11. fejezet - Miben sántikálsz?

Sziasztok! 

Végre itt vagyok a folytatással. Hatalmas köszönettel tartozom a türelmetekért, amit a továbbiakban igyekszem meghálálni. Hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy a friss hiánya ellenére is vannak akik látogatják az oldalt, sőt hogy a rendszeres olvasók száma is növekedett az elmúlt hetek alatt. Köszönöm! 

Ami a közvélemény kutatást illeti: a többség azt szavazta meg, hogy mindkét szemszög tetszik neki, szóval maradunk a szokásos felállásnál és mindkét szereplő szemszögéből érkeznek majd a részek. A 10. fejezet végén rekordszámú pipa érkezett (16) ami leírhatatlanul jól esett, köszönöm! Ahogy a kommenteket is! Imádlak titeket! :)

Szerencsére túl vagyok a vizsgaidőszakon, úgyhogy most vár rám egy rövid pihenő. Persze valószínűleg nyáron is dolgozni fogok, de ez még nem tart vissza attól, hogy esténként minden energiámmal a történetre koncentráljak. Azon leszek, hogy a fejezetek hetente érkezzenek és közben egy kis előnyt is kovácsoljak. Bevallom nektek, hogy tegnap egy kicsit kétségbe estem, mert nem igazán találtam a szavakat, nehezen tudtam csak folytatni a félbe hagyott részt. Emiatt talán nem is vagyok teljesen megelégedve vele, de nézzétek el nekem, kell egy kis idő míg teljesen visszarázódok az írásba, hiszen az elmúlt heteket tényleg csak a tanulás tette ki. De aztán valahogy sikerült túllendülni a pillanatnyi rémültségen/ mélyponton és valahogy csak összehoztam ezt a részt. És úgy érzem, hogy minden oké lesz, fogom tudni folytatni az eddig megszokott szinten (na persze a fejlődésben is reménykedem :D )

Na de nem is szeretném tovább húzni az időt. 

Még egyszer köszönöm a türelmet és a kitartást! Imádlak titeket! :) 

Kellemes olvasást! :) 

puszi, Csillu

11. fejezet

Miben sántikálsz?

  

2012. május 7.

Amanda szemszöge

Kezdtem úgy érezni, hogy az irányítás teljesen kicsúszik a kezemből. Az interjú nem éppen úgy alakult, ahogy én azt előtte terveztem. Ari rosszabb volt egy vérmes újságírónál, remekül ráérzett az engem kényesen érintő témára és előszeretettel boncolgatta azt. Kezdtem azt hinni, hogy elfelejtette, hogy én tulajdonképpen miért is vagyok itt. Hogy én nem egy híresség vagyok, akinek vájkálni lehet a magánéletében, akit a róla keringő pletykákról lehet faggatni. Tudtam, hogy ha még egy hasonló megmozdulása lesz, akkor biztosan nem köszöni meg azt, amit tőlem kapni fog. De mivel élő adásban voltunk, nem tehettem mást, mint hogy segélykérő pillantásokat vetettem Leona felé.

- Milyen érzések kavarognak benned két nappal a mérkőzés előtt? – szólalt meg, ezzel mintegy megakadályozva, hogy Ari újabb kérdéssel boldogíthasson.

- Egyelőre még inkább az előttünk álló feladatokra koncentrálok. Fejben teljesen ott kell lennem az edzéseken, hogy aztán pontosan tudjam a dolgomat a pályán. A meccs napján persze van az emberben egyfajta izgatottság, drukk, de ez szerintem természetes.

- A legjobb formádban fogsz játszani szerdán csak azért, hogy megmutasd mit veszített a másik csapat azzal, hogy nem igazoltak le? – vágott közbe Ari.

- Minden egyes alkalommal azzal az elszántsággal lépek pályára, hogy a lehető legtöbbet hozom ki magamból. Függetlenül attól, hogy ki ellen játszunk. De ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell hogy mondjam igen, egy kicsit a bizonyítási kényszer is bennem van.

