5. fejezet - Vissza a mókuskerékbe

Sziasztok!

Majd' egy hetes kihagyás után újra fejezettel érkezem. Sajnálom, hogy ennyit késtem vele, de mentségemre szóljon, hogy a múlt hét koránt sem úgy alakult, ahogy terveztem. Szinte csak aludni jártam haza, így időm sem volt a blog felé nézni.
Szeretnék köszönetet mondani az újabb díjért, amivel időközben kaptam. Valamint a fejezethez érkező két kommentet is Rékának és Jenninek. Köszönöm lányok, sokat jelent, hogy leírjátok a véleményeteket!
Ez a rész a megszokottaktól eltérően most Marco szemszögével kezdődik. Ami pedig a végét illeti... nos, majd meglátjátok ;)
Remélem, hogy ez után a rész után, olyanok is hallatják hangjukat, akik eddig nem tették.
Kíváncsi vagyok, hogy kinek hogy tetszett ez a rész? Hogy tetszik eddig a történet? Ki a kedvenc szereplőtök? Melyik főszereplő szemszögei jönnek be jobban? Egyszerűen írjatok le mindent, ami bennetek motoszkál, amint az utolsó sorok végére értek :)
Na de nem is tartalak fel titeket tovább! ;)
Jó pihenést szeretnék kívánni mindenkinek a hosszú hétvégére. Vigyázzatok magatokra, nagyon könnyű megfázni ebben a szeles esős/havas időben!
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

5. fejezet

Vissza a mókuskerékbe

2012. március. 27

Marco szemszöge

A családom társaságában eltöltött hétvége után teljesen feltöltődve érkeztem vissza a fővárosba vasárnap este, hogy aztán hétfőn újra útnak indulhassunk. A célunk nem más volt, mint Kolding, Dánia egyik legismertebb kikötővárosa.

Egész pontosan kétszázhuszonnyolc kilométer, majd két és fél órányi autóút állt előttünk, ezért korán reggel indultunk. A nap még csak felkelőben volt, így a hőmérséklet meglehetősen hűvös volt. A városban a hajnali időpontnak köszönhetően alig volt forgalom, az utcák szinte kihaltnak tűntek.

Ezt a részét nem igazán szerettem a turnéknak. Mármint a hosszú utazásokat. Az ember nem gondolná, de kimerítőbb ez a sok ülés és semmit tevés, mint egy kilencven perces koncert, amelyet ugyan kisebb- nagyobb megszakításokkal, de végigtáncolunk. Az eddig eltelt másfél óra alatt már meguntuk, hogy a másikat piszkáljuk, így inkább mindannyian a gondolatainkba merülve bámultunk ki az ablakon.

Az enyémek egész pontosan az elmúlt hétvége körül kavarogtak. Imádott kishúgom meglepően nagy lelkesedéssel fogadott, s a három nap alatt szinte lehetetlenségnek tűnt tíz percnél tovább távol tartani magamtól. Ugyan nem teljesen értettem, hogy mégis mi ütött belé, - és bevallom vasárnapra már kezdett egy kicsit az idegeimre menni - jól esett, hogy ennyire vágyik a figyelmemre. Az egyik pillanatban még játszani akart velem, a következőben azért nyaggatott, hogy menjünk el sétálni, vagy ha olyan kedve volt, akkor éppen azért, hogy énekeljek neki valamit. Így esélyem sem volt arra, hogy unatkozzak.

Emellett persze a szüleimmel beszélgettem amennyit csak tudtam. Részletes beszámolókat adva az eddigi koncertekről, valamint ecsetelve a következő napok, hetek teendőit. Anyu mosolyogva figyelte, milyen lelkesedéssel beszélek a munkámról, apu pillantásai pedig arra engedtek következtetni, amit már oly sokszor hangoztatott: büszke rám.

Bátyám csupán pénteken volt otthon, mert barátnője családjához volt hivatalos a hétvégére, de így is bőven elég időt töltöttem vele egy légtérben. Az utóbbi hónapokban eléggé feszült a hangulat kettőnk között. Ő folyton negatív megjegyzéseket tesz, én pedig csak azért sem hagyom magamat, ennek a végeredménye pedig szinte minden egyes alkalommal egy elég kemény összeszólalkozás…

- Jesper, a ti érdeketekben mondom, hogy a legközelebbi benzinkútnál állj meg! – rántott vissza Christian fenyegető hangja a kocsiba.

