10. fejezet - Meg kell találjalak!

Sziasztok!

Mivel fogalmam sincs, hogyan is alakul a hetem hátralevő része és amúgy is elkészült a fejezet, gondoltam inkább most rakom fel. Az előző fejezetnél még a háromezres látogatottságot köszöntem meg, s kicsivel több mint egy hét alatt majdnem 3600-nál tartunk. Az azóta kapott díjakat is köszönöm szépen még egyszer, és természetesen a fejezethez érkezett kommentet is. Hihetetlenek vagytok!
Az elmúlt héten a blog egy nagyobb átalakuláson ment keresztül, sablon, fejléc, háttér, szereplőképek cseréje... Nektek hogy tetszik ez az új kinézet?
Felkerült az oldalsávba egy szavazás is. Kíváncsian várom a véleményeteket. Fontos lenne, hogy szavazzatok, mert akkor a továbbiakban úgy alakítom a részeket. :) Köszönöööm! ;)
A mai részben visszatérünk a szokásos felállásra, mindkét szemszögből olvashatjátok az eseményeket. Ez valószínűleg így is marad.
Mielőtt az ajánlott zenével elbúcsúznék tőletek, tartozom egy vallomással. A történetet egy szám ihlette. Egész pontosan az első két sora. Már évek óta nagyon szeretem ennek a svéd srácnak a zenéjét és tessék, itt kötöttünk ki. :) A főszereplőmet is részben róla mintáztam, szóval mondhatjuk hogy ez is egy fanfiction. Legalábbis részben mindenképpen az. A helyszínt és a szereplőket is azért változtattam meg, mert így egyáltalán nincs megkötve a kezem, olyan tulajdonságokkal láthatom el őt, amilyennel szeretném. Senki sem mondhatja azt, hogy hülyeségeket beszélek, ő valójában nem is ilyen. Vagy hogy ez nem is így történt. ;) Ahogy abba sem szólhatnak bele, hogy teljesen megváltoztatok egy dalszöveget, ahogy az történik ebben a részben is. Csak ennyit szerettem volna. :)
Legyetek jók! ;) Remélem, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket és megdobtok néhány véleménnyel kommentben vagy chaten, vagy akár üzenetben.
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

Ajánlott zene: Eric Saade - Miss Unknown

10. fejezet

Meg kell találjalak!

2012. május 7

Amanda szemszöge

Döbbenet. Meglepettség. Zavartság. Düh. Számtalan érzés, mely mind bennem kavargott, mikor a stúdióban ülő interjúalany kiejtette a száján azokat a szavakat, melyeket én mondtam neki úgy egy hónapja.

Marco… A szívem azt sugallta, hogy újra látni akarom őt, ismét beszélgetni akarok vele, hallani dallamos mély hangját, könnyed nevetést. Látni a mosolyt az arcán, s a vidámságtól csillogó szemeibe mélyedni. Viszont az eszem azt súgta, hogy ez helytelen lenne, s mintegy igazát bizonyítva képeket hozott fel a múltból. Elég volt összetört, keservesen zokogó alakomat látni kívülről ahhoz, hogy a mérleg a józanész irányába billenjen.

- És most hallgassuk meg Marco Jensen legújabb számát! – jelentette be az egyik műsorvezető, s pillanatokon belül fel is csendültek az első dallamok.

Az utcán sétáltam, mikor először megláttalak. Úgy mozogtál, akár egy balerina. A mosolyod pedig, a legelragadóbb, amivel valaha is találkoztam. Attól az új érzéstől, ami akkor magával sodort, elvesztettem a magabiztosságom. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell veled, de túl lassú és bártortalan voltam. Ám azóta is csak rád gondolok, várva a pillanatot, amikor újra láthatlak. Minden nap eszembe jutsz, az agyamba égett bájos alakod, mely elvarázsolt. Azt hiszem, te lehetnél az egyetlen, az igazi.

Bár még csak egy ismeretlen lány vagy a számomra, aki teljesen megbabonázott, akiről azt sem tudom, hogy hívják, honnan jött, s hová tart, mégis érzem, hogy több vagy az átlagnál, éppen ezért akarlak megismerni.

Meg kell, hogy találjalak. Meg kell találjalak, hogy beszélhessek veled.

Minden áldott pillanatban, mikor egy barna szemű lányt látok, abban reménykedem, hogy te vagy az.

