7. fejezet - Keresem az arcod a tömegben

Sziasztok!
Megérkeztem a folytatással :) a vége még friss, ropogós, két perce sincs, hogy befejeztem :) inkább most rakom fel, mert nem tudom, hogyan fog alakulni a délutánom hátralevő része...
Köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommenteket, csajok! Nagyon örültem, hogy kifejtettétek a véleményeteket :) Továbbá örömmel láttam, hogy a látogatottság túllépte a kétezer főt. Köszönöm!
Lenne néhány hozzáfűznivalóm ehhez a fejezethez. Az egyik, hogy kicsit felpörgettem a tempót :) Remélem, hogy attól még minden érthető és követhető. A másik: tessék figyelni a dátumokat, hogy ne keveredjetek meg a végén! A két számot is ajánlom, hogy hallgassátok meg olvasás közben, amit linkelek nektek ;)
Oh, és majd elfelejtettem, az egész Marco szemszögéből íródott :)
A folytatás remélhetőleg már következő héten érkezik! Igyekszem vele, ígérem.
Kellemes olvasást! Kíváncsian várom a véleményeteket! ;)
puszi, Csillu

7. fejezet

Keresem az arcod a tömegben

The Script - If you could see me now

Marco szemszöge

2012. május 6.

Bármennyire is igyekeztem eltüntetni az árulkodó nyomokat, biztosra vettem, hogy arcomról tökéletesen leolvasható volt a véleményem a társaságunkban ülő lányról. 

Felvont szemöldökkel meredtem barátomra, aki unott képpel hallgatta a már vagy öt perce tartó kioktató monológot, melyet Emma neki szánt. Vagy lehet, hogy Emilie a neve?

Képzeletben enyhén fejbe vágtam magam, hogy megint ilyen figyelmetlen voltam. Ez nagy illetlenség, tekintve, hogy Tom leendő barátnőjéről van szó. Bár ezek után már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaha is több lesz köztük, mint ami most van...

Intettem a pincérnek, aki pillanatok alatt az asztalunknál termett. Kértem tőle egy újabb pohár kólát, s megérdeklődtem, mennyit is kell még várnunk az ételekre. Egyáltalán nem kötött le ebédpartnereim civakodása, s mivel nem tudtam - na jó, igazából nem is akartam - hozzászólni a témához, a gondolataim szabadon kalandozhattak.

2012. április 3.

Tegnap délelőtt érkeztünk meg Koppenhágába, ahol előre láthatóan két- két és fél hetet töltünk, majd két közeli városban lesz még egy- egy fellépésünk, mellyel a tavaszi turné lezárul. A továbbiakban pedig minden energiámmal az új lemezre fogok koncentrálni, s azon leszek, hogy az a lehető legtökéletesebb legyen.

A ma délutánom váratlanul felszabadult, mivel mind a két betervezett interjút lemondták. Én persze ennek most kimondottan örültem. Kezdtem kicsit besokallni ettől a nagy hajtástól, már igazán jól jött egy kis pihenő, még ha az csak fél napos is. Már évekkel ezelőtt megtanultam, hogy örülni kell az ilyen apró lehetőségeknek is és teljes mértékben kihasználni...

Hosszas töprengés után egy rövid séta mellett döntöttem a közeli parkban. Szükségem volt arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet és szabadjára engedjem gondolataimat. Egy pillanatra eszembe jutott a futás lehetősége is, hiszen az teljesen képes kikapcsolni, de végül inkább elvetettem ezt az ötletet. Napszemüvegemet felrakva léptem ki a lakásomnak helyet adó épületből, hogy a közeli parkba vegyem az irányt.

Ahogy közeledtem az előttem elterülő hatalmas, növényekkel borított területhez, az orromba kúszott a frissen nyírt fű eltéveszthetetlen, jellegzetes illata. Lépteimet megszaporázva – kissé tartva attól, hogy egy szemfüles rajongó észrevesz - igyekeztem a tó egyik eldugottabb részéhez, mely az évek során az egyik kedvenc helyemmé vált.

Amint felbukkant előttem a mólószerűen vízbe nyúló fából épült beugró, elmosolyodtam. Ám a mosoly pillanatok alatt az arcomra fagyott, mert egy alak üldögélt ott. Meglepetten vettem tudomásul, hogy mégsem olyan ismeretlen mások számára ez a hely, mint én azt korábban gondoltam. Ugyan visszavettem a tempómból, de nem álltam meg. Ahogy közelebb értem, azt is ki tudtam szűrni, hogy egy - talán velem egy idős - lány ücsörög ott a korlátnak dőlve. Még közelebb merészkedtem, mikor egy sóhaj szakadt fel belőle, s megszólalt.

- Tudom, ebben igazad van, de nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Az én életem, hadd rontsam el, ha én azt úgy gondolom. – a nyelv, amin beszélt teljesen ismeretlenül csengett számomra, de a hangja… mintha már hallottam volna valahol.

