8. fejezet - Mindenhol csak őt látom

Sziasztok!
Nem tudom, hogy alakul a napom további része, úgyhogy inkább most gyorsan feldobom nektek a következő fejezetet. Ahogy azt az előző bevezetőjénél talán már említettem is, ez a fejezet pedig Amanda szemszögéből íródott csak. A felépítése hasonló lesz, mint a 7. fejezeté.
Még egyszer köszönöm szépen Dorisnak a díjat. Valamint az előző fejezethez érkezett pipákat és kommentet is. Sokat jelentenek, tényleg.
Napsütéses, pihenésben gazdag hétvégét mindenkinek! ;)
Kellemes olvasást! Ne feledjétek, a véleményetekre továbbra is nagyon kíváncsi vagyok, szóval ne fogjátok vissza magatokat! :)
puszi, Csillu

8. fejezet

Mindenhol csak őt látom

Amanda szemszöge

2012. április 2.

Hosszú percekig meredtem az előttem álló srác barna szemeibe, miközben a lehetőségeimet mérlegeltem. Mégis mit tehetnék? Nézzem levegőnek? Az egyrészt hatalmas bunkóság, másrészt képtelen lennék rá. Hallgassak a szívemre, ami jelen pillanatban azt súgta, hogy szüntessem meg a köztünk lévő távolságot? Vagy az eszemre, amely azt diktálta, hogy lépjek le a bárból minél előbb, mielőtt valami hatalmas butaságot követnék el?

Továbbra is szótlanul figyeltem a velem szemben álló személyt. Szemei játékosan csillogtak, haja most is tökéletesen beállítva, s ajkai… vonzottak magukhoz. Mégsem mozdultam egy tapodtat sem.

Ő látszólag megelégelve a várakozást gyors és határozott léptekkel indult meg felém, miközben tekintete egy másodpercre sem engedte el az enyémet.

- Szia, szépségem! – köszöntött mosolyogva. Hangján érezhető volt, hogy neki sem a kezében tartott pohár alkohol az első, amit a mai este folyamán elfogyaszt. Ahogy nekem sem… talán ennek köszönhető az a bugyuta vigyor is az arcomon és, hogy minden további teketóriázás nélkül vetettem magamat a nyakába.

- Szia! – mormoltam a nyakhajlatába, miközben kiélveztem, ahogy karjai körém fonódnak.

- Remekül játszottál tegnap. Annyira büszke vagyok rád! – súgta a fülembe, s még szorosabban vont magához.

- Köszönöm! – pislogtam rá hálásan.

Ugyan kibontakoztunk a másik öleléséből, de egyik karját továbbra is a derekamon tartotta. Más esetben már régen elhúzódtam volna egy olyan indokkal, hogy ami volt elmúlt, felesleges próbálkoznia. De ehhez, egy hosszú repülőút, mozgalmas délután és jó pár pohár, különböző koktél után, már nem voltam eléggé józan…

Pár ismerőse csatlakozott a társaságunkhoz néhány perc erejéig, majd bejelentették, hogy ők indulnak. Érdeklődve pislogtak a továbbra is engem ölelő karok tulajdonosára, hogy velük tart-e, de ő csak határozottan megrázta a fejét, hogy nem áll szándékában lelépni.

Amint elköszöntek tőlünk, maga felé fordított, gyengéden végigsimított arcélemen, hüvelykujját végigvezette alsó ajkamon, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. Meglepetten ért a kellemes borzongás, mely érintése hatására végigfutott testemen, s akaratlanul is egy halk sóhaj hagyta el számat. Ajkaimba harapva néztem rá, s próbáltam arckifejezéséből rájönni, hogy mégis mi járhat a fejében, de ez a kísérletem kudarccal járt. Az egyetlen érzelem, ami tisztán kiolvasható volt a szemeiből az nem más volt, mint a vágy. Kérdőn felvonta szemöldökét, mire halkan felkacagtam és egy aprót bólintottam. Ő is elmosolyodott, majd kezemet megragadva kezdett húzni maga után. Nevetve követtem, míg valakik az utunkat nem állták.

- Stefan. – biccentett a kezemet fogó srácnak Daniel, aki Nina társaságában próbált feltartani minket, majd felém fordulva folytatta mondandóját - Amy, már percek óta kereslek. Tudnánk most beszélni?

- Bocsi drága, de most nem érek rá. – néztem rá bocsánatkérően, majd kikerülve őket újra elindultam magam után húzva Stefant is.