S mikor rájövök, hogy nem, magamban a percet átkozom, mikor hagytalak elmenni. Szorosan lehunyt szemmel állok, s azt kívánom, hogy újra láthassalak.

Azóta is csak rád gondolok, várva a pillanatot, amikor újra láthatlak. Minden nap eszembe jutsz, az agyamba égett bájos alakod, mely elvarázsolt…

Meg kell, hogy találjalak. Meg kell találjalak, hogy beszélhessek veled.

Ismeretlen kisasszony…

Hol maradsz? Miért nem láthatlak? Hová mentél? Ismeretlen kisasszony, bárcsak felhívhatnálak.

Meg kell találjalak!

- Marco Jensen Meg kell találjalak című dalát hallhattátok. Wow, merőben más, mint a korábbi dalaid. – jegyezte meg a mikrofon mögött ülő férfi.

- Ahogy az életemben is történetek elég komoly változások, úgy a zenémben is. Más gondolatok foglalkoztatnak, éppen emiatt is döntöttünk egy kicsit másabb stílus mellett. Úgy gondolom, az elmúlt egy év alatt sokat fejlődtem zeneileg…

- Amanda! – szólított az asszisztens, mire érdeklődve kaptam felé a fejemet – Gyere. – biccentett az ajtó felé.

- Máris? De hát még beszélgetnek. – ellenkeztem, s úgy éreztem, mintha lábaim ólomból lettek volna, képtelen voltam felállni.

- Öt percen belül végeznek. Na, gyere. – mosolygott rám bíztatóan.

- Rendben. – motyogtam, s mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben felkeltem a kanapéról…

Marco szemszöge

Minden egyes alkalommal izgultam, mikor egy új számomat mutattuk be a rajongóimnak. Nem számított, hogy már évek óta benne vagyok a zeneiparban, egy kicsit mindig is félve vártam, hogyan fogadják egy- egy szerzeményemet. Hiszen lehet, hogy én úgy gondolom ez a maximum, amit magamból ki tudtam hozni. Lehet, hogy nekem tetszik, mások mégis negatív véleménnyel lesznek róla. Hiszen emberek vagyunk, mindenki más és más, miért ne pont rólam, a dalomról vélekednének eltérően… Most mégis egyfajta nyugodtság uralkodott rajtam, amit nem értettem.

Egy pillanatra lehunytam a szememet, s azt kívántam bárcsak Ő is hallgatná most ezt az adást.

Vajon mit gondolhat a számról? Utálja? Esetleg imádja? Sejti, hogy róla szól? Hogy neki írtam? Milyen véleménnyel lehet rólam? Miért rohant el olyan gyorsan a parkból? Kérdések, mindig csak kérdések… Megráztam a fejemet, majd újra száz százalékosan a jelenre koncentráltam.

- Nézzünk néhány véleményt a hallgatóktól. – nézte lelkesen a monitort Ari - Kicsit fura ez az új stílus, de nagyon bejön. A dal egyszerűen csodás. Irigylem az illetőt, akiről szól. Anna – olvasott fel egy sms-t.

- Köszönöm, Anna. – reagáltam az üzenetre.

- Nem csalódtam benned Marco. Ez a szám egyszerűen imádnivaló. Petra – szólt a következő.

- Örülök, hogy így gondolod, köszönöm Petra.

Még négy- öt hasonlót felolvastak, így megkönnyebbülve vehettem tudomásul, hogy akadnak még olyanok a csapaton és rajtam kívül, akinek tetszik.  Aztán lassan búcsúzkodni kezdtek tőlem.

- Remélem a következő számodat is nekünk hozod el először. – tette még hozzá Leonora.

- Mindenképpen. – villantottam rá egy kedves mosolyt.

Ekkor nyílt az ajtó, a hangra mindannyian a bejárat irányába fordultunk. Az egyik dolgozó terelgetett be valakit a stúdióba. A lány fejét lehajtva a padlót bámulva lépett be, s egy pillanatig úgy tűnt, eltökélt szándéka még egy ideig a talajt tanulmányozni. Barna egyenes haja arcába hullott, így eltakarva magát előlünk. Felvont szemöldökkel figyeltem minden egyes mozdulatát. Volt benne valami ismerős, mégsem tudtam rájönni hirtelen, hogy ki az. Biztos csak egy gyakornok…

- Mandy, de jó újra látni. – pattant fel a székből Leonora.

