12. fejezet - A kézilabda rejtelmei

Sziasztok!
Bevallom, ez a nyári szünet és az elmúlt napok pörgése kicsit megkeverte az időérzékemet és csak most szembesültem vele, hogy ma péntek van és jönnöm kell a fejezettel :$ De itt vagyok, semmi ok a pánikra :)
A fejezet címét a napokban megváltoztattam, mert kicsit belenyúltam a tartalmába is és arra még nem éppen passzolt volna a cím. De majd a következőre :)
Köszönöm a pipákat, a díjakat és a látogatottságot. Nem is húzom tovább az időt. Remélem ehhez a fejezethez már érkezik pár vélemény. Jövő héten jön a folytatás! :)
Kellemes olvasást! Remélem elnyeri a tetszéseteket! ;)
puszi, Csillu

12. fejezet

A kézilabda rejtelmei…

2012. május 9

Marco szemszöge

Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor a délelőtt folyamán sokadszorra kezdtem bele ugyanabba a mozdulatsorba. Már vagy ezerszer végigcsináltam az elmúlt évek során és egyetlen egyszer sem okozott problémát, most valahogy mégsem sikerült tökéletesen végrehajtani. Tom felvont szemöldökkel szótlanul szemlélte szerencsétlenkedésemet.

- Oké, srácok tíz perc szünet. – néztem az előttem lévő tükrön keresztül táncosaim szemébe, akik csak bólintottak, majd az öltöző felé vették az irányt. A falhoz sétáltam a vizemért, majd miközben lecsavartam az üveg kupakját lehuppantam a földre. A hűsítő folyadék jólesően folyt végig a torkomon, ezzel egy kicsit felfrissítve a testemet. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, egyszerűen képtelen voltam teljes figyelmemmel a próbára koncentrálni. Agyam többnyire a tegnap délutáni tárgyaláson járt, amit a kiadóval folytattunk. Egy részről megértettem őket és teljesíteni is akartam a kitűzött feladatot, más részről éreztem, hogy ez a lehetetlennel egyenlő. Túl kevésnek tartottam a rendelkezésemre álló időt.

Léptek zaja törte meg a teremben beállt csendet. Kíváncsian kaptam fel a fejemet a hang irányába.

- Axel. – ejtettem ki meglepetten menedzserem nevét – Hát te?

- Jöttem, hogy megnézzelek. Minden rendben?

- Aha. – bólintottam, talán a kelleténél gyorsabban.

- Marco, az igazat. Első sorban a barátod vagyok, tudod nagyon jól. Velem bármit megoszthatsz. – nézett mélyen a szemembe, majd nem törődve azzal, hogy öltönyben van, leült mellém.

- Jelenleg képtelenségnek gondolom azt, hogy a koncertek mellett a mostaninál gyorsabban haladjak az új lemezzel. – böktem ki – Nem akarok olyan dalokat kiadni a kezeim közül, amik nem tökéletesek. Ha én nem vagyok megelégedve velük, hogyan is lehetnének a rajongóim azok velük? Nem akarom, hogy a feszített tempó, amit a kiadó akar rám erőltetni, a minőség rovására menjen. Egyébként miért is vagy ennyire kiöltözve? – érdeklődtem, mialatt ő megszabadult a zakójától.

- Épp egy tárgyalásról jövök. És van egy jó hírem.

- Ki vele! – bíztattam.

- Láttam már tegnap is rajtad, hogy egyáltalán nem tetszettek a vezetőség feltételei és elkezdtem egy köztes megoldás után kutakodni. A szerencse pedig mellénk állt, mert ma reggel futott be egy felkérés. Nyár végére szerveznek egy jótékonysági táncversenyt. Míg a párok egyik tagja ismert személy, a másik már hosszú évek óta tánccal foglalkozik. A turnénak három héten belül vége. A felkészülést június végén kezdenétek a rendezvény pedig rá egy hónapra lesz esedékes.

- És? – kérdeztem, mert nem értettem pontosan, hogy mire is akar kilyukadni.

- Mivel a kiadó elsődleges célja az, hogy fent tartsák az érdeklődést irántad, minden zokszó nélkül belementek abba, hogy a turné után ezen a táncversenyen szerepelj, főleg miután megtudták, hogy a televízió is közvetíteni fogja. Sőt még annyi engedményt is tettek, hogy a tegnap kiszabott dátumhoz képest két hónappal később várják tőled a kész számok első változatait.

- Komolyan?

