9. fejezet - Popsztár?

Sziasztok!

Elnézést a késés miatt! Sajnos nem éppen úgy alakult a hétvége, ahogy én azt terveztem és nem volt időm felrakni a fejezetet. :/ De most itt vagyok :)
Először is, köszönöm szépen a díjakat Hopenak, Elodynak és Dorothynak. Valamint a kritikát Bluenak és Alicenek. (a nevükre kattintva ti is eléritek az oldalt és elolvashatjátok, ha érdekel titeket) Ahogy örömmel láttam, hogy két új rendszeres olvasóval is bővült a blog és a látogatottság számlálója átlépte a háromezret. Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet és a pipákat is.
Áttérve a folytatásra: a címet sokáig "titkoltam" előletek, holott már az első sorok megírásánál tudtam, mi lesz az. Lássuk be, elég sokat sejtet... :D Kíváncsi vagyok, hogy ti mire számítotok a cím láttán és az mennyire tér el attól, amit én írtam :) ha gondoljátok írjátok meg nekem ;) Egyébként ez a fejezet hasonló felépítésű, mint az előző. Kicsit gyorsabban haladunk az időben, de a következőben, már újra lelassulunk. Ami a következő részt illeti, remélem a két hetet tudom tartani. Jövő héttől vizsgaidőszak (hurrá :/ ) és elég húzós hetek előtt állok egészen június közepéig. Minden esetre igyekszem :)
Oké, nem boldogítalak titeket tovább, hamarosan jelentkezem.
Kellemes olvasást! ;)
puszi, Csillu

9. fejezet

Popsztár?

Amanda szemszöge

2012. április 12

Az Orange teraszán ücsörögve élveztem az arcomat érő napsugarakat, melyek bizsergető melegséggel töltötték el egész testemet. Lehunyt szemekkel élveztem a kellemes időjárást és a pillanatnyi csendet, nyugalmat, mely körülvett. Az elmúlt és előttünk álló hetek hajtása mellett ez csak nagy ritkán fordult elő, így akár egyetlen percet is nagyra értékeltem. És valahogy sejtettem, hogy másodperceken belül valamelyik jómadár rám száll és nem hagy majd békén…

- Na mi van veled Amy? Olyan szótlan vagy!

Tessék, mit mondtam? Nem bírják ki, hogy ne rajtam köszörüljék a nyelvüket…

- Csak fáradt vagyok. Rosszul aludtam az éjjel. – vontam vállat, s továbbra sem voltam hajlandó kinyitni szemeimet.

- Biztos azért, mert hiányoltál magad mellől. – jelentette ki magabiztosan, s végigsimított jobb karomon.

- Igen, Adam. Szerintem is ez volt az oka. – helyeseltem minden meggyőződés nélkül, kissé ironikus hangsúlyt megütve.

Harsány nevetés szakadt fel a társaságunkból, míg én fél szememmel a mellettem ülő srácra pislogtam, aki először csak durcásan nézett rám, majd kinyújtotta nyelvét, s nem sokkal később már ő is a többiekkel röhögött.

Mire mindenki elfogyasztotta, amit kért, az ég teljesen beborult és a szél is egyre jobban kezdett felélénkülni. Morcos tekintettel néztem felfelé, s kénytelen voltam megállapítani, hogy itt bizony vihar lesz, akár tetszik, akár nem. Napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, majd kérdőn néztem a többiekre. Rövid tanácskozás után az indulás mellett döntöttünk. Miután fizettünk a parkoló felé vettük az irányt. Az utolsó métereket mátr futó lépésben tettük meg az egyre jobban szemerkélő esőben.

Fejemet az ablaknak döntve szótlanul szemléltem a tájat. Az eddig uralkodó élénk színeket és boldogságot az eső másodpercek alatt elmosta. A szürke lett a domináló szín, mely engem kezdett egyre inkább lehangolni. A napsütéses áprilisi délután fokozatosan csak egy szürke hétköznapra kezdett emlékeztetni, melyet csak tetézett a nap további része.

