6. fejezet - Kavargó gondolatok

Sziasztok!
A megszokotthoz képest egy egész késői időpontban érkeztem meg a folytatással.
Jenni, a kérésed számomra parancs, ez a rész már nagyobb betűmérettel íródott - egyébként a korábbiakat is átállítottam ugyanerre - de ha van aki még ezt is kicsinek találja, az jelezze és állítok még rajta :)
Bízom benne, hogy ez a fejezet elnyeri a tetszéseteket, bár van bennem egy kis félelem. Az utolsó két oldal eléggé elgondolkodós lett, de remélem, hogy nem érzitek majd túl száraznak. Ha mégis, azt tessék nekem valamilyen formában jelezni. Köszönöm! :)
Két villámgyors megjegyzés még: a karakterek menüpontba felkerült egy újabb szereplő képe ;) a másik: a fejezetben lesz pár mondat, ami nem magyar nyelven íródott, a jelentésüket ha az első mondatra kattintotok, új oldalon kihozza :)
Szeretnék mindenkinek Kellemes húsvéti ünnepeket kívánni. Csajok, sok locsolót! ;) És kellemes tavaszi szünetet! Egyetemista sorstársaimnak pedig kitartást a jövő hétre is! ;)
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

6. fejezet

Kavargó gondolatok

2012. március. 28

Amanda szemszöge

Kitartóan küzdöttem az ébrenlét ellen, nem akartam kiszakadni az álmok békés világából egy embertelenül korai időpontban. Abban reménykedtem, hogy ha nem nyitom ki a szemeimet, hamarosan újra elnyel a tudatlanság legalább még pár órácskára.

Igyekeztem megtalálni az ideális pozíciót, amely elég kényelmes ahhoz, hogy ismét elaludjak. Ám amint az oldalamra fordultam és kezemet a fejem alá akartam tenni, éles fájdalom hasított belém, melynek hatására szemeim azonnal felpattantak, s hangosan felszisszentem. A hátamra gördültem és teljesen éberen feküdtem az ágyamban még pár másodpercig, majd óvatosan feltápászkodtam. A bal alkarom csak úgy sajgott, s ahogy hozzá értem csak még jobban felerősödött.

Amint képesnek éreztem magamat arra, hogy kikászálódjak az ágyból, az első utam a konyhába vezetett. Kapásból a hűtőhöz lépem, ahol jeget kerestem, majd amint azt rögzítettem a kezemre, fájdalomcsillapító után kezdtem kutatni. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, mert csak nem akart előkerülni az, amire szükségem volt.

- Mit keresel? – csendült fel mellőlem Nina hangja, mire ijedten rezzentem össze.

- Jesszus! A frászt hozod az emberre. – sóhajtottam a fejemet csóválva. – Fájdalomcsillapító kell.

- Itt van az orrod előtt. – emelt ki a fiókból egy dobozt.

- Az nem jó. – ráztam meg a fejem. – Túl erős.

Na nem mintha nem fájt volna iszonyatosan, de korábbi sérüléseimnek köszönhetően tudtam, hogy lehetne ennél rosszabb is. Éppen azért nem szerettem volna bevenni azt a gyógyszert, amit Nina ajánlott, mert azt csak akkor szedjük, ha nagyon muszáj.

- Mindenképpen edzeni akarok. – tettem még hozzá határozottan, utalva a gyógyszer azon mellékhatására, mely egyfajta tompultságot okoz. Ami csak hátráltatna a délelőtt és délután folyamán…

- Másik viszont nincs itthon. – hangja tanácstalanul csengett.

- Felhívom Dee-t, hátha náluk akad pár szem.

- Rendben. Kávét vagy teát kérsz? – kiáltott utánam a nappaliba.

- Teát.

A következő öt percet telefonálgatással töltöttem, mire nagy nehezen találtam egy ismerőst, akinél akadt olyan gyógyszer, amire szükségem van. Ezt követően kissé fellélegezve vonultam el, hogy megejtsem a szokásos reggeli zuhanyzásomat, amivel emberi külsőt varázsolhatok magamnak. Vagy legalábbis olyat, amivel kimerészkedhetek az utcára.