- Persze, nem viccelnék ilyennel. Ez az ajánlat természetesen csak akkor él, ha elfogadod a felkérést.

- Még szép, hogy el. És nem csak azért, hogy nyerjek két hónapot. – tettem hozzá.

- Ez mindenki számára nyilvánvaló már évek óta szerintem. Tisztában vagyunk vele, hogy fontosnak tartod a jótékonysági tevékenységet.

- Mert ez igenis fontos. – néztem rá komolyan.

- Akkor? – vonta fel kérdőn szemöldökét Axel.

- Jelezd nekik, hogy nagyon szívesen részt vennék ezen a táncversenyen. És tudj meg minél több részletet róla.

- Rendben. – mosolyodott el.

- Na de most tünés.

- Azért nem kéne csak úgy kirugdosni innen a menedzseredet, nem gondolod?

- De gondolom. Még el kell próbálnunk négy koreográfiát, aztán én már itt sem vagyok. Délután programom van. – vigyorodtam el magabiztosan.

- Szép dolog a szerelem. – veregette meg a hátamat, majd felállt.

- Na takarodj. – intettem az ajtó felé komolyan, aztán kiszakadt belőlem a röhögés.

Amint Axel elhagyta a termet, újra nekiálltunk táncolni. Sokkal felszabadultabban mozogtam annak tudatában, hogy nyertem még egy kis időt. Biztos voltam benne, hogy addigra be tudom fejezni az új dalokat.

Amanda szemszöge

Tehetetlenül lézengtem a lakásban. Egy ideig a nappaliban gubbasztottam a kanapén, hátha a televízió el tudja terelni a figyelmemet. Miután meguntam a csatornák közötti kapcsolgatást, a konyhába mentem. Összeütöttem magamnak egy könnyed ebédet. S ez ugyan ideig- óráig lekötött, utána megint tehetetlenül bóklásztam. Időközben Nina is hazaért a délelőtti találkozójáról és értetlenül szemlélte viselkedésemet.

- Mi ütött beléd? – érdeklődött felvont szemöldökkel.

- Semmi. – ráztam meg a fejemet – Miért?

- Soha nem láttalak még így viselkedni. – jegyezte meg – A délután miatt aggódsz? – találgatott.

- Nem. Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni magammal. – vontam vállat.

- Csüccs ide, aztán beszélgetünk. – ütögette meg a kanapét maga mellett.  

- Hát jó. – kényelmesen befészkeltem magam barátnőm mellé, majd kíváncsian pislogtam rá.

- Miért akadtál ki annyira Marcon? – durr, bele a közepébe. Szerettem, hogy Nina soha sem kerülgette a forró kását. Mégis most hosszú percekig szótlanul ültem mellette, míg a megfelelő válaszon gondolkodtam.

- Nem tudom. Már a stúdióban felidegesített a műsorvezető srác, Marco már csak a jéghegy csúcsa volt.

- Nem értelek. – csóválta a fejét barátnőm.

- Megijeszt ez az egész. Az egy dolog, hogy engem nem hagyott hidegen már az első pillanatban sem, mikor megláttam és olyan érzéseket képes kiváltani belőlem, amit már nagyon régóta senki, és ami ellen a józan eszem vadul tiltakozik. De az az interjú… egyértelművé tette, főleg a szám előtti utolsó mondata, ami gyakorlatilag ugyanaz volt, mint amit én mondtam neki, mikor faképnél hagytam a parkban, hogy még ha csak részben is, de közöm van ahhoz a dalhoz. A szövege pedig… ha azt hitte, hogy ezzel majd a lábai előtt fogok heverni, nagyon téved. Kétszer ugyanazt a hibát nem követi el az ember. – mondtam magam elé meredve.

- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát.

Már szólásra nyitottam a számat, készen voltam elmesélni neki egy olyan részt a múltamból, amire még csak visszagondolni is fájdalmas, mikor megszólalt a csengő.

- Maradj csak, megnézem ki az. – pattantam fel és egy megkönnyebbült sóhaj, hagyta el ajkaimat, miközben az ajtó felé vettem az irányt.

- Hahó, tündérkém! – mosolygott rám Daniel, majd meg sem várva invitálásomat, belépett becsukta maga mögött a bejárati ajtót és megölelt.

- Szia Dan. – viszonoztam mosolyát és ölelését – Nappali. – tettem még hozzá, majd rákacsintottam – A szobámban leszek, ha kellek. – kiabáltam barátnőm felé, majd az említett helységbe vonultam, hogy elkezdjek hangolódni a délutáni mérkőzésre.

