünk, kislány! Ne csináld! A szívbajt hozod ránk… A bírók megállították a játékot, s egyre többen kezdtek a lány köré gyűlni. Aztán a labda kigurult a kezéből egy időben azzal, ahogy az orvosi stáb odaért mellé. A könyökére támaszkodva próbálta felküzdeni magát, ám elsőre nem sikerült neki. Hosszúnak tűnők percek teltek el. Amanda a jobb lábára mutatott, amit aztán az orvos alaposabban is megvizsgált. Percek múlva felsegítették, ám akkor a mellkasához kapott. Az egyik csapattársa mögé lépett és a karjai alatt átfogva hátrafelé döntötte. Értetlenül pislogtam.

- Mit csinálnak? – kérdeztem félhangosan.

- Beszorult a levegője. – adta meg feltett kérdésemre a választ a mellettem ácsorgó srác. – Nyugi, mindjárt jobban lesz.

Szerencsére igaza lett a srácnak. Nem sokkal később már a doktor segítségével kicsit sántikálva vonult le a pályáról. A közönség megtapsolta. A lányt, aki fellökte, piros lappal kiállították.

- Mutasd, lejegelem! – hallatszott fel a doki hangja, hiszen gyakorlatilag egy méterre lehettek tőlünk.

- Nem hiszem el, hogy Betti ilyen szemét volt. – morgott az orra alatt bosszankodva.

- Ismered? – érdeklődött közben egy a kispadon ücsörgő lány.

- Igen, eléggé jóban voltunk, amíg még otthon játszottam. Fél évig ő is nálunk volt, utána került el hozzájuk. – biccentett az ellenfél csapata felé – Tényleg nem értem, miért kellett meglöknie, mikor látta, hogy már a levegőben vagyok. – rázta a fejét tehetetlenül.

- Megijedt, hogy túl nagy lesz a különbség. – vetette fel a másik lány.

- Amatőr hiba. – Amanda hangja keményen csengett.

- Amy, ülj le, pihenj egy kicsit, oké? – terelte oda a kispadhoz a doki.

- Nem érek arra rá, már szinte nem is fáj. Vissza kell mennem! – jelentette ki határozottan, majd nem törődve az orvossal, az edzőjükhöz sétált.

Makacs egy nőszemély, állapítottam meg magamban, miközben figyeltem, ahogy visszafutott a pályára. A hátralévő negyed óra is hasonló izgalmakat hozott, de szerencsére további sérülés nélkül megúszta a csapat. Ám az a rövid közjáték megtörte egy kicsit a lányokat és a lendületük alább hagyott. Talán ez volt az oka annak, hogy tíz perccel a lefújás előtt döntetlenre álltak. A szurkolók mindent beleadva buzdították a lányokat. Hatalmas küzdelem alakult ki a hátralévő időben, melyet végül a Koppenhága csapata nyert, legyőzve a magyar csapatot két góllal. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, amint a mérkőzést lefújták.

- Hát ez baromi jó volt. – szólalt meg Tom, mikor már a kocsim felé tartottunk.

- Aha. – bólogattam egyetértően.

- Mi van veled? – kérdezte, mikor hirtelen megtorpantam.

- Itt a kulcs, menj haza a kocsimmal, majd megyek én is.

- Mit akarsz csinálni?

- Beszélnem kell vele.            

- Hát jó. Ne várjalak meg?

- Ne, menj csak. Holnap majd beszélünk.

- Oké, sok sikert. – veregetett hátba Tom, majd a kocsi kulcsommal folytatta útját a parkoló felé.

Szapora léptekkel az aréna hátsó bejárata felé vettem az irányt. Ugyan most járok itt először, de már annyiszor léptem fel hasonló csarnokokban, hogy sikerült egy kevés tapasztalatot szereznem. Mindig van egy hátsó bejárat, melyet a fellépők, jelen esetben a játékosok számára tartanak fenn. Minden gond nélkül megtaláltam, s az ajtó mellett a falnak támaszkodva vártam. Ahogy telt az idő egyre többen hagyták el az arénát, de Amanda még nem bukkant fel. Már azon voltam, hogy feladom és hívok magamnak egy taxit, mikor újra nyílt az ajtó és ő bukkant fel. Egy egyszerű melegítő volt rajta, haja lágyan terült szét arca körül, vállán pedig a már múltkor is látott hatalmas táska. Ajkaimra halvány mosoly kúszott, amint megcsapott kellemes illata. Halkan megköszörültem a torkomat, mire ijedten kapta felém tekintetét, miközben megtorpant.

- Marco, mit keresel te itt? – kérdezte pár másodperc múlva, mikor feleszmélt.

Értetlenül nézett rám, s nem kerülte el figyelmemet, hogy tekintete, ha csak rövid időre is, de elkalandozott rajtam. Végül pillantását az enyémbe fúrta és csak szótlanul állt. Egyértelmű volt, mit szeretne. A magyarázatomra várt…