- Miért tenném? – pillantott barátunkra felvont szemöldökkel a kormány mögött ülő, imént megemlített táncosom.

- Hiába mondom neked, hogy ne vedelj egyfolytában, mert nem fogunk negyed óránként megállni, mert pisilned kell, mint valami csajnak, igaz? – jegyezte meg halkan Tom.

- De ha egyszer szomjas vagyok? – vágott vissza értetlenkedve Chris.

- Már megint? – sóhajtottam fel én is, s megjegyzésemet követően mindannyiunkból kitört a nevetés.

A hangulatot csak tovább fokozta a srácok további piszkálódó megjegyzései, melyeket lány hangot imitálva adtak elő.

Miután bekanyarodtunk a benzinkúthoz és a kocsi megállt, Chris egyből kipattant és a mosdó felé vetette magát, mi pedig a hasunkat fogva görnyedtünk a nevetéstől még hosszú perceken keresztül.

Az egész környék tőlünk volt hangos, de minket ez nem igazán érdekelt…

Amanda szemszöge 

                             

Egy a combomnál és térdemnél szaggatott farmert, barna- fehér kockás inget valamint egy sötétkék cipzáras pulcsit vettem fel, majd amint az öltözködéssel végeztem a táskámba kezdtem bepakolni. A nagy utazótáskában helyet kapott két törölköző, tusfürdő, a sportcipőm és a mezem. Ezek mellett egy hosszúnadrág és még egy póló is, amelyben majd a bemelegítést végzem. Halkan dúdolgattam, miközben induláshoz készülődtem az esti meccsünkre.

Éppen késznek nyilvánítottam magamat, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantva ajkaim halvány mosolyra húzódtak, miközben felvettem.

- Szia, szívem. – csendült fel egy régen hallott hang.

Jóleső érzéssel töltött el, hogy végre ismét magyar beszédet hallhatok, így mosolyom még jobban kiszélesedett. Már ha ez egyáltalán lehetséges...

- Anyu! – hangomból meglepettség, s egy kis bűntudat sugárzott. – Szia. Mi újság otthon?

- Itt minden a legnagyobb rendben. De inkább mesélj te! Hetek óta nem hallottunk felőled.

- Bocsi, csak akkora volt a hajtás az utóbbi hetekben, hogy nem igazán értem rá. Lassan indulnom kell a csarnokba, hatkor bajnokit játszunk. – szabadkoztam. – Egyébként minden a legnagyobb rendben, pár napon belül utazunk Németországba, arra készülünk gőzerővel.

- Vasárnap lesz, ugye?

- Igen, délután ötkor.

- Majd szurkolunk nektek. De biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyesek lesztek. – tette még hozzá.

Miközben beszélgettünk a vállamra akasztottam a táskámat és a nappali felé vettem az irányt.

A csengő épp abban a pillanatban szólalt meg, mikor a kanapéra dobtam a cuccomat. Még csak megmozdulni sem volt időm, Nina úgy iramodott meg az ajtó felé, mint akit puskából lőttek ki.

Én csak értetlenül figyeltem ezt a lelkesedését, de aztán minden világossá vált, amint másodpercekkel később Daniel alakja közeledett felém. Futólag megöleltem őt, aztán a konyhába vonultam, hogy ne zavarjam őket anyuval folytatott társalgásommal. Na nem mintha olyan sokat értettek volna belőle, de azért mégis…

Épp azon ügyetlenkedtem, hogy egy pohár baracklevet öntsek magamnak, ám hiába próbálkoztam, a kupakot képtelen voltam egy kézzel lecsavarni. Egyszer csak Dan jelent meg mellettem, aki egy ideig figyelmesen nézte mit művelek, majd szerencsétlenkedésemet megelégelve megkönyörült rajtam és kinyitotta a dobozt, majd öntött a poharamba a frissítő italból. Hálásan néztem rá és eltátogtam felé egy köszönömöt, majd igyekeztem újra anyura koncentrálni.