Marco szemszöge

A következő lehetőségnél forduljon balra!  - utasított a GPS. Bevallom, még egyszer sem voltam az arénában, ahová most épp tartunk, így elkél egy kis technikai segítség.

- A kézilabda egy labdajáték. – olvasta fel hangosan Tom - Hm, ki gondolta volna. – tette hozzá epés megjegyzését – A csapatot tizennégy fő alkotja, melyből heten a pályán, heten a kispadon tartózkodnak. Ami két csapatnál huszonnyolc emberkét jelent, ha nem vagyok hülye matekból és nem vagyok. Oh, csaj dömping – dörzsölgette össze két tenyerét, mire hangosan felröhögtem.

- Te nem vagy teljesen épp, mondták már?

Úgy döntött, hogy unalmát azzal kívánja elűzni, hogy kicsit utánanéz annak a sportágnak, melyre a ma késő délutánunkat szenteljük. Lelkesen vetette bele magát az internet segítségével a kézilabda rejtelmeibe, melyen én nagyszerűen szórakoztam.

- Ugyan már haver. Most gondolj csak bele. Legalább lesz választék. – vont vállat lazán.

- Jogos. – bólogattam, majd újra kitört belőlem a nevetés.

- A rendes játékidő kétszer harminc perc, a félidőben tíz perc szünet áll a csapatok rendelkezésére. Egy óra tömör gyönyör. – sóhajtott fel – Ott vagyunk már? – nézett rám izgatottan.

- Oké Tom, nyugodj le egy kicsit.

- Milyen poszton játszik a te csajod? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.

- Nem a csajom. És fogalmam sincs.

- Még nem, haver. Még nem… - cukkolt vigyorogva - Na várj, megkeressük. – fél perc erejéig csend borult a kocsira, csak a rádió halk duruzsolását lehetett hallani – Áhá, meg is van. Balátlövő. Ami annyit tesz, hogy: jobb kezes, átlövő játékos, az egyik fő gólszerző, fontos a játékkapcsolata a belső emberekkel. Hűha!

- Oké, kezdek egyre kíváncsibb lenni. – vallottam be.

- Hamarosan úgyis meglátjuk, hogy mennyire jön be nekünk ez a sportág. – vont vállat Tom.

Amanda szemszöge

Már harmadszor fordultam körbe, de sehol sem találtam a keresett tárgyat. Pedig itt kéne lennie valahol. Ezt nem hiszem el. Fogadjunk, hogy egyszerűen csak nem szúrja ki a szememet, pedig itt van a közelemben.

- Csajok, nem láttátok a waxot? – adtam fel végül a keresést.

- Épp az előbb fogyott el, a többi pedig kint van a pálya mellett. – felelt egyik csapattársam.

- Oké, akkor én kimentem. – jelentettem be, majd az öltözőből kilépve a küzdőtér felé vettem az irányt.

Másfél órával vagyunk a mérkőzés előtt. A következő bő egy órát bemelegítéssel fogjuk tölteni, hogy kellően felkészüljünk az előttünk álló ütközetre.

A csarnokban még csak néhány ember lézengett, a szurkolókat majd csak fél óra múlva engedhetik be. A pályán néhány munkás végezte az utolsó simításokat, a reklámfeliratokat ellenőrizték, hogy nem jött-e fel valamelyik oldaluk. A hangosítók a zsűri pad mögötti területen egyeztettek az őket illető feladatokról a főszervezővel. A fényt egyelőre csak a nap beszűrődő sugarai szolgáltatták, így az arénában kellemes félhomály uralkodott.

- Jó napot! – köszöntem mosolyogva az ismerős arcoknak, majd a törülközőmet az egyik székre dobtam és végtagjaim rövid átmozgatása után elkezdtem a bemelegítő köröket róni.

Már vagy tíz perce futottam, időközben néhány csapattársam is csatlakozott és a hangosítók zenét szolgáltattak nekünk. Lassan szállingózni kezdtek a szurkolók is. Először a törzsszurkolók szektora telt meg mezbe öltözött férfiakkal, nőkkel, idősebbekkel és egészen fiatalokkal. Néha a nézőtér felé pillantottam, figyelmem magával ragadta, ahogy kisebb- nagyobb beszélgető és nevetgélő csoport megkereste a helyét. Látni, ahogy ez a temérdek ember elfoglalja a székét, mindig jól eső érzéssel töltött el. Hiszen ők miattunk, a csapat miatt vannak itt. Most még csak beszélgetnek, de ha eljön az ideje szurkolni fognak, bíztatnak és ez minden egyes alkalommal hatalmas löketet ad nekünk. A szurkolók iránt érzett hálánkat és szeretetünket pedig hogyan másképp tudnánk kifejezni, mint azzal hogy mindig győzelemre, s legjobb teljesítményre törekszünk.

