20. fejezet - A következő úti cél Magyarország

20. fejezet – A következő úti cél Magyarország

Marco szemszöge

Túl egy újabb sikeres fellépésen, lelkesen vetettem bele magam az előttem álló napokba. Terveim szerint javarészt csak az új albummal fogok foglalkozni. Van három szám, amit fel kell énekelnem, illetve néhány dalszöveg, amit vagy be kell fejezni vagy a zenei alap hiányos hozzá. Reggel kilenc órakor már a kocsimban ültem, s úton voltam a stúdió felé. Leparkoltam az épület előtt, majd a szemben lévő pékségbe mentem, hogy szerezzek magamnak reggelit, illetve kávét. Miközben a kért termékeket vártam, még levettem a pultról egy újságot is. Fizetés után már további kitérők nélkül a stúdióba mentem. A recepciós a kelleténél talán egy kicsit lelkesebben köszöntött. Halvány mosolyt megeresztve felé viszonoztam azt, majd beszálltam a liftbe. Mire odaértem Jason már a keverőpult előtt ült, egyik fülén a fejhallgatóval, s valamin nagyon dolgozott.

- Jó reggelt! – köszöntem, amint beléptem a helyiségbe.

- Neked is, haver – reagált hátra se pillantva.

- Hoztam kávét meg reggelit – mondtam, miközben a kis asztalra pakoltam.

- Életmentő vagy – sóhajtott fel, majd hátra gurult a székével és rávetette magát a gőzölgő koffeinre.

- Régóta vagy itt? – érdeklődtem, míg a másik pohárért nyúltam.

- Talán másfél órája. Szarul alszom mostanában, úgyhogy korán szoktam kezdeni.

- Valami gáz van? – kérdeztem, s leültem a szabad székbe.

- Nem különösebben, - vont vállat lazán – egyszerűen csak nem találom a helyem.

- Kellett neked egy hónap szünetet kivenni, nem tudsz visszarázódni – nevettem fel, mire Jason vágott egy grimaszt, majd másodperceken belül belőle is kiszakadt a röhögés.

- Negyed óra és végzek ezzel, aztán a tied vagyok – biccentett a monitor felé.

- Jól van cica, megvárlak – kacsintottam rá.

- Barom! – csapott oldalba, de láttam, hogy vigyorog.

Időközben én megettem a hozott péksütemények egy részét, megittam a maradék kávém, majd az újságért nyúltam. Minél kevesebb zajt csapva igyekeztem végiglapozni azt. A gazdasági hírek sosem kötöttek le igazán, így azt a részt még csak át sem futottam. Meglepetten vettem észre, hogy a jótékonysági bálról szóló cikkben külön kiemeltek engem a fellépők közül. A cikk írója dicsérte az összeválogatott zenéket, az előadás módját, valamint a koreográfiát is. Mosolyogva lapoztam tovább a sportrovatra. A focival kapcsolatos cikkekkel kezdtem, aztán ahogy a következő oldalra néztem, Amanda képe mosolygott vissza rám. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd figyelmesen kezdtem olvasni a vele készült interjút.

A következő úti cél Magyarország – Amanda Simont kérdeztük

Egy igen szoros, ám győztes hazai mérkőzés után az egész ország fokozott izgalommal várja a visszavágót. A lányok ma délután indulnak útnak, hogy aztán holnapután lejátsszák a mindent eldöntő mérkőzést.

- Az első mérkőzést ugyan kissé nehézkesen, de végül két góllal megnyertétek. Milyen a hangulat a csapatban?

- Mindannyian nagyon izgatottak vagyunk, nyilván. De minden erőnkkel azon voltunk az elmúlt hetekben, hogy teljes mértékben felkészülten érkezzünk a visszavágóra. Az előző mérkőzésen megleptek minket egy olyan védekezéssel, ami egyáltalán nem jellemző a csapatra, nehezen találtuk a megoldást rá, de bízom benne, hogy a mostani meccsen, ha ér is minket meglepetés, sokkal jobban és gyorsabban reagálunk rá.

- Csak úgy sugárzik belőled az elszántság…

- Csapatkapitányként részben az is a feladatom, hogy feltüzeljem a lányokat, ha esetleg kicsit kevésbé lennének lelkesek. De szerencsére most egyáltalán nincs erről szó. Nem csak a szurkolóknak, Dániának, az ellenfélnek, de magunknak is be akarjuk bizonyítani, hogy mi igenis jobbak vagyunk.

- Milyen érzésekkel tekintesz az előttetek álló útra?

- Hogy teljesen őszinte legyek nagyon vegyes, ami bennem van. Örülök, hogy végre ismét magyar földön lehetek. Ahogy te is mondtad, elszánt vagyok, a bizonyítási kényszer elég nagy bennem. Épp ezért igyekszem majd az ottani edzések, valamint az alatt a kétszer harminc perc alatt minden érzelmet kizárni és csak a feladatomra koncentrálni.