A nappali kanapéjára vackoltuk be magunkat Ninával egy kis nassolnivaló és üdítő társaságában. Ugyan egyelőre még csak az egyik kedvelt hazai zenecsatorna ment, de az volt a tervünk, hogy megnézünk egy jó filmet. A lassan két hete kettőnk között lezajlott veszekedés, s az azt megelőzően történtek csak még közelebb hoztak minket egymáshoz. Persze csak miután rájöttem, hogy tényleg hatalmas idióta voltam és bocsánatot kértem tőle. Ám nem csak az volt az egyetlen előnye, hogy még szorosabb lett a barátságunk, hanem hogy végre vette a bátorságot arra, hogy – ugyan még csak viselkedésében, de – kimutassa Daniel iránti érzéseit. S örömmel láttam, hogy ha kicsit lassan is, de Dan vette a lapot és Nina nem kis megnyugvására apránként kezdte is viszonozni. Ami engem illet, árgus szemekkel figyelem mindkettőjüket, s amellett hogy nagyon szurkolok kettejükért, aggódom barátnőm miatt. De persze bizakodom abban, hogy ezúttal Dan számára is más a helyzet, hogy ez nem egy újabb futó fellángolás lesz, mely csak ideig- óráig tart.

Barátaim körül kavargó gondolataimból Nina heves böködése rántott ki. Értetlenül pislogtam rá, majd a kezére, mellyel vadul mutogatott a tévé felé. Felvont szemöldökkel fordultam a készülék felé, hogy aztán megdermedjek a mozdulatban. A meglepettségtől még a levegő is a tüdőmben rekedt egy másodpercre.

„Falakat húz maga köré, melyeken tilos az átjárás. Próbál mindenkit eltaszítani magától a viselkedésével. 
De én nem elégszem meg azzal az álarccal, amit mindenki felé mutat…” – énekelte egy srác.

Döbbenten meredtem a képernyőre, majd kicsit előrébb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát, melyet egy maszk takart. Fekete volt, gyönyörű motívumokkal, melyek egzotikussá varázsolták amúgy sem hétköznapi arcát.

„Hát mutasd meg a valódi éned! Én Téged akarlak látni! A lányt az álarc mögött...” – s ezen sorok közben kioldotta a maszkot rögzítő selymet így a nézők elé tárva azt, amit eddig elrejtett.

Már az első pillanattól kezdve, hogy megláttam, szinte biztos voltam benne, hogy ő az, mégis volt bennem egy kicsi kétség. Ám amint az álarc is lekerült róla, s az egész arcát láthattam – a barna haját, szemeit, magával ragadó mosolyát – minden kétséget kizárhattam. A srác az utcáról, a szórakozóhelyről, a parkból…

- Marco Jensen Álarc mögött című számának klipjét láthattátok. A folytatásban hallhatjátok többek között Jennifer Lopez új slágerét, valamint Alexandra Burke és a Coldplay is énekel nekünk. Maradjatok velünk!

- Ez ő volt. – Nina kérdése már- már kijelentésként hatott. Annyit meséltem már neki a srác kinézetéről, mosolyáról, hogy anélkül is felismerte, hogy emlékezne arra, hogy látta.

- Popsztár? – nyögtem ki döbbenten, figyelmen kívül hagyva barátnőm megjegyzését...

2012. április 13

Sokan kétségbe vonják a sors vagy végzet létezését. Úgy hiszik, mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, s egyedül csak önmagunk vagyunk képesek befolyásolni a jövőnket. Ezáltal a cselekedeteink, valamint azok következménye miatt is csak magunkat okolhatjuk.

Nos, én nem ezek közé az emberek közé tartozom. Én igenis hiszek abban, hogy a sorsunk már előre elrendeltetett, s mindegy egyes döntéssel, melyet meghozunk, efelé közelítünk. Nem számít, hogy mi azt később hibának tituláljuk, annak úgy kellett történnie. Minden egyes lépés, melyet megteszünk, végzetünk beteljesedéséhez visz közelebb. S ha ennek eléréséhez az kellett, hogy valami butaságot csináljon az ember? Ám legyen…

A nagymamám kislány koromban sokat mondogatta nekem, hogy ugyan a sors dönti el, hogy ki lép be az életembe, én döntök arról, ki marad. Éppen ezért becsüljek meg minden lehetőséget, mellyel új embereket ismerhetek meg, hiszen soha sem tudhatom, hogy milyen szerepet tölt majd be az illető a jövőmben. Lehet, hogy csak egy távoli ismerős marad, akivel csupán a legáltalánosabb témákról beszélgetek. De az is elképzelhető, hogy egy nagyon jó barátot sodor utamba a szél, akivel mindent megoszthatok. S ha szerencsés vagyok, még az is lehet, hogy egy olyan férfit, aki igaz szerelmemmé válhat, akivel az egész életem le szeretném élni.

Igenis hiszek a sorsban, amely az elmúlt hetekben gonosz tréfát játszik velem.