- Hát, arra gondoltam, hogy meglátogatom Karinat, - adtam meg a választ arra a kérdésére, hogy mit tervezek a közel jövőben - csak fogalmam sincs, hogy lenne megoldható. Eléggé sűrű a programunk és nem tudom, mikor kapunk négy szabad napot, amikor nem kell edzésre sem mennünk. – sóhajtottam fel.

- Gondolj arra, hogy május közepétől már szabad vagy. – lelkesített anyu. Nem lepett meg a válasza, ő világ életében így viselkedett. Igyekezett a dolgok pozitív oldalát nézni, még akkor is, ha az nem igazán mutatkozott meg az ember orra előtt. Próbált engem is erre nevelni, s hol több, hol kevesebb sikerrel el is érte a célját. Csak sajnos belőlem könnyen előtör a pesszimizmus, ha nem alakulnak úgy a dolgaim, ahogy elképzeltem. – Utána pedig előtted az egész nyár! – tette még hozzá.

- Nem teljesen. – feleltem csendesen.

- Hogy érted?

Nina jelent meg mellettem és kérdőn nézett rám, majd az órájára mutatott. Egyből leesett, hogy indulni szeretnének, így a telefonba szólva kértem anyát, hogy várjon egy picit.

A többieket felé fordultam, majd bíztattam őket, hogy menjenek csak, elég nagy kislány vagyok már, oda találok egyedül is. Barátnőm próbált győzködni, hogy jobb lesz nekem, ha vele megyek, de én eltántoríthatatlan voltam. Homlokát ráncolva meredt rám, míg én angyalian mosolyogtam rá és közben azzal érveltem, hogy eltart még egy ideig, míg végzek a telefonálással.

- Ne hidd, hogy nem tudom, miben mesterkedsz. – suttogta a fülembe, miközben indulás előtt megölelt.

- Nagyszerű, akkor azt is tudod, mi a dolgod. – kacsintottam rá, majd Dantől is ideiglenes búcsút vettem.

Amint az ajtó felé vették az irányt én a vezetékes telefonról tárcsáztam a taxi társaságot és kértem egy kocsit a lakásunk elé, majd mint aki jól végezte dolgát, szóltam bele újra a mobilomba.

- Ugyanúgy vissza kell jönnöm július közepén Dániába, mint minden évben.

- De hiszen idén Olimpia van. – felelte meglepetten.

- Tudom, de attól a felkészülés, az felkészülés. – mondtam monoton hangon. – Nem én vagyok az egyetlen ember a csapatban, akinek nincsenek válogatottbeli kötelezettségei. – jegyeztem meg, s hiába igyekeztem, nem tudtam eltünteti a hangomból kicsendülő keserűséget.

- Erre majd még visszatérünk. – tisztában voltam vele, hogy a válogatottságra célzott… - Jól van szívem, nem tartalak fel, gondolom már menned kéne.

- Ami azt illeti, igen, lassan jó lenne indulnom.

- Akkor majd a hétvégén vagy jövő héten beszélünk. Csak ügyesen, mi nagyon szurkolunk neked! – bíztatott – És vigyázz magadra! – csendült szigorúan a hangja.

- Igenis, anyu. Igyekszem nem összeszedni valami komoly sérülést. Puszilok mindenkit. Szia!

- Szia, Amanda.

Amint letettem megszólalt a csengő, így a nappaliban felkaptam a táskámat, és az előszoba felé siettem. Gyorsan belebújtam a cipőmbe, felvettem a kabátomat és már indultam is kifelé.

Úgy döntöttem nem várom meg, míg a lift felér, így leszaladtam a lépcsőn. Hat emelet tényleg nem a világ vége. Legalábbis a számomra semmiképpen nem szabad annak lennie.

Ahogy kiléptem az ajtón láttam, hogy a taxim már az épület előtt várakozott, így lépteimet megszaporázva igyekeztem a járda mellett parkoló fekete kocsihoz. Beültem, majd megmondtam a sofőrnek a címet és vártam, hogy minél előbb az Arénához érjünk…

Marco szemszöge

Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben egy sminkes alapozót vitt fel az arcomra. Nem tehettem mást, mint hogy beletörődtem keserű sorsomba. Tisztában voltam vele, hogyha ellenkezni próbálnék, Axel megmondaná, hogy hova is menjek, és mit csináljak ott egészen pontosan.