- Leona? – kapta fel a fejét a lány – Hát te mit keresel itt? – én pedig meglepettségemben visszahuppantam a fotelbe, ahonnan felállni készültem. Ilyen szerencsém is csak nekem lehet, hogy pont itt futok össze vele. Elégedett mosoly ült ki az ajkaimra, miközben Őt figyeltem.

- Február óta itt dolgozom. Azt hittem Stefan mondta neked. – felelt a műsorvezető, miközben megölelte a lányt.

- Nem. Mióta szakítottunk, nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Kivéve persze, ha munkáról van szó. – felelte zavartan, miközben lerakta a vállán lógó hatalmas utazótáskát a földre.

Idáig csendben hallgattam a beszélgetésüket, de úgy döntöttem, ideje felhívni magamra a figyelmet, így megköszörültem a torkomat.

- De udvariatlan vagyok. – kapott a fejéhez Leonora - Arit szerintem már ismered – mutatott a helyén terpeszkedő, kávét szürcsölő srác felé - Ő pedig Marco Jensen, Dánia popreménysége. – intett felém nevetve – Marco, ő Amanda.

- Szia. – villantottam rá egy hatalmas mosolyt, miközben felálltam, s odamentem hozzá – Marco Jensen – nyújtottam kézfogásra a kezemet, amit vonakodva fogadott el - Örülök, hogy megismerhetlek. – jegyeztem meg, miközben tekintetemet az övébe mélyesztettem. Vártam, hogy viszonzásul ő is elmosolyodik, de ennek semmi jelét nem mutatta.

- Amanda Simon. – mutatkozott be ő is, majd a két műsorvezető felé fordult.

Nem értettem mi ütött belé, hiszen múltkor egész jól elbeszélgettünk a parkban. Mi változott azóta? Ki kell derítenem! – született meg bennem az elhatározás, így befészkeltem magamat az egyik félreeső székbe. Amanda eközben beült az én korábbi helyemre. Egy futó pillantást vetett felém, s láttam szemeiben megcsillanni a dühöt. A vigyor csak még jobban kiszélesedett az arcomon…

De vajon mit kereshet ő itt? – futott át az agyamon a gondolat. Az már egyértelművé vált a legelején, hogy nem itt dolgozik és nem is hozzátartozója a helyiségben tartózkodók valamelyikének. Tehát kizárásos alapon ő is hasonló okokból van itt, mint én. Lázasan kattogott az agyam, hogy mégis kiket szokás meghívni egy reggeli rádióműsorba. Írónő? Nem hiszem, nem annak az otthonülős típusnak gondolom. Esetleg táncos, ahogy a mozgásáról tippeltem még anno? Vagy énekes lenne? Vagy esetleg valamilyen szervezetnek a szóvivője? Oké, ezt képtelenség ránézésre kitalálni. Halk sóhaj szakadt fel belőlem, miközben türelemre intettem magamat. Még szerencse, hogy csak délután van jelenésem, különben Axel már rég tombolna, hogy mégis mi a fenéért vagyok még mindig itt.

A híreknek lassan vége lett, így a két műsorvezető készülődött a beköszönésre. Amanda is a fejére tette a fülhallgatót, majd hosszú másodpercekre lehunyta a szemét. Nem izgult, az arcáról sokkal inkább azt lehetett leolvasni, hogy bárhol máshol sokkal szívesebben lenne, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egész hercehurcát…

- Sziasztok! Újra itt vagyunk, s mivel mozgalmas hétfő reggelt ígértünk nektek, már velünk van a következő vendégünk is, aki nem más, mint Amanda Simon.

- Szép jó reggelt mindenkinek! – köszönt mosolyogva a mikrofonba.

- Miről is beszélgessünk, miről is… - vakargatta az állát gondolkozást tettetve Ari. Teátrális cselekedetén mindannyian felnevettünk.

- Mit szólsz mondjuk a fakitermeléshez? – vonta fel a szemöldökét kérdőn az interjúalany.

- Azt hittem merészebb témát választasz. – vágott vissza a srác.

- Van egy cikkünk. – szakított félbe egy kialakulóban lévő marakodást Leonora.

- Oh. – sóhajtott fel Amanda.