- Amanda Simonnal, a Koppenhága kézilabdacsapatának balátlövőjével beszélgetünk. Maradjatok velünk, a reklám után folytatjuk. – konferált fel Leona egy rövid szünetet.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben levettem a fejhallgatót a fülemről és hátradőltem a székben. Leona eközben könnyed beszélgetésbe elegyedett Marcoval. Nem elég, hogy a műsorvezető srác idegesítően viselkedett az elmúlt percekben, itt van még Ő is. S a legijesztőbb az egészben, hogy ezt minden idegvégződésemmel érzékelem. Bársonyos hangját, önfeledt nevetését, kellemesen férfias parfümjét, s magát a lényét is erős kisugárzásával…

Lehunyt szemmel ültem a helyemen és próbáltam rendezni zavaros gondolataimat.

- Kérsz egy kávét, szépségem? – érdeklődött kedvesen csengő hanggal Ari.

- Nem kávézom, köszönöm. – feleltem szűkszavúan.

- Akkor esetleg egy üdítőt vagy valamit? – próbálkozott tovább.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- Valami baj van?

- Még kérdezed? – csattantam fel, mire a stúdióban folyó beszélgetés elhalkult. – Rohadtul nem erről volt szó! Nem azért vagyok itt, hogy a múltamról beszéljek, de te folyton oda akarsz kilyukadni.

- Ez kell a hallgatóknak. – vont vállat lazán.

- Igazán? Tudtommal ennek az interjúnak nem csak rólam kell szólnia, hanem a csapatról, a mérkőzésről. De ha te ezt képtelen vagy felfogni, akár el is mehetek. Aztán megoldod a problémát, ahogy akarod. – néztem a szemébe.

Hosszú percekig szótlanul meredtünk a másikra. A feszültség, amely kifakadásomnak volt köszönhető, érzékelhető volt a levegőben. Végül Ari védekezően maga elé emelt kezekkel hátrált el tőlem, s ült vissza a székébe, mire ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Én is így gondoltam…

Marco szemszöge

Már az első rá vetett pillantásából látni lehetett, hogy Arit nem hagyja hidegen Amanda. Ugyan az adás alatt inkább a vérét szívta, mint hogy bókolt volna neki, de a szünetben egyből próbált kedves lenni vele. Leonorával beszélgettem, de közben fél füllel a kettőjük társalgását is figyelemmel követtem. Jobb kezem ökölbe szorult flegma viselkedését látva. Eddig semmi bajom nem volt a sráccal, de most szívem szerint alaposan kioktattam volna, hogy hogyan is kell bánni egy nővel.

Az első múltját illető kérdésre adott válasza után egyértelművé vált számomra, hogy az a téma, amiről Ari beszélgetni szeretne vele, kényes a számára. Nem szívesen beszélt múltja ezen részéről, ami tisztán látszott az arckifejezéséből is. Mégis meglepett az a határozottság, mely a hangjából csendült, miközben kérdőre vonta a srácot. Az pedig egyenesen megdöbbentett, ahogy kioktatta. Olyan kis törékeny lánynak tűnik, akit minden épeszű férfi meg akarna védelmezni. Többek között én is…

Az interjú rövidesen folytatódott, s én a továbbiakban is kíváncsian hallgattam Amanda minden szavát. Szemei csillogtak, miközben lelkesen beszélt a kézilabdáról. Érzékelhető volt, hogy neki ez nem csak egy munka, hanem a szenvedélye, s élvezi, hogy ezt csinálhatja. Úgy van ezzel a sportággal, mint én a zenéléssel.

A telefonom megállás nélkül rezgett, de próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mikor már vagy tízedik alkalommal szólalt meg, csalódott sóhaj hagyta el ajkaimat. Kénytelen voltam kimenni a stúdióból, hogy felvegyem azt.

- Axel? – érdeklődtem némi bosszúsággal a hangomban.

- Merre jársz? Miért nem vetted fel eddig? – zúdította rám kérdéseit.

- Még a rádióban vagyok, akadt egy kis dolgom. Mit szeretnél?

- Lenne pár dolog, amit egyeztetnünk kéne. Szóval örülnék, ha idetolnád a képedet hozzám. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Most nem érek rá. De még a délután folyamán érkezem.

- Miben sántikálsz? – hangja gyanakvóan csengett.

- Semmi rosszban. – nevettem fel, majd elköszöntem tőle és visszasiettem a stúdióba.