Térdeit felhúzva meredten nézett a tóra egyik kezével lábait karolva át, míg másikban a mobilját szorongatva, s hevesen magyarázott valakinek. Legalábbis én erre következtettem a hanglejtéséből és a viselkedéséből.

Percekig figyeltem őt, s már épp azon voltam, hogy békén hagyom és elmegyek, mikor egy nevetés hagyta el ajkait. Ugyan kissé elkeseredett, de nekem így is ismerősnek tűnt. Napok, sőt hetek óta idéződött fel bennem a legváratlanabb pillanatokban is. Ahogy előttem ülő alakját néztem, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem tévedek. Ő volt az.

Mire észbe kaptam újra csend vett körül minket, csupán a néha lengedező szél és a madarak csiripelése s egy- két messziről jövő, hangos gyermekkacaj törte meg a némaságot.

Megköszörültem a torkomat, majd határozott léptekkel közeledtem a lány felé. Hangom hallatára ijedten rezzent össze, majd kapkodó mozdulatokkal törölte meg jobb kezével mindkét szemét. Homlokom ráncba szaladt, nem tudtam miért volt szomorú, miért sírt, – mert tagadhatatlanul látszott rajta, hogy az imént néhány könnycsepp gördült le arcán - de késztetést éreztem rá, hogy magamhoz öleljem, és addig simogassam, ringassam karjaimban, míg meg nem nyugszik.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – találtam meg végre a hangomat, s halvány mosolyt eresztettem felé. – Ha szeretnéd, elmehetek. – tettem hozzá tétován. Holott eszem ágában sem volt még csak egy tapodtat sem mozdulni onnan.

- Nem, semmi gond. Maradj csak. – nézett fel rám, s amint a pillantásunk találkozott képtelenek voltunk elszakadni a másik tekintetétől…

2012. április 5.

Gondolataim egyetlen személy körül kavarogtak, miközben azokat a szavakat kerestem, melyek tökéletesen képesek visszaadni minden érzésemet vele kapcsolatosan. Szórakozottan játszottam a kezemben tartott tollal, mialatt újra a lapra szegeztem a pillantásomat.

Bár még csak egy ismeretlen lány vagy a számomra, aki teljesen megbabonázott. Akiről azt sem tudom, hogy hívják, honnan jött, s hová tart. Mégis érzem, hogy több vagy az átlagnál, éppen ezért akarlak megismerni. – olvastam vissza korábban írt soraimat.

Minden áldott pillanatban, mikor egy barna szemű lányt látok, abban reménykedem, hogy te vagy az.

S mikor rájövök, hogy nem, magamban a percet átkozom, mikor hagytalak elmenni.

Szorosan lehunyt szemmel állok, s azt kívánom, hogy újra láthassalak... – tettem hozzá.

Azóta is csak rád gondolok, várva a pillanatot, amikor újra láthatlak. Minden nap eszembe jutsz, az agyamba égett bájos alakod, mely elvarázsolt…

Hol maradsz? Miért nem láthatlak? Hová mentél? – kérdések, melyek mostanában foglalkoztatnak - Meg kell találjalak! – s egy sürgető érzés.

Mire észbe kaptam az idő jócskán hajnali egy felé járt, de ajkaimon boldog mosoly játszott, mert kész lettem. Vidáman dúdolgatva vonultam a fürdőbe, hogy lefekvés előtt még gyorsan lezuhanyozzak.

Amint végeztem, a szobámban előkutattam az összegyűrt papírok – mely sikertelen próbálkozásaimat jelezték – kupaca alól a telefonomat.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy már túl késő van ahhoz, hogy a menedzseremet zaklassam, ennek a hírnek biztos, hogy örülni fog. Emellett ő is számtalanszor zavar hajnalok hajnalán, reméltem, hogy most én szakíthatom félbe egyik édes álmát.

Holnap délelőtt. Stúdió. Mutatnom kell neked valamit.

Dappy ft. Brian May - Rockstar 

2012. árpilis 13

A bemondó a közlekedési híreket sorolta, így a többi rádiócsatorna között váltogattam, hogy találjak olyat, ahol zene szól, miközben úti célom felé tartottam.

„Ami nem öl meg az erősebbé tesz minden alkalommal. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, hogyan éld az életed…” – a tavasz egyik legnagyobb slágere ment éppen. A rapp részeket inkább csak dúdolgattam, míg a többit már az előadóval együtt énekeltem. Szerettem ezt a számot, mert voltak benne nagyon igaz gondolatok is, nem csak egy maszlag volt az egész.

Az időjárás szerencsére igazán tavaszias volt. A nap hétágra sütött és egészen meleg is lett volna, ha a szél nem fúj. Reménykedtem benne, hogy késő délután és estefelé sem lesz sokkal hűvösebb, mert az nem könnyítené meg a dolgunkat.

Nemsokára bekanyarodtam a park területére, ám utamat állta egy biztonsági őr. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben leengedtem az ablakot.

- Sajnálom, de gépjárművel tilos a behajtás a park területére. – darálta monoton hangon a férfi – Oh, Mr. Jensen, elnézést kérek. Nem láttam, hogy Ön az. Menjen csak nyugodtan. – szabadkozott rögtön, ahogy észrevette, hogy én vagyok a kocsi sofőrje.