- Fontos lenne! – hallottam meg újra a hangját.

- Egy pillanat, jó? – pislogtam a mellettem állóra.

- Csak nyugodtan, addig hívok egy taxit. Kint megvárlak. – mondta, majd egy puszit nyomott a szám sarkába.

- Mi az? – fordultam újfent barátaim felé türelmetlenül.

- Hazaviszünk. – jelentette ki Nina.

- Nem kell, köszönöm. – csóváltam meg a fejemet.

- Amanda, részeg vagy. Hidd el, hatalmas hibát követsz el, ha most elmész vele. – Daniel hangja határozottan csengett.

- Majd én eldöntöm, hogy mi a jó nekem és mi nem, oké? – kérdeztem felháborodottan.

- Meg fogod bánni. – jegyezte meg keserűen Nina.

- Lehet, de tudod édesem, én merek kockáztatni és nem csak az eshetőségeken rágódni. Ne rajtam vezesd le a feszültségedet azért, mert félsz lépni. – pillantásom hosszú másodpercekig fogva tartotta az övét. Miután biztosra vettem, hogy tudja, mire gondolok, halkan felnevettem, majd minden további nélkül otthagytam őket.

                                                        

2012. április 3.

Hogy mégis milyen érzés egy olyan éjszaka után, melyről csak kósza emlékeid vannak, az exed mellett ébredni? Semmiképp sem mondhatom azt, hogy felemelő. Kisebb sokkot kaptam, mikor másnap reggel szemeimet kinyitva Stefannal találtam szembe magamat. Percekig figyeltem a hozzám simuló alakját, s halvány mosoly játszott ajkaimon. A könyökömön támaszkodva tanulmányoztam a mellettem fekvő srácot. Kisimítottam egy kósza tincset az arcából, gyengéd puszit nyomtam ajkaira, majd lehámoztam engem ölelő karjait a derekamról. Szerencsémre ő még az igazak álmát aludta és nem igen mutatott hajlandóságot arra, hogy mostanában felébredjen. Tudtam, hogy az elkövetkezendő két- három órában ő még biztos, hogy aludni fog…

Az ágy mellől összekapkodtam a szanaszét dobált ruháimat és gyorsan felöltöztem. Ismerősen mozogtam a lakásában, mely az eltelt hónapok alatt semmit sem változott. A hűtő mellett lévő jegyzettömbről letéptem egy lapot és hagytam neki egy rövid üzenetet, melyet egy hűtő mágnessel rögzítettem az ajtajára, majd a kijárat felé vettem az irányt.

Hazaérve Ninat még nem láttam sehol, így egyenesen a szobámba vonultam. Hosszasan elidőztem a zuhany alatt, aztán a szobámban szöszmötölve igyekeztem rendezni gondolataimat. Az idő már délután kettő felé járhatott, mikor éreztem, hogy nem húzhatom tovább a dolgot, kénytelen leszek kimerészkedni a rejtekhelyemről. Nina és köztem érzékelhető volt a feszültség, amely perceken belül ki is tört belőlünk és úgy isten igazából sikerült összekapnunk. Eljutottam arra a pontra, amire eddig még soha, egy mondata kellős közepén fogtam magam és faképnél hagytam. Egyedül a telefonomat és a kulcsaimat vettem magamhoz, s a lakásajtót becsapva magam után elviharzottam onnan.

Dühtől fújtatva haladtam az egyetlen helyre, ahol képes vagyok lenyugodni és egyedül lehetek. A kis tóhoz érve letelepedtem a fa építmény szélére, s a korlátnak dőlve meredtem magam elé. A levegőben a frissen nyírt fű és a közelben virágzó fák illata terjengett. A lengedező szél kisgyerekek vidám kacagását fújta felém. A nyugodt, békés környezet, amely körülvett szöges ellentétben állt mindazzal, ami bennem dúlt. 

A telefonomat elővéve kikerestem a telefonkönyvből azt, akire most igazán szükségem volt.
- Oké, Amanda. Ki vele, mi történt? - kérdezett rá Detti tíz perc beszélgetés után.
- Ninával összekaptunk. - sóhajtottam fel.
- Komolyan? – hangjából meglepettség és döbbenet keveréke csendült.
- Aha. – bólogattam hevesen, holott tisztában voltam vele, hogy úgysem látja - Totál kiakadt.
- Mesélj!
- Tegnap kitalálták a többiek, hogy üljünk be valahova megünnepelni a győzelmünket. Olyan tizenegy körül egyszer csak beállított Stefan is. Meséltem már neked a legutóbbi találkozásunkról, ugye? – szakítottam félbe saját magamat.