Éppen időben, ugyanis Amanda már indulásra készült. Előzékenyen kiengedtem, majd gyorsan beléptem a helységbe és elköszöntem a két műsorvezetőtől, hogy a lány után iramodhassak. Épp a liftbe szállt be, mire utolértem. Nem tudtam, hogy siet valahová vagy egyszerűen engem akart elkerülni, de nagyon reménykedtem benne, hogy nem a második opció a valóság.

- Szia. – villantottam rá megnyerő mosolyom, amint beszálltam mellé.

- Hello. – viszonozta köszönésemet halkan.

A lift ajtaja becsukódott és a szerkezet egy apró zökkenés után megindult lefelé. Erre a kis helyre összezárva vele éreztem minden egyes apró rezdülését. A közelsége olyan intenzitással hatott rám, mint hosszú idők óta senkié. A késztetés, hogy az arcán végigsimítsak majd a tarkójánál fogva magamhoz rántsam és megcsókoljam, minden egyes másodperccel csak erősödött bennem.

- Nem mondtad, hogy kézilabdázó vagy. – jegyeztem meg utalva legutóbbi beszélgetésünkre, hogy megtörjem a közénk beálló csendet és eltereljem gondolataimat.

- Ahogy te sem, hogy popsztár vagy.  – vágott vissza.

- Azt hittem, hogy ez az országban mindenki számára nyilvánvalóvá vált már az elmúlt évek során. – feleltem őszintén.

- Úgy látszik mégsem. – vont vállat, majd a lift megállt a földszinten és ő szó nélkül kiviharzott belőle.

A pillanat röpke töredékéig csak értetlenül álltam ott, majd észhez térve szapora léptekkel a lány után indultam. A parkolóban lavírozott a kocsik között, határozottan haladva a célpontja felé, miközben egy pillantásra sem méltatott engem, holott hallotta, hogy követem őt.

- Amanda! – szólítottam nevén, hogy nekem szentelje figyelmét.

Megtorpant egy kocsi mellett, melynek az oldalán díszelgő felirat és a jellegzetes lövő mozdulatot mintázó kézilabdázó figura díszelgett, egyértelművé téve tulaja foglalkozását.

- Igen? – kérdezte, miközben a hátsó ülésre rakta az eddig vállán lógó nagy táskát.

- Lenne kedved meginni velem valamit?

- Bocs Marco, de nem érek rá. – ejtette ki keményen a szavakat.

- És esetleg holnap vagy holnap után? – próbálkoztam tovább.

- Szerdán életbevágóan fontos meccsünk lesz, nekem most az a legfontosabb. Gondolom megérted. – ugyan szavaiból azt szűrtem le, hogy szabadkozik, hangjával mégis rácáfolt erre.

- De… - kezdtem bele.

- Ne haragudj, de nekem most mennem kell, különben elkések az edzésről. – szakított félbe, majd beszállt az autóba.

- Örülök, hogy újra találkoztunk. – mosolyogtam rá, mire tőle csak egy bólintásra futotta. Aztán indított és fél perc múlva már csak egymagam ácsorogtam a kiürült parkolóhely mellett.

Egyáltalán nem értettem, hogy mégis mi ütött belé. Hiszen a parkban olyan jól elbeszélgettünk. Ugyan az látszott rajta, hogy valami nyomasztja és szomorú, mégis kedves és barátságos volt. Most meg, mintha egy teljesen más lány állt volna velem szemben. Elutasító volt és hűvösen, majdhogynem lekezelően viselkedett velem. Mint aki felhúzott egy álarcot, hogy megvédje magát, elkerüljön valamit vagy valakit…

Csak egy valamivel még nincsen tisztában, hogy tőlem ilyen könnyen nem szabadulhat meg. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, miközben körvonalazódni kezdett a fejemben egy terv. Mialatt a kocsim felé vettem az irányt, a telefonomat előkapva tárcsáztam Tomot, aki csak a sokadik csöngés után vette csak fel.

- Ember, mit akarsz te tőlem hajnalok hajnalán? – motyogott álomtól rekedtes hangon a vonalba köszönés gyanánt.

- Tom, ugye tudsz róla, hogy már lassan tizenegy óra? – kérdeztem, s igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet.