Tekintetem a családtagok részére fenntartott helyekre tévedt. Keserű mosollyal az arcomon szemléltem, ahogy mosolyogva figyelik hozzátartozójukat, ahogy az előtte álló megmérettetésre készül. Bármennyire is próbáltam elterelni a gondolataimat, nem ment. Újfent rám tört a honvágy. Könnybe lábat szemekkel torpantam meg a kispad előtt. Ahonnan felkaptam a törülközőmet, majd lehajtott fejjel az öltözőnk felé vettem az irányt. Beérve egy mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben remegő kezekkel túrtam hajamba. Leültem a helyemre és igyekeztem lenyugtatni magamat. De a hiány és magány keveréke olyan elemi erővel tört rám, hogy képtelen voltam visszatartani könnyeimet. Némán zokogva ültem hosszú perceken keresztül az öltözőben, majd erőt vettem magamon és a mosdókagylóhoz léptem. Hideg vízzel alaposan megmostam az arcomat. Félve néztem fel a velem szemben lévő tükörbe, s ahogy sejtettem a látvány kicsit sem volt kellemes. Szemeim vöröslöttek, egyértelműen jelezve percekkel ezelőtti kiborulásomat. Szemem sarkából kitöröltem egy kibuggyanni készülő könnycseppet, aztán újra copfba fogtam összekuszálódott tincseimet. Vettem két mély lélegzetet, vártam egy kicsit, majd újra a pálya felé vettem az irányt. Nem törhetek össze egy ilyen kis apróság miatt. Nem is értem, hogy mi ütött belém, még soha nem történt velem hasonló. Egy mérkőzés előtt ilyen rövid idővel legalábbis semmiképp. Minden kizárom a külvilágot és csak az előttem álló feladatra koncentrálok. Ez most valamiért mégsem ment. Megráztam a fejemet, majd lépteimet megszaporázva újra a kispadhoz siettem. Ledobtam a törülközőmet, majd a labdámat megkeresve Diana felé vettem az irányt. Egy bocsánatkérő pillantást vetettem felé, mire ő továbbra is aggódva nézett rám.

- Jól vagy? – tátogta felém.

- Minden rendben – feleltem, s halvány mosolyt varázsoltam arcomra, hogy elűzzem gyanakvását.

A pálya egyik felére szorultunk, a másik oldalon az ellenfél melegített. A mi csapatunk a szokásos bemelegítést végezte. A futást követően két sorba álltunk fel egymással szembe. A párok a szezon eleje óta változatlanok, de ha jobban belegondolok, a legtöbb páros már megszokott. Én akkor kaptam meg egyik legjobb barátnőmet páromul, mikor idekerültem. Nosztalgikus hangulatba kerülve passzolgattam Dianával, sorra jutottak eszembe emlékek az elmúlt itt töltött hónapokból, évekből. Az idő repült, ahogy mi sorra haladtunk a gyakorlatokon fokozatosan melegítve be végtagjainkat, felkészülve a kemény ütközetekre. Mire észbe kaptam már az edző jelzett, hogy irány az öltöző. A labdákat visszapakoltuk a zsákba, hogy aztán kövessük Gabrielt. Megkaptuk tőle az utolsó eligazítást, aztán magunkra hagyott. Az eddig viselt fehér csupán a mezgyártó szponzor nevét és mindenki saját mezszámát feltüntető felsőt a hivatalos mezre cseréltük. Sötétkék póló és rövidnadrág, lófarokba felkötött haj, eltűzött frufruk, izgalomtól és meccsláztól csillogó szemek. Mosolyogva néztem végig társaimon, majd együtt indultunk el a számunkra kijelölt helyre, ahol megvárjuk, míg egyesével behívnak minket.

Szemeimet szorosan lehunytam pár másodperc erejéig, míg egy gyors imát remegtem. Nem a győzelemért, - bár egyértelműen az volt a célunk – hanem azért, hogy mindenki a lehető legjobb formáját hozza és hogy teljes összhangban egy tisztességes, remek játékkal boldogíthassuk azt a majd nyolcezer szurkolót, aki csak miattunk látogatott ki az arénába…