Ha valamit nem tényleg szeret, az az, hogy ellenkeznek vele. Beletelt pár hónapba, míg - nem kevés összetűzés árán, de – megbékéltem ezen tulajdonságával. De ki tudja, talán ettől olyan jó a munkájában. S az eddig elért sikereim javarészt neki is köszönhetem…

Figyelmemet a körülöttünk elterülő tájra függesztettem. A délutáni nap fénye élettel telivé varázsolta a környéket, ez alól a közelben álló vár sem volt kivétel. Ablakain vidáman táncoltak a sugarak, csak ott nem, ahol az építmény előtti domb fái hatalmas árnyékokat vetettek falára. Én éppen a Koldinghus vár előtti kisebb tavacska mellett ültem egy székben, de szerencsére már nem kellett sokat várnom.

- Kész is vagy. – pillantott rám a sminkes lány.

- Köszönöm. – feleltem megkönnyebbülten, mire vidám kacagás szakadt ki belőle. – Nézd el nekem, de nem bírom ezt a sok macerát. Szerintem teljesen felesleges. – vontam vállat, miközben bocsánatkérően néztem rá. - De pszt, vissza ne jusson a főnök fülébe, mert megnyúz! – kacsintottam rá, mire újra felnevetett.

Halvány mosollyal az ajkaimon hagytam ott őt, hogy az imént emlegetett Axel keresésére induljak. Amint kiszúrtam a tőlem néhány méterre álldogáló alakját, határozott léptekkel haladtam felé.

- Kész is vagy? Remek, akkor akár kezdhetünk is. A stábbal már lerendeztem mindent, te pedig tudod a dolgod. – jött oda mellém, s vállon veregetett.

A riporterrel bemutatkoztunk egymásnak, majd egy sétára invitált és közben minden további időhúzás nélkül bele is kezdtünk a munkába. Sorra tette fel a kérdéseit a fellépésekkel, városokkal kapcsolatban.

- Mik a terveid a turné befejezése utánra? – érdeklődött, miközben én a tó mellett megállva ittam szemeimmel a látványt. A vízen néhány csónak ringatózott a lágy szellő által korbácsolt hullámokon. A part közelében kacsák és más egyéb vízimadarak úszkáltak.

Csupán rövid ideig töprengtem a válaszomon, hiszen már van jó pár tervem a jövőt illetően.

- Stúdióba vonulok, hogy felvegyem az új albumomat. Az elmúlt hetek alatt született pár szám, amiket sajnos nem sikerült még rögzíteni, hiszen szinte folyamatosan úton voltunk és leszünk is még egy ideig. Ezeket akarom egy kicsit tökéletesítgetni, emellett biztos vagyok benne, hogy még jó pár új dal fog megszületni.

- Mikorra várható az új lemez?

- Szeretném, ha még ebben az évben a boltok polcaira kerülne, de ez egy lassú folyamat, amit sosem jó elkapkodni. Nem akarom, hogy a nagy sietség a minőség rovására menjen. Szóval lehet, hogy csak 2013-ban érkezik.

- Azt mondtad, hogy néhány dal már elkészült. Milyen jellegűek? A megszokott pörgős, vagy egy érzelmes oldaladat mutatod meg?

- Azok még koránt sincsenek készen, rengeteg munka lesz még velük. – jegyeztem meg halkan - Egyébként szerintem egy pörgős dal is lehet érzelmes, nem értem, miért zárná ki egymást a kettő. De hogy kérdésedre válaszoljak, túlnyomó részt pörgős számok lesznek, de egy kicsit másabb hangzásvilágban. Viszont szeretnék egy- két lassabb, ahogy te mondtad, érzelmesebb számot is. –igyekeztem arcomról a legapróbb nyomát is eltűntetni annak, hogy mennyire zavarnak a pontatlanul megfogalmazott kérdései.

A szemem sarkából láttam, ahogy Axel jelzett, hogy lassan lejárt az ideje, így a srác megköszönte a figyelmet és elbúcsúzott.