- Köszönöm. – bólintottam, majd a színpad közelébe kormányoztam az autót, oda ahol a többi is állt.

Szöszmötöltem még egy ideig az járműben ülve, míg minden szükséges dolgot magamhoz vettem. Amint kiszálltam a csomagtartóból előástam a táskámat, felkaptam a vállamra, s csak ezek után indultam el a színpad felé.

Bár a helyes kifejezés talán inkább az indultam volna.

A számunkra elkerített rész mellett egy széles ösvény vezetett el, amely a sportolni vágyók számára volt kialakítva. Épp egy négy főből álló csoport közeledett felénk villámgyors tempóban. Elől egy szőke és egy barna hajú lány egymás mellett, míg tőlük egy kicsit lemaradva egy barna hajú lány és egy szőke srác. Tekintetemet a hátul futó hölgyemény vonzotta magára, aki nevetve próbálta hárítani a mellette haladó fiú piszkálódását.

Egy fekete halásznadrág, egy hasonló színű topp volt rajta, mely szabadon hagyta a hasát. Barna tincseit a feje tetején szoros copfba kötötte. A lélegzetem elakadt egy pillanatra a felismerés és a lány látványának hatására.

Már épp azon voltam, hogy nem törődve senkivel és semmivel, utána futok, de esélyem sem volt, mert Axel pont akkor érkezett meg.

- Eszedbe se jusson! – szólt rám határozottan – Irány a színpad! – állt be elém, hogy még véletlenül se tudjak meglógni és az emelvény felé mutatott.

Komolyan, mintha én nem tudnám, hogy hol van. Nem vagyok szellemi fogyatékos…

Dühös pillantást lövelltem menedzseremre, aki megindult felém. Megadó sóhaj hagyta el ajkaimat, majd ugyan felemelt kezekkel, de duzzogva indultam el a helyemre, hogy elkezdjük a próbát.

2012. május 6.

Csak a pincér érkezése rántott vissza a valóságba az elmúlt hetek eseményeiből, melyek kisfilm szerűen pörögtek le a fejemben.

Az ebédünkre óhatatlanul rányomta a bélyegét a társaságunkban ülő lány viselkedése. Ugyan Tom próbált beszélgetést kezdeményezni vagy fenn tartani, de nem volt egyszerű dolga.

A mellette helyet foglaló lány számomra ismeretlen okokból szótlansággal büntette barátomat, láthatóan megsértette valamivel. Én pedig szűkszavúan válaszolgattam csak a felém intézett kérdéseire.

Nem bírtam, ha valaki feleslegesen hisztizik, sértődik meg valamin és duzzog. Szépen lassan tűrőképességem határára értem, így jobbnak láttam, ha csendben maradok, és inkább a tányéromban lévő ételre koncentrálok, mielőtt kibukna valami olyasmi a számon, amit később megbánhatok.

Miután végeztünk az evéssel, útjaink – nem kisebb örömömre – elváltak. Emilie egy megbeszélt találkozóra sietett el, míg mi a próbaterem felé vettük az irányt. Percekig csendben sétáltam Tom mellett, majd egy halk sóhajt követően felé fordultam.

- Haver… biztos, hogy te ezt komolyan gondolod? – szólaltam meg tétován - Nem akarlak lebeszélni semmiről, tudod, hogy mindig jót akartam neked. Éppen ezért mondom, hogy én a helyedben alaposan átgondolnám, hogy beleugrok-e egy kapcsolatba egy ilyen… nőszeméllyel. – kezdtem bele mondandómba heves gesztikulációk közepette. – Most nem azért, de ha már most ekkora hisztit képes csapni, holott még nem is vagytok együtt, mi lesz később? – meredtem rá elborzadva.

Tom másodpercekig szótlanul haladt mellettem. Már csak méterek választottak el minket a táncterem helyszínétől, mikor halkan felnevetett.

- Nyugi, a mai viselkedése után várhatja, hogy bármi is alakuljon közöttünk. Nem tudtam, hogy valójában ilyen hárpia. – válaszolt, miközben igyekezett magába fojtani a jókedvét több- kevesebb sikerrel.

- Hogy ki volt akadva… én azt hittem nyakon önt a vizével. Félelmetes egy nő. – jegyeztem meg.

Összenéztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Még a terembe belépve is megállás nélkül röhögtünk, amit a többi táncos derűsen ám kissé értetlenül figyelt. Talán jó tíz perc múlva sikerült lehiggadnunk annyira, hogy képesek legyünk megszólalni.

- Oké srácok, egy pillanat és összekapom magam. Oh, és mielőtt elfelejteném! A holnap délelőtti próba elmarad, mert egy reggeli műsorba vagyok hivatalos. Öt percen belül itt vagyok, aztán kezdhetünk is. – pillantásom Tomra tévedt, aki még mindig szemeit törölgette.

Halkan felkacagtam, miközben elhagytam a próbatermet, hogy átöltözhessek és belevethessük magunkat a munkába…