Mire újra a szobámba értem, az éjjeli szekrényemen – csak úgy, mint pár napja – ott gőzölgött egy csésze tea. Belekortyoltam, de túl forró volt még ahhoz, hogy meg tudjam inni, így leraktam, majd azon töprengtem, mivel is üssem el az időt edzésig.

Tekintve, hogy holnap hajnalban indulunk Németországba, úgy döntöttem ideje lenne nekiállni összepakolni a ruháimat, amit magammal szándékozom vinni. Ez abból az okból kifolyólag is jó ötletnek bizonyult, hogy addig sem a kezembe hasító fájdalommal foglalkoztam.

Kissé tanácstalanul ácsorogtam a szekrényem előtt. Csak halvány elképzeléseim voltak arról, hogy mégis mit kéne bepakolnom. Halkan dúdolgattam a rádióból szóló egyik aktuális slágert az énekessel együtt, mikor két határozott kopogás után az ajtóm kivágódott, mielőtt én egyetlen szót is kiejthettem volna a számon.

- Héj! És ha éppen öltöztem volna? – torkolltam le a felém igyekvő srácot.

- Te mondtad, hogy siessek, nem?! – vonta fel szemöldökét Dan.

- Jogos. – sóhajtottam fel – Köszönöm! – öleltem meg, majd kikaptam a kezéből a dobozt és egy gyógyszert azonnal be is vettem.

- Mi ez a nagy készülődés? – huppant le az ágyamra, közben Nina is megjelent és az ajtófélfának dőlve követte figyelemmel az eseményeket.

- Holnap reggel indulunk Németországba. Szerinted? – vetettem rá egy futó pillantást.

- Nach Mainhätten? – kérdezte csillogó tekintettel automatikusan anyanyelvéreváltva.

- Ja, da. – feleltem nevetve, én is németül.

- Wenn ich nur mit euch fahren könnte! – sóhajtott fel Dan.

- Was hält dich zurück? – érdeklődtem, holott pontosan sejtettem.

- Der Handball. – felelte egyszerűen. Ám mielőtt tovább feszegethettem volna a témát barátnőm félbeszakított.

- Oké, nem teljesen értem, hogy miről beszéltek, de nem Manhattenbe megyünk, hanem Frankfurtba. – szólt közbe Nina dánul.

Dan egy a másodperc töredékéig értetlenül pislogott barátnőmre, majd kitört belőle a röhögés. Nina haragos tekintettel nézett rá, de Daniel vagy nem vette észre, vagy nem igazán érdekelte, ugyanis tovább nevetett az ágyamon fetrengve.

- Mainhätten és nem Manhatten. – hangsúlyoztam ki a két név kiejtése közötti különbséget. – Frankfurtot illetik ezzel a becenévvel, a város felhőkarcolói valamint a soknemzetiségűsége miatt. Bár a németek szemében ez becézés nem éppen pozitív értelemben vehető, ha jól tudom. – jegyeztem meg kissé elbizonytalanodva, de Dan helyeslően bólogatott, szóval nem mondhattam hatalmas baromságot. 

- Oh. – nyögte ki barátnőm.

- Bizony. – jegyezte meg Dan, majd másodperceken belül mindhármunkból kitört a nevetés.

Marco szemszöge

Csendesen ücsörögtem az étkezőasztalnál és meredten bámultam magam elé, míg a többiek élénk társalgást folytattak. Nos, ami engem illet túl kómás még voltam ahhoz, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, vagy egyáltalán odafigyeljek arra, hogy miről is tartanak diskurzust. Inkább csendben fogyasztottam el a reggeli gyanánt szolgáló rántottát.

- Hát beléd meg mi ütött? Nem szoktál ilyen szótlan lenni! – jegyezte meg Axel.

- Megint ismeretlen kisasszonyról álmodott. – kotyogta el Tom, mielőtt én megszólalhattam volna. - Áú! – jajdult fel pletykás szájú barátom, miután bokán rúgtam az asztal alatt. – Most mi van? Ez az igazság, nem? – dünnyögte az orra alatt mit sem törődve felé küldött figyelmeztető pillantásaimmal.

- Ismeretlen kisasszony? Megint? Én erről miért nem tudok semmit? – kezdett kérdezősködésbe menedzserem.