- Ha arra gondolsz, amikor azt kérte, hogy menj vissza hozzá, akkor igen.

- Igen. Azóta nem találkoztunk, valamiért a legutóbbi bajnokinkon nem is volt ott. Mindegy, nem is ez a lényeg. – sóhajtottam fel halkan, majd újra beszélni kezdtem – Én… tegnap este elkezdtünk koktélozgatni és… amikor Stefan odajött köszönni, egyszerűen a nyakába vetettem magam. Nina és Daniel is távol akart tartani tőle, de nem hallgattam rájuk és… végül Stefan ágyában kötöttünk ki.

- Hű! – nyögött fel meglepetten.

- Ma délután újra felhozta ezt Nina és annyira összekaptunk, hogy otthagytam. – motyogtam.

- Figyelj, Ninával nagyon jó barátnők vagytok, érthető, hogy aggódik érted! – vette Detti védelmébe barátnőmet.

- Tudom, ebben igazad van, de nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Az én életem, hadd rontsam el, ha én azt úgy gondolom. – reagáltam a kelleténél indulatosabban.

- És úgy gondolod? – érdeklődött.

- Nem. Ez… egyszerűen nem tudom, mi ütött belém tegnap este. Tényleg elcsesztem. – mondtam elkeseredetten – Ne kérdezd, hogy miért tettem, mert fogalmam sincs.

- Elég sokáig voltatok együtt és tulajdonképpen nem is vesztetek össze, mikor szétmentetek. Érthető, hogy még mindig érzel valamit iránta. – próbált megnyugtatni Detti. Keserű nevetés hagyta el ajkaimat, majd egy sóhaj szakadt fel belőlem, s éreztem, hogy az eddig nagy nehezen visszatartott könnyeim végigszánkáznak arcomon.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. – motyogtam bele sírós hangon a készülékbe. – Később még beszélünk, rendben?

- Ugyan már, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Megleszel? – hangja aggódóan csengett.

- Persze. Semmi gond. Magamnak kevertem ezt a bajt, meg is fogom oldani. Majd beszélünk, oks?

- Mindenképpen. Vigyázz magadra! Puszi.

- Imádlak, légy jó. Szia- szia!

Miután bontottuk a vonalat, erőt vett rajtam a sírás. Némán zokogtam. Az egyetlen jele a bennem dúló érzelmi viharnak az arcomon patakzó könnyek voltak.

Ezt tényleg nagyon elszúrtam tegnap. Ugyan nekem nem jelentett többet az az éjszaka, mint puszta élvezetet, addig Stefan… ki tudja, mik fordulnak meg a fejében. Lehet, hogy most felébresztettem benne a reményt arra, hogy talán mégis lehet folytatása annak, ami köztünk volt. De én ezt nem így gondoltam. Az együtt töltött éjjel számomra rávilágított a helyzetre. Ugyan valahol nagyon mélyen magamban még táplálok gyengéd érzéseket iránta, de biztos voltam benne, hogy az kevés ahhoz, hogy mi újra együtt legyünk. Nem akarom hitegetni, ismét egy olyan álomvilágba ringatni, melyben ő azt gondolja, hogy nekünk örökre együtt kell maradnunk. Még most is csak félve merek belegondolni, hogy milyen hatással lehetett rá az, hogy nemet mondtam az esküvői ajánlatára, majd előhozakodtam a szakítás témájával. De anno ezt láttam helyesnek. Nem csak azért utasítottam vissza, mert akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok elképzelni magunkat együtt idősen, egy családi ház verandáján üldögélve ölünkben az unokáinkkal. Én nem érdemeltem meg őt, ahogy ő is sokkalta jobbat érdemel egy életre szóló társnak, mint jómagam. Már reggel, mikor felkeltem tisztában voltam vele, hogy meg kell beszélnünk ezt a szituációt, amibe csöppentünk. Éppen ezért hagytam neki az üzenetet, miszerint holnap délután találkozni szeretnék vele.