A kamera leállt, belőlem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, majd se szó se beszéd másodperceken belül felszívódtam a helyszínről, hogy végre egy kicsit én is pihenhessek a szállodában a késő délutáni próba és megbeszélés előtt.

Amanda szemszöge

Igyekeztem anélkül elosonni Nina és az őt faggató újságíró mellett, hogy bármit is megzavarjak, vagy éppen észrevegyen engem is a férfi és megállítson. Pont elhaladtam mellettük és épp fellélegeztem volna, mikor a már oly’ jól ismert rekedtes hang megállított.

- Amanda?! – szólított meg ezzel megszakítva utamat, mely az öltözőbe vezetett.

- Tessék? – fordultam vissza és varázsoltam halvány mosolyt ajkaimra, miközben az eddig kezemben tartott törölközővel újra megtöröltem az arcomat, majd a nyakamba akasztottam.

- Elmondanád a véleményedet a mai mérkőzésről? – kérdezte Stefan hivatalos hangon és várakozóan nézett rám.

- Persze. – feleltem egy halk sóhajt követően, miközben a szemem sarkából láttam, ahogy barátnőm szép lassan eloldalaz és otthagy minket. – A mai mérkőzés a mi részünkről egy kicsit nehezebben indult, az első tíz percben nem igazán találtuk a helyünket. A lövések pontatlanok voltak, becsúszott egy- két figyelmetlen passz, ezáltal labda eladások is. Az ellenfél pedig okosan kihasználta ezt a gyenge periódusunkat és egy kicsit elléptek tőlünk. Úgy érzem, hogy az elején igazából saját magunkat kellett legyőznünk, ami a tizenötödik perc környékére szerencsére sikerült is. Onnantól pedig átvettük az irányítást és jelentős előnyt szereztünk. Emellett ez a kétszer harminc perc már a hétvégi BL mérkőzésre való felkészülésünket is segítette. Örülök, hogy papírforma szerint sikerült győzelmet aratnunk, a továbbiakban pedig már teljes mértékben a hétvégi németországi megmérettetésre koncentrálunk.

- Köszönöm. – bólintott, s az arckifejezése kissé megváltozott, kevésbé volt hivatalos. – Jól vagy?

- Persze. Miért ne lennék? – értetlenül pislogtam rá, hangjából mintha féltés csendült volna, amit nem igazán értettem.

- Az esésed látva nagyon csúnyán beüthetted a kezed. Legalábbis nekem úgy tűnt. – húzta el a száját.

- Oh, hogy az. Csak megrándult, de egyből lecseréltek és az a tíz perc kezelés egy időre rendbe rakta. – legyintettem lazán - De nem az a lövő kezem, úgyhogy nem aggódom. Amúgy is… jelentős szerepem lesz a hétvégi meccsen, úgyhogy ha törik, ha szakad, a pályán leszek. – mosolyodtam el.

- Ebben biztos vagyok. – nevetett fel. – És egyébként minden rendben?

- Igen. Veled? – kérdeztem vissza udvariasságból, de egyre jobban kezdett feszélyezni ez a beszélgetés, ahogy az is, hogy szinte már csak mi ketten voltunk a pályán. A szurkolók miután megkapták a közös képüket, aláírásukat vagy csak válthattak pár szót az általuk favorizált játékossal elégedetten hagyták el a helyszínt. Ahogy már a csapattársaim is az öltözőben pihentek, zuhanyoztak. Az edző és másodedző a mai nap legjobbjával a hivatalos sajtótájékoztatón vesz részt az erre külön kialakított teremben. Egyedül a pályakarbantartók és egy biztonsági ember volt jelen rajtunk kívül, akik a túloldali kapunál merültek mély beszélgetésbe cseppet sem törődve a mi párosunkkal.

- Hiányzol. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, tekintetét az enyémbe mélyesztve.

- Stefan… - sóhajtottam fel. – Kérlek, hagyd ezt, már megbeszéltük…

- Tudom, tudom. De akkor is ez az igazság. – vont vállat lazán, aztán közelebb lépett hozzám. – Gyere vissza hozzám! – kérte lágyan tekintetét az enyémbe mélyesztve.

Elakadt lélegzettel néztem a velem szemben álló férfira, aki gyengéden végigsimított az arcomon, miközben engem fürkészett és a válaszomat várta…