- Mert nincs miről tudnod. – sóhajtottam fel, majd belekortyoltam a narancslevembe.

- Nem büszke rá, hogy ilyen kis nyámnyila volt. – veregette meg a vállam egy másik táncosom.

- Christian, ne cukkold folyton Marcot! – torkollta le apja a srácot, mire ajkaim halvány mosolyra húzódtak. - Na mesélj csak! – szentelte nekem minden figyelmét.

- Majd reggeli után. – jelentettem ki határozottan látva a kíváncsian rám tapadó szemek sokaságát.

Axel megköveteli, hogy teljességgel őszinte legyek vele, nála nem fogom tudni elütni egy olcsó poénnal a kínos pillanatokat. Éppen ezért szerettem volna négyszemközt beszélni vele. Igen, szerettem volna, nem pedig akartam. Ugyan imádtam a táncosaimat, akik az együtt töltött évek során a legjobb barátaimmá, szinte a családommá váltak – Tomról nem is beszélve, akivel már öt éves korom óta boldogítjuk egymást – de pár hete nem lehet velük rendesen kommunikálni. A munkát persze - ahogy én - ők is komolyan veszik, de amúgy mindenből viccet csinálnak. Többször is átfutott az agyamon, hogy ennek mi lehet az oka, s végül arra jutottam, hogy így jön ki rajtuk a stressz és a fáradtság.

Éppen ezért volt szükségem egy olyan emberre, aki az első másodperctől kezdve komolyan vesz és érettebb nálam, nálunk. Ugyanis bármennyire is tagadtam, valamit megmozgatott bennem az a lány annyira, hogy ne legyen olyan nap, amikor ne jutna eszembe varázsaltos mosolya, lágy dallamos hangja és magával ragadó tekintete.

Fél éve, mikor a kapcsolatom véget ért, úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő egy évben más fogja a központi szerepet játszani az életemben. Nem a szerelem helyett választottam inkább a karriert, ahogy azt számtalan helyen lehetett olvasni. Nem, ezt a média kreálta. Én… sokkal inkább döntöttem a zenélés mellett. Nálam a kettő egyáltalán nem ugyanaz, de persze ezt nem igazán kérdezte senki sem és ahányszor erre kitértem egy interjú során, az ezzel kapcsolatos mondanivalóm érdekes módon soha sem jelent meg nyomtatásban.

Akkor egy friss szakítás után elgondolkodva rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatom nagyrészt nekem köszönhetően ment tönkre. Túl sokat voltam úton a különböző koncertek miatt, ha pedig a fővárosban tartózkodtam, rengeteg időt töltöttem a stúdióban vagy különböző rendezvényeken. Tisztában voltam vele, hogy én voltam az oka annak, hogy elhidegültünk egymástól. Amikor barátnőm kijelentette, hogy ő ezt így nem bírja tovább és leültünk megbeszélni a dolgokat, nem lepett meg a döntése a különválásunk mellett. A családom, főként anyu mondogatta mindig, hogy nem lesz jó vége ennek a sok munkának, ha nem vigyázok, hamarosan egyedül találom magam a lakásomban és akkor már késő lesz a bánat. Én persze csak legyintettem egyet, hogy csak túl sokat aggodalmaskodik. Másfél év együttlét után úgy gondoltam a szerelmünk bármit kibír, de tévedtem. Csalódott, elkeseredett voltam és persze magamat okoltam mindenért, ezért is született meg bennem az elhatározás, hogy semmilyen szerelmi kapcsolatot nem akarok egy ideig, az egyetlen dolog, amire fókuszálni szeretnék, az nem más, mint a tánc és a zene. Ez egészen jól ment hat hónapon keresztül. Ugyan néha nagyon magányos voltam, hiányzott, hogy nincs mellettem valaki, akit szerethetek, és ő is viszont szeret, de ezt egy ideig még magam előtt is tagadtam, s semmi pénzért nem vallottam volna be másnak.