Péntek délután volt és többen úgy döntöttünk, hogy edzünk egy kicsit szabad terepen. A főváros legnagyobb parkja felé vettük az irányt, hogy fussunk pár kört. Nem véletlenül választottuk azt a parkot, hiszen ott adottak a legjobb körülmények, ahhoz hogy elkerülhessük a véletlen sérüléseket. Halkan dudorászva készülődtem az induláshoz. A fekete halásznadrágomat és a hozzá passzoló sportmelltartót vettem fel. Hajamat szoros copfba kötöttem, majd a nappaliba iramodtam, ahol a többiek már csak rám vártak. Nem törődve piszkálódó megjegyzéseikkel haladtam el mellettük, és sürgettem őket az épület elhagyására.

Az utcára kilépve először lassú sétával kezdtünk, majd fokozatosan gyorsítottunk, végül kocogni kezdtünk. Sokáig mindannyiunk szótlanul rótta az előtte álló kilométereket. Egyenletes légzésemre koncentrálva tartottam a többiekkel az iramot, miközben gondolataim az előttem álló másfél- két hónap körül kavarogtak. Esélyes Bajnokok Ligája döntő résztvevő csapatként emlegetnek minket, mi pedig mindent megteszünk azért, hogy igazuk is legyen. Nem kis csatát követően összesítésben két góllal bizonyultunk jobbnak a frankfurti csapatnál, s jutottunk be az elődöntőbe. A legjobb négy között már tényleg csak minimális különbségek vannak, s inkább a pillanatnyilag jobb formában levő, s nagyobb koncentrációra képes csapat az, aki bekerülhet a döntőbe. A holnapi nap folyamán Bécsben fog lezajlani a sorsolás, s akkor végre megtudhatjuk, hogy kiket kell legyőznünk ahhoz, hogy egy újabb lépést tehessünk meg a szezon elején kitűzött célunk felé.

- Fogadjunk, hogy nem tudsz leelőzni! – bökött oldalba Adam, ezzel mintegy visszarántva a valóságba, s kihívóan nézett rám.

- Csak figyelj! – mosolyogtam rá angyalian, majd a sportkesztyűjét lenyúlva gyorsítottam a tempón és lehagytam.

Fokozatosan növeltem a sebességem, ám a köztünk lévő távolság, melyet sikerült kialakítanom, nem tartott sokáig. Perceken belül utolért és visszaszerezte a tulajdonát. A következő kilométeren pedig megállás nélkül engem piszkált. Hiába igyekeztem elhajolni előle, fürge ujjai megtaláltak és csikizni kezdtek. Hangosan kacagva próbáltam hárítani és közben tartani a lányok által diktált tempót.

Mikor már a második körünket róttuk a parkban, tűnt fel a színpad, melyet kordonokkal kerítettek el a közlekedés elől. A környékén lévő nagy mozgolódás felkeltette az érdeklődésemet, így kicsit lassítottam. Ugyan eléggé távol voltunk, így is láttam, hogy a színpadon több ember is áll.

- Oké, srácok a refréntől nézzük át még egyszer. – csendült fel jól hallhatóan egy férfihang. Feltehetően mikrofonba beszélt, különben nem hiszem, hogy hozzánk is eljutott volna a hangja. Kérésére másodperceken belül elindult a zene és ő énekelni kezdett - Hát mutasd meg a valódi éned! Én Téged akarlak látni! A lányt az álarc mögött...

Egy másodpercre kiestem a ritmusból, s majdnem megbotlottam. Pillantásom találkozott Nináéval, aki kérdőn pislogott rám.

Még egyszer a színpad felé néztem, s tekintetem megakadt Marcon, aki minden figyelmével a munkájára koncentrált. Legalábbis messziről úgy tűnt. Tudtam, ha megállok, hosszú percekig képes lennék tanulmányozni tökéletes alakját. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy ha híres személyiségekről van szó, a külső csak egy álca, mellyel elrejtik a valódi énjüket a közönségük elől. Felrémlett előttem egy srác kedves mosolya, elbűvölő viselkedése, ahogy azok a hónapok is, melyek alatt mindez elpárolgott és kibontakozott az igazi énje.  A düh kezdett eluralkodni rajtam, így barátnőm felé fordultam, s megráztam a fejemet.

- Tűnjünk innen. – feleltem a ki nem mondott kérdésére.