- A döntőt idén már új módon bonyolítják le, hasonlóképp, mint a férfiaknál, egy négyes döntő kerül megrendezésre, melynek Budapest a helyszíne. Gondolom, ez is motivál. Szeretnél otthon BL döntőt játszani?

- Személy szerint úgy vagyok vele, hogy először csak az előttem álló akadályra koncentrálok. Persze egy plusz az, hogy otthon játszhatnék, de hogy őszinte legyek, bárhol is kerüljön megrendezésre a BL döntő, hatalmas dolog résztvevő csapatként jelen lenni rajta. Egy egész éves kemény munka megkoronázása lehetne, ám hogy odáig eljussunk, sikeresen kell venni az utolsó akadályt és győzni holnapután.

A mérkőzés szombaton délután négy órakor kezdődik, melyet a sport tv élőben közvetít. Ahhoz, hogy a lányok bejussanak a budapesti döntőbe összesítésben legalább egy góllal kell jobbnak bizonyulniuk. A koppenhágai szurkolói klub két busszal utazik Győrbe, hogy a helyszínen buzdítsa a csapatot. Az itthon maradt szurkolók pedig az aréna előtt óriás kivetítőn nézhetik végig a mérkőzést.

A cikk végére érve ledobtam az újságot az asztalra. Jason felé fordultam, aki már ki tudja mióta engem figyelt.

- Mi az? – kérdeztem.

- Semmi. Végeztem, kezdhetünk.

- Oké, csak egy pillanat, el kell intéznem még egy telefont – feleltem, majd kiléptem a teremből, s tárcsáztam menedzserem számát.

Amanda szemszöge

Csütörtök reggel kómásan ücsörögtem a konyhában, miközben a kávém kortyolgattam. Csináltam magamnak két pirítóst, majd miután végeztem az evéssel, a fürdőbe csoszogtam annak reményében, hogy a reggeli zuhany végre észhez térít.

Már átöltözve egy fáradt sóhaj kíséretében huppantam le az ágyamra. Fejemet kezeimbe támasztottam, majd magamban morogva szidtam mindent és mindenkit, a hátam közepére sem kívántam az előttem álló macerát. Végül negyed óra múlva sikerült rávennem magamat, hogy a vendégszobába vonuljak a bőröndömért. Időközben már Nina és Daniel is felkelt, éppen reggeliztek. Váltottam velük pár szót, majd visszavonultam a szobámba, a bőröndöt az ágyra dobtam, s a laptopomért nyúltam. Annak reményében kapcsoltam be, hogy zene mellett majd könnyebben megy a pakolás. Ebből persze az lett, hogy jó másfél órára leragadtam a gép előtt. Ami természetesen negyed órán belül óriási kapkodást eredményezett.

Nina is mára hagyta a pakolást, így felváltva rohangáltunk a fürdő és a szobáink vagy esetleg a nappali vagy a konyha között. A lakásban egyre nagyobb káosz uralkodott, ám Danielt úgy tűnt ez egy cseppet sem zavarja. Nyugodtan ücsörgött a nappalink kanapéján és hol a tévét nézte, hol pedig a mi nyomorunkon szórakozott.

Egyszer csak a csengő szólalt meg.

- Daniel, hasznosítsd magad, ha már itt vagy! Nyisd ki, légyszi – kiabáltam ki a fürdőből.

- Feleségül ne vegyelek? – hallottam meg morgását.

- Nem kell, köszi – reagáltam neki nevetve.

Ajtó nyitódása… rövid beszélgetés… ajtócsukódás…

- Amy cica! – szólongatott Dan. A folyosón futottunk össze, értetlenül néztem a virágcsokorral a kezében ácsorgó srácot.

- Hát ez?

- Neked hozta egy futár srác – felelte, majd a kezembe nyomta és ott hagyott.

Múltkor is valahogy így kezdődött… futott át az agyamon a gondolat. Egy gyönyörű, tavaszias színekben pompázó csokor volt a kezemben. Pink gerberák, halvány rózsaszín liliomok, fehér rózsák, s egyéb zöld növények díszítették. Valamint a közepébe egy boríték volt tűzve. Mondom hogy így kezdődött… Mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a konyhába vonultam, egy vázát kerítettem, amit megtöltöttem vízzel, hogy aztán abba helyezzem a csokrot. Leraktam az asztalra, majd percekig csak szemeztem vele. Végül kihalásztam a borítékot, majd kibontva egy apró, kézzel írt levél volt benne.

Kedves Amanda!

Bevallom, nagyon meglepett a reakciód viszont rá is világítottál vele arra, hogy igazán bunkón viselkedtem veled. Őszintén sajnálom, nem állt szándékomban megbántani téged! Én csak szerettem volna egy kis időt eltölteni veled, de belátom, hogy nem a legmegfelelőbb eszközöket választottam hozzá. Kérlek, ne haragudj rám!

Hallottam a hírekben, hogy ma indultok Magyarországra. Kellemes utat, érezd magad nagyon jól otthon. Ja és sok sikert a hétvégi meccshez, drukkolok nektek!