De azon a nyolc nappal ezelőtti napsütéses délutánon, mikor megláttam Őt, cseppet sem érdekelt a karrierem. Eszembe sem jutott az éneklés vagy bármi, ami azzal kapcsolatos volt. Az egyetlen érzés, ami bennem kavargott, az a vágy volt. A vágy az után, hogy megismerhessem, és hogy talán, ha azt mi is úgy akarjuk, a mindennapjaim részese legyen…

A reggeli közben befutó sürgős hívása miatt Axel mégsem ért rá, így a délelőttöt a hotelszobám csendes nyugalmában töltöttem, míg a srácok úgy döntöttek felfedezik egy kicsit Kolding városát. Ugyan győzködtek egy ideig, de semmi kedvem nem volt most velük tartani.

Gondolataim el- elkalandoztak, de mindig egyetlen személynél lyukadtak ki. Az ismeretlen lánynál. A késztetés, hogy megtaláljam, és újra beszélhessek vele egyre csak nőtt bennem.

Hogy a bennem dúló vihart lecsendesítsem, - ha már teljesen megszűntetni úgysem tudom - csak egyetlen módszert ismertem, amely eddig mindig tökéletesnek bizonyult. A közelemben lévő asztalhoz siettem, melyen egy a szálloda lógójával ellátott papírtömb és toll pihent. Leültem a székre és kezembe vettem az író eszközt, majd írni kezdtem mindazt, ami szívem nyomta: Úgy éreztem, hogy beszélnem kell veled, de túl lassú és bártortalan voltam. Ám azóta is csak rád gondolok, várva a pillanatot, amikor újra láthatlak...

Amanda szemszöge

Szerencsére a gyógyszer pillanatok alatt megtette jótékony hatását, így zavartalanul folytathattam a korábban megkezdett pakolást, miközben a gondolataim a tegnap történetek körül kavarogtak.

Tudtam, hogy Stefan is jelen lesz, ahogy az elmúlt hónapokban minden hazai mérkőzésünkről tudósított, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ugyanis eddig nem próbálta meg felvenni velem a kapcsolatot. Szerencsére. Persze ez most csúnyán hangzik így, de biztos voltam benne, hogy egy találkozás alkalmával, - ha ott szigorúan csak is a munkáról esik szó - rettentően kínosan érezném magam.

De arra még csak véletlenül sem számítottam, ami tegnap történt. Hogy ilyen egyszerűen kijelenti, hogy hiányzom neki és arra kér, hogy menjek vissza hozzá, egyáltalán nem gondoltam. Csak álltam ott előtte tüdőmbe rekedt levegővel, meglepetten pislogva és hagytam, hogy keze végigsimítson az arcomon. Szótlanul élveztem, ahogy állam vonalán végigvezette ujjait, miközben tekintetemet rabul ejtette az övé…

Legalább magam előtt muszáj bevallanom a tényt, hogy valamilyen szinten még mindig hatással van rám a közelsége, az érintése. Habár koránt sem olyan intenzitással, mint kapcsolatunk elején volt. Bár ez érthető és várható is, hiszen már három hónapja annak, hogy szakítottunk egymással.

A megismerkedésünk elkerülhetetlen volt annak idején, mikor ideigazoltam. A hivatalos bemutatásomat követően ő volt az első olyan újságíró, aki kifejezte örömét Koppenhágába érkezésemet illetően és sok sikert kívánt a továbbiakhoz. Aztán ahogy egyre jobban felkeltettem a sajtó érdeklődését a játéktudásommal, s a figyelem egyre többször rám irányult, úgy sűrűsödtek azok az alkalmak, amikor engem kérdezett egy mérkőzés után. Majd ahogy a villáminterjúja véget ért, sokszor elegyedtünk hosszabb beszélgetésekbe, amik eleinte a sportágat, később számtalan más témát érintettek. Szokásunkká vált legalább hetente egyszer beülni egy cukrászdába egy fagylaltkehelyre, és közben hosszasan beszélgetni mindenről, ami minket akkor a legjobban foglalkoztatott. Az egyik ilyen alkalom során vette a bátorságot és elhívott egy randira. Ninaék féltettek és nem szívesen támogattak volna egy esetleges kapcsolatot kettőnk között. Mikor feltettem a kérdést, hogy mégis miért, két indokot hoztak fel. Az egyik az volt, hogy jóval idősebb nálam. Nem értettem, hogy ez miért is okozhatna akkora problémát, hiszen az elmúlt hónapok rávilágítottak arra, hogy remekül megértjük egymást a nyolc év korkülönbség ellenére is. A másik – szerintük még nyomósabb – érv az volt, hogy ő Stefan Morgensen, a fővárosi napilap sportrovatának egyik főszerkesztője, biztos valami hátsó szándéka van, különben nem szorítaná háttérbe a munkáját.