2012. május 7

Sosem szerettem a hétfő reggeleket. Tipikusan az a személy voltam, aki imád sokáig lustálkodni, talán éppen ezért esett nehezemre elkezdeni a hetet. Sokszor nagyon nyűgös tudtam lenni, s szótlanságommal, kedvtelenségemmel bűntettem a környezetemet. Aki egy kicsit is ismert, előbb- utóbb megszokta és elfogadta. Számukra már-már az volt a meglepő, ha ilyenkor jókedvemben találtak.

A mai reggel sem indult könnyebben, mint bármikor máskor. Sikeresen elaludtam, és ha Nina nem néz be a szobámba, biztos, hogy sokkal nagyobb késésben lettem volna. Nem elég, hogy a teámmal elégettem a nyelvemet, egy óvatlan pillanatban levertem a bögrét az asztalról. A forró folyadék egy része a ruhámon landolt, így újra mehettem vissza a gardróbhoz. Kikaptam az első kezem ügyébe akadó ruhadarabokat, - egy szürke nadrágot és fehér toppot - villám gyorsan átöltöztem és a nappaliba siettem. Magamhoz vettem a táskámat, elköszöntem Ninától, majd a bejárathoz igyekeztem. Belebújtam a rózsaszín puma sportcipőmbe – ami tökéletesen passzolt a hasonló színű fülbevalómhoz – majd a kocsi kulcsomat megragadva elhagytam a lakást. A hátsó ülésre dobtam a táskát, majd bepattantam a volán mögé és már indultam is. A reggeli tumultus szerencsére már eloszlott, így minden fennakadás nélkül értem oda a megadott címre. Magamhoz vettem a cuccomat, majd megindultam az épület felé.

- Amanda Simon. – mondtam a nevemet a recepción ülő fiatal lánynak.

- Hatodik emelet. A liftnél fognak várni. Tessék itt egy belépőkártya, ha mész el, majd le kell adnod nekem. – darálta közömbös hangon, s elém csúsztatta az említett tárgyat.

- Köszönöm. – feleltem, s halványan rá mosolyogtam.

Úgy látszik, nem csak nekem indult pocsékul ez a napom. - merengtem már a liftben állva.

Ám azt nem sejtettem, hogy ez még csak a kezdet... 

Ahogy felértem a hatodikra és kinyílt az ajtó, egy túlbuzgó alkalmazott már ott állt, ahogy azt lent ígérték.

- Amanda, kérem, jöjjön velem. – szólított meg, mielőtt akár egy lépést is megtettem volna.

- Rendben. Nyugodtan tegezzél. – szakítottam meg.

- Öhm… oké. - reagált kissé zavartan - Szóval ez egy nagyjából húsz perces interjú lenne, közben persze leadnak majd pár számot, de egy órán belül szabadulsz. – mosolygott kedvesen.

- Tizenegyre edzésre kell mennem, úgyhogy sokáig úgysem tarthatnak itt. – jegyeztem meg, mire kitört belőle a nevetés.

- Kis csúszásban vannak, mert késett az interjúalany, aki éppen bent van. Addig foglalj helyet nyugodtan. Kérsz valamit inni?

- Nem, köszönöm.

- Rendben. Jövök érted, ha menned kell.

Bólintottam, majd a lány másodperceken belül el is tűnt. A helyiséget az élő műsor hangja töltötte be. Épp egy számot játszottak. Imádtam a kézilabdát, de ezt az oldalát, amikor a sajtóval kellett foglalkozni, valahogy soha sem szívleltem igazán. Nem szerettem nyilatkozni, de az elmúlt egy év során hozzá kellett szoknom. Az okot pedig, hogy most miért engem küldött Gabriel erre a rádióinterjúra, teljesen megértettem, így egy rossz szavam sem volt…

- Azért vagy itt, mert hoztál nekünk valamit. – szólalt meg az egyik műsorvezető. Az adás folytatódott, én pedig kíváncsian hallgattam, hogy miről is lesz szó a továbbiakban. 

- Igen. A legújabb számomat. – válaszolta a srác.

- Mesélj nekünk egy kicsit róla. Minek vagy kinek a hatására íródott?

- Egy spontán találkozás szüleménye. Bár… nem biztos, hogy lehet azt találkozásnak nevezni. Bármily’ meglepő, egy lányról szól. – viccelődött.

- Csak nem egy új románc van kialakulóban? – érdeklődött egyből a másik műsorvezető.

- Nem. Ő egyszerűen felkeltette az érdeklődésemet, megihletett. – felelte a kérdésre, majd tartott egy kisebb szünetet és csak utána szólalt meg újra - Ha a sors is úgy akarja, találkozok még vele…