- Oh, bizony. – bólogatott hevesen Ari, amint észrevette, hogy a vele szemben ülő lány kínos mozgolódásba kezd a székében – Felolvasom neked és a hallgatóknak, hogy mindenki tisztában legyen vele, miről is van szó. – mondta, mire ültömben előre dőltem, hogy tisztán halljam minden szavát - Dán válogatott lesz Amanda Simon? Egy megbízható forrásunktól azt az információt kaptuk, hogy a Dán Kézilabda Szövetség fontolgatja a játékos honosításának lehetőségét. Amanda tett azért az elmúlt időszakban, hogy országszerte ismertté váljon a neve.  A magyar lány 2010 júniusában igazolt a fővárosi csapathoz, s nagyon hamar sikerült beilleszkednie. Olyannyira, hogy ezt a szezont már elsőszámú balátlövőként kezdhette meg, akire a Koppenhága szakmai stábja is számít. Mi sem mutatja jobban ezt, mint az új támadási stratégia, - melyben a fiatal lánynak kulcsszerepe van - ami az elmúlt heteket figyelemmel kísérve, azt kell, hogy mondjuk, beválni látszik. Mandy szeptember óta kiemelkedő teljesítményt nyújt, lendülete töretlen, úgy tűnik, igyekszik meghálálni a tehetségébe vetett bizalmat. Az, hogy a híresztelések igazak-e sajnos nem tudjuk, egyszerűen csak reménykedhetünk. Egy dolog biztos: mi szurkolók örömmel látnánk dán mezben pályára lépni!

- Hm. – csupán egy halk hümmögés hagyta el ajkait, miközben látszólag a gondolatai temették maga alá.

Meglepetten pislogtam a székben helyet foglaló lányra. Szóval nagyon mellé lőttem a találgatásaimmal. Kézilabdázó. Sokat ugyan nem tudok erről a sportágról, valahogy mindig is a foci foglalt le jobban. Viszont azzal tisztában voltam, hogy az a pályán töltött hatvan perc nem egy leányálom. És törékenynek tűnő alakját elnézve nem igazán tudom elképzelni őt egy ilyen harcias játékban.

- Mit szólsz ehhez? – érdeklődött finoman Leonora.

- Ez ügyben csak annyit tudok mondani, hogy engem senki sem keresett fel azzal a szándékkal, hogy a dán válogatott keret tagja legyek. – jegyezte meg tárgyilagosan, kimért hangon. A hülyének is leesett volna, hogy nem akar erről beszélni, de ez Arit egyáltalán nem érdekelte. Látszott rajta, hogy ízekre akarja szedni a lányt. Kezeim ökölbe szorultak, ahogy láttam Amanda kérlelő tekintetét, amit a srácra vetett. Ám Ari reakciója csak egy vállvonás volt.

- De szeretnéd, ha felkeresnének?

- Nem.

- Miért? – csak nem hagyta annyiban a témát.

- Azért, mert magyar vagyok és ezt soha semmilyen körülmények között nem fogom elfelejteni. Ha valaha is egy nemzeti válogatott tagja leszek, az nem a dán lesz. – csattant fel keményen.

Ajakaimra újra mosoly kúszott, tökös csaj, nem kell őt a médiától félteni.

- Érthető. – bólogatott helyeslően Leonora. – Holnap után mégis egy magyar csapat ellen léptek pályára az arénában…

- Igen. De az teljesen más kérdés. Hogy az arénán kívül milyen kapcsolatot ápolunk velük, az mindegy. Ők a csarnokban az ellenfeleink, akiket le kell győznünk ahhoz, hogy bejussunk a BL döntőbe.

- Egész pontosan arról a csapatról van szó, aminek az utánpótlás képzésébe téged anno nem vettek fel. – kotyogta közbe a srác.

- Úgy van. De tudod Ari, egy percig sem bánom, hogy nem ott játszom. Lehet, hogy annak idején szomorkodtam egy ideig, de sokkal jobban jártam azzal, hogy Veszprémben kaptam lehetőséget. Ki tudja, ha akkor oda vettek volna fel, valószínűleg nem itt ülnék ebben a stúdióban. És azt nagyon bánnám. – tette hozzá halkan az utolsó mondatot, s egy futó pillantást vetett felém. Ám amikor észrevette, hogy én minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyelem, zavartan fordult vissza a vele szemben ülők felé.

Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, miközben kíváncsian fürkésztem elpiruló arcát…