A csendbe váratlan hasított egy férfi torokköszörülése, mire ijedten rezzentem össze. Kapkodva töröltem meg az arcomat ezzel mintegy elrejtve a világ elől pillanatnyi gyengeségemet, s csak ez után fordultam a hang irányába. Az első, amit megpillantottam, egy pár piros sportcipő volt. Majd egy kék farmer, fehér póló, – mely második bőrként tapadt a kidolgozott felsőtestre – napszemüveg, melyet a póló nyakába tűztek.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – csendült fel egy kellemes hang – Ha szeretnéd, elmehetek. – tette még hozzá.

- Nem, semmi gond. Maradj csak. – néztem fel végül a hang tulajdonosának arcára.

A meglepettségtől egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. Nem számítottam rá, hogy pont itt találkozunk újra. Vagy, hogy egyáltalán valaha is látom még. Amint a tekintetünk összekapcsolódott éreztem, hogy a vérem hevesebben kezd száguldozni az ereimben. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, mert láttam a felismerést a szemében. Mintha ő is tisztában lenne azzal, hogy nem most találkoztunk először. Lehet, hogy rá is akkora hatással volt az a pillanat, mikor először fonódott össze a tekintetünk?

- Gyakran jársz ide? – érdeklődött kedvesen, miközben ő is lehuppant mellém a földre.

- Ha időm engedi, akkor igen. Általában ide menekülök, ha valamit át kell gondolnom vagy magányra van szükségem. – feleltem őszintén – És te?

- Amikor ki akarok szakadni a világomból, mindig itt kötök ki. – vont vállat, miközben a vizet tanulmányozta – De most egyszerűen csak akadt egy szabad délutánom és ide jöttem. – nézett rám mosolyogva.

- Ez érdekes. – motyogtam.

- Hogy érted?

- Hát… a veled egykorú srácok többsége biztos, hogy nem egy parkban mulatná a szabad perceit. Pláne nem egy ilyen eldugott részén. – mondtam zavartan.

- Ebből is látszik, hogy más vagyok, mint a többség. – vágta rá vigyorogva, mire belőlem kitört a nevetés. – Mi az, nem hiszel nekem? – kérdezte durcásan.

- Oh, dehogy nem! – mosolyogtam rá kedvesen.

- Te nem dán vagy, ugye? – váratlanul ért a kérdése, így csak értetlenül pislogtam rá – Egy enyhe akcentust érezni a beszédeden. – tette még hozzá. – Honnan jöttél?

- Magyarország.

- Régóta élsz itt?

- Lassan két éve.

- És miért költöztél ide? Már ha szabad ilyet kérdeznem.

- A munkám miatt.

- Ahhoz képest, hogy csak ilyen rövid ideje vagy itt, nagyon jól beszéled a nyelvet. – dicsért meg.

- Köszönöm. Elég intenzív nyelvtanulás volt, azt kell, hogy mondjam.

- Ezt hogy érted?

- Úgy jöttem ide, hogy egy szót sem tudtam dánul. Az első hónapokban angolul vagy németül kommunikáltam mindenkivel.

Ő közben teljes testével felém fordult és törökülésben helyezkedett el. Láttam rajta, hogy folytatni akarja ezt a beszélgetést, kíváncsi arra, amit mondok. Ám a telefonom csörgése félbeszakított minket. Elnézést kértem tőle, majd felvettem a készüléket.

- Merre vagy? – kérdezte aggodalmasan Nina.

- A parkban. Miért?

- Indulni kéne edzésre.

- De hát nem úgy volt, hogy ma még nem lesz? – érdeklődtem meglepetten.

- Küldtem üzenetet, hogy késő délutánra mégis szerveztek egyet.

- A fenébe. Oké, figyi nincs időm már hazaugrani, ha nem akarok elkésni. És mindketten tudjuk, milyen Gabriel. Dobd be a cuccom, aztán ott találkozunk. Azonnal indulok.

- Rendben. Szia.

- Köszönöm, imádlak.

Villámgyorsan felpattantam a helyemről, miközben megszakítottam a hívást. A mobilt a zsebembe süllyesztettem, majd a már velem szemben álló srácra néztem.

- Ne haragudj, de nekem most rohannom kell. Jó volt veled beszélgetni.

- Valami baj van?

- Nem. Csak… dolgoznom kell. – feleltem, majd sietős léptekkel elindultam.

- Várj! Legalább a nevedet áruld el. Összefuthatnánk valamikor! – kiáltotta utánam, mire megtorpantam, s felé fordultam.

- Ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. – feleltem mosolyogva, majd ott hagytam őt…