Utólag visszagondolva ezekre az aggodalmakra, azt kell mondjam, hogy mindkét lánynak részben igaza volt.

Az egyik tényező, ami óhatatlanul is megmérgezte a kapcsolatunkat nem más volt, mint a munka. Mindkét fél részéről. Ő sokat volt az irodában, én pedig úton az országban, vagy azon kívül az idegenbeli mérkőzéseink miatt. Keveset találkoztunk, ám akkor is gyakran veszekedésbe torkollt az este.

A másik, amit én mindig is lehetetlennek tartottam, hogy valaha is közénk állhat, az mégis csak a korkülönbség volt. Fél év után Stefan úgy érezte, ideje lenne magasabb szintre emelni a kapcsolatunkat. Egy romantikus vacsora keretein belül egy megható beszédet követően előkerült az a bizonyos ékszeres dobozka, ami egy pár életében mindent megváltoztat. Nos, nálunk is ez történt azzal az „aprócska” kivétellel, hogy nem házasság, hanem különválás lett a vége. Soha senkinek nem kívánom, hogy hasonló szituációban legyen része, mint akkor és ott nekem volt. Ahogy előttem térdelt bal kezében a dobozt tartva, jobb kezét az enyémre helyezve, reménykedő arccal várva, hogy a válaszom igen lesz, a szívem elszorult. Arcomon végiggördülő könnycseppek kíséretében ejtettem ki ajkaimon a nemet, majd elrohantam a lakásáról.

Másnap felkerestem, hogy megbeszéljük a történteket, hogy mi vezérelt arra, hogy elutasítsam a kérését? Én… egyszerűen túlságosan korainak éreztem, ami tekintve, hogy hat hónap együttlét után sem voltam képes arra, hogy összeköltözzek vele, szerintem érthető. De ő azzal érvelt, hogy nemsokára harminc éves lesz és szeretne egy saját családot. Ez a kijelentése még jobban megrémített, erre végképp nem éreztem még késznek magamat, így a beszélgetésünk végére megérett bennem az elhatározás, és még aznap külön váltak útjaink.

- Mi történt tegnap Stefannal, miután ott hagytalak titeket? – csendült fel a közelemből barátnőm hangja, ami visszarántott a múlt körül kavargó gondolataimból.

- Azt akarja, hogy próbáljuk meg újra együtt. – jelentettem ki egyszerűen felé fordulva.

- Ugye nemet mondtál? – meredt rám visszafojtott lélegzettel.

Tőlem csak egy bólintásra futotta, ami egyáltalán nem sikerült határozottra, ezáltal kétségeket ébresztve a velem szemben idegesen toporgó lányban.

- Ez egyáltalán nem volt meggyőző…

- Nina, nyugalom! – szakítottam félbe – Nem csináltam semmi butaságot. Elmondtam neki, hogy én már tovább léptem, tegye azt ő is. – vontam vállat lazán.

- Igazán? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Igen. – bólintottam újra, s szemeimet egy pillanat erejéig lehunytam. Egy arc jelent meg képzeletemben és ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódtak.

- Oh! – sóhajtott fel Nina mindent tudóan – Ismeretlen srác.

- Igen. – nem ellenkeztem vele, nem volt értelme. Tudta, hogy igaza van, esélyem sem lett volna megcáfolni őt, de nem is akartam.

- Meg kell találnunk! – jelentette ki eltökélten, mire én csak felnevettem abszurd ötletén.

Ugyan hogyan bukkanhatnánk rá egy srácra, - akit eddig csupán kétszer láttam – egy majd másfél millió lakossal rendelkező fővárosban?

És a legfontosabb kérdés, hogy Én meg akarom-e egyáltalán találni?