- Most már igen. Ilyenkor szoktam a másik oldalamra fordulni. – jegyezte meg bosszúsan, majd pár másodpercnyi hallgatás után felsóhajtott és folytatta – Már megint ennyire hiányoztam, mi?

- El nem tudod képzelni, hogy mennyire. – helyeseltem bőszen.

- Tudtam én, hogy nem bírsz élni nélkülem. – hangja diadalittasan csendült fel, aztán másodperceken belül mindkettőnkből kitört a nevetés – Na mi a helyzet?

- Most be kell ugranom Alexhez, de utána ráérek. A szokott helyen mondjuk másfél óra múlva? Van mit mesélnem… - tettem még hozzá, mert tisztába voltam vele, hogy ez kellőképp felcsigázza majd.

- Oké, összekaparom magam addig. – egyezett bele nagy kegyesen.

- Helyes, én is így gondoltam. Csak ne késs. – piszkálódtam vele.

- Csá. – köszönt el figyelmen kívül hagyva élcelődésemet, s meg sem várva a reakciómat kinyomta.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet, miközben beszálltam az autómba, hogy imádott menedzserem felé vegyem az irányt, aki remélhetőleg most is megszerzi azt, amire jelenleg szükségem van.

Amanda szemszöge

Méregtől fújtatva csaptam be magam mögött az öltöző ajtaját és dobtam le táskámat a Nina melletti helyemre. A helyiségben egy pillanatra beállt a néma csend, majd feszültségemet látva inkább egyikük sem kezdett kérdezősködni, hanem fojtatta az érkezésem miatt megszakított beszélgetést. Éreztem magamon Nina és Dee kérdő tekintetét, de képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni.

Ha valaki az elmúlt negyed óráról kérdezne, nem sokat tudnék elmondani. Egyáltalán azt sem tudom, hogyan sikerült épségben ideérnem a rádiótól, az út nagy része teljesen kiesett...

Egyszerűen elfutotta az agyamat a düh és hiába próbáltam, képtelen voltam teljesen lenyugodni. Mikor már sikerült volna, újfent a fejemben csengett Marco hangja, mely keveredett múltam keserű emlékeivel.

- Amy, mi történt? – állt meg előttem Dee, miközben én már az edzőcipőmet kötöttem be.

Csak megráztam a fejemet, s hajamat kötöttem fel egy copfba.

- Az interjún készítettek ennyire ki? – kérdezte szelíden Nina.

- Nem igazán. Arit ugyan kicsit nehezen, de végül tudtam kezelni.

- Akkor?

- Csajok, ne most, oké?

- Legalább azt mondd el, hogy mi a baj! Aztán edzés után megbeszéljük. – karolta át a vállamat Dee.

- Marco Jensen. – feleltem szűkszavúan, majd nem törődve további kérdéseikkel a pálya felé vettem az irányt, hogy levezessem a bennem lévő feszültséget…

Marco szemszöge

A pólóm nyakkivágásába akasztottam a napszemüvegemet, mikor beléptem a kávézóba, ahová Tommal beszéltem meg a találkozót. Pillantásom körbefuttattam a helységen, mikor kiszúrtam felém integető karját. Nem sokkal később már egy alkoholmentes koktél társaságában kezdtem bele a mesélésbe.

- Szóval kézilabdázó. Apám, jobbat ki sem szúrhattál volna magadnak. – jegyezte meg, miután a végére értem a beszámolómnak.

- Na igen. Ne tudd meg, hogy megdöbbentem, mikor bejött a stúdióba és kiderült, hogy ő a következő interjúalany.

- Most, hogy már tudod kicsoda ő, megnyugodhatsz és tovább léphetsz. – mondta, miközben a poharában lévő jéggel játszott.

- És mi van, ha nem akarok? – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Mire készülsz? – szemeiben kíváncsiság csillant.

- Nem fogom hagyni, hogy ennyivel lerázzon. – vontam vállat könnyedén.

- Haver, nem hiszem, hogy ő olyan típusú lány lenne, aki eltűri, hogy játszadozzanak vele.

Kijelentésére nem reagáltam, csupán elé csúsztattam egy borítékot.

- Mi van benne? – érdeklődött Tom.

- Két jegy a szerdai mérkőzésére. – feleltem, miközben ajkaim diadalittas mosolyra húzódtak.