Még egyszer nagyon sajnálom a múltkorit, remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.

Üdv. Marco

Oké, ez váratlanul ért… Gyakorlatilag úgy viselkedik, mint aki a bocsánatomért esedezik. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Na ugye, hogy attól még hogy én vagyok Mr. Popsztár, nem tehetek meg bármit, amit csak akarok, mert igenis van aki ellenkezik velem!

- Idióta – morogtam az orrom alatt, miközben a szobámba indultam, de a mosolyom képtelen voltam letörölni az arcomról.

- Kit szidsz már megint? – nevetett fel Nina, aki már a bőröndjét hurcolta a nappaliba.

- Vagy még mindig… Marco megint egy csokorral próbálkozik – vontam vállat.

- És te ezt ennyire közömbösen reagálod le?

- Nem, rohadt mód elégedett vagyok, hogy rájött én nem az a személy vagyok, akit kénye- kedve szerint rángathat, de attól még nem fogok hasra esni, mert a bocsánatomért könyörög.

- De azért lassan már igazán megenyhülhetnél egy kicsit felé, – simított végig bíztatóan a vállamon – viszont most nem érünk rá. Tünés befejezni a pakolást vagy nem fogunk időben odaérni! – zavart a szobába.

Néha olyan, mint egy tyúkanyó… egy kedves, de azért basáskodó tyúkanyó…

Jó egy óra múlva már a reptéren várakoztunk, hogy felszállhassunk a gépre. Gondolataim az előttünk álló napok körül kavarogtak. Az esélye annak, hogy ha csak pár órára is, de haza ugorhassak, elég kicsi, mégis élt bennem a remény, hogy valahogy mégis sikerül megoldani. Persze a család ott lesz szombaton a meccsen, de mégiscsak jó lenne egy kis időt otthon is eltölteni.

A beszállásig hátralevő időt azzal töltöttem, hogy a telefonomon pötyögtem, na jó igazából az internetet bújtam. A türelmem már jócskán fogytán volt, mikor végül nagy nehezen mégis sikerült rábukkannom arra, amit kerestem.

Kérlek, mondd meg Marconak, hogy köszönöm a kedves gesztust. És hogy ne forgolódjon éjszaka álmatlanul az ágyban: nem fogom leharapni a fejét, ha legközelebb szembe jönne az utcán. Köszönöm, Amanda.

Mielőtt jobban átgondolhattam volna, hogy mire is készülök, elküldtem az üzenetet. Öt percen belül érkezett a válasz sms Marco menedzserétől, hogy mindenképpen továbbítja, valamint elküldte nekem a srác számát is. Igazán figyelmes… de nincs az az isten, hogy én a közeljövőben írjak neki.

Ekkor meghallottuk a felszólítást, miszerint a Budapestre induló járat utasai megkezdhetik a felszállást. Halk sóhaj kíséretében tápászkodtam fel a műanyag székből majd vonultam a többiek után. Izgatottan követtem figyelemmel, ahogy a gép a magasba emelkedik, s hazafelé veszi az irányt…

Marco szemszöge

Épp ebédszünetet tartottunk Jasonnel, mikor a telefonom pityegett. Tom már lassan fél órája két perceként küldözget üzeneteket, kezd teljesen lefárasztani. Egy hogy mondják az angolok, hogy haj van az autón kérdéssel kezdte, értetlenkedve írtam vissza három kérdőjelet, bele sem mertem gondolni mégis mit akar ezzel a mondattal kezdeni, mire a következőt írta: Béna vagy, Jensen. Harison Ford. Érted. Ha ha.

- Beteg vagy…

- Milyen az abszolút vasutas házaspár?

- Tom, higgadj le!

- Na milyen? Nem tudod?

- Ajh. Nem.

- Eva Peron, Charlie Sheen.

- Kicsit sokat aludtál, nem gondolod? :)

- Dehogy! Most miért mondod ezt? o.O Amúgy tudod mi a legjobb zöldség? Én rájöttem.

- Ez is fájni fog, igaz?

- A bestzeller :D

- Ember, te nagy vagy épp! :D

Jasonnek épp az egyik új számról meséltem, tudni akarta, hogy mégis mi inspirálta a legutóbbi dalomat, mert állítása szerint sosem sikerült még ennyire átadnom az érzelmeket, még ha ebben most nem is épp a szerelem vagy fájdalom, hanem a kétségbeesés, zavartság és elszántság keveréke jelenik meg. Épp a sztori közepén tarthattam, mikor Tom boldogítani kezdett és sikeresen félbeszakított minket.

A következő sms hangnál először meg sem akartam nyitni, aztán mégis a készülékért nyúltam, hogy elküldjem a búsba idióta barátomat. Aztán megláttam, hogy Axel az. Egy továbbított üzenetet kaptam. Ugye nem akar ő is fárasztani? Halk sóhaj kíséretében kezdtem bele az előttem álló sorok olvasásába, s ahogy a végére értem és felfogtam, hogy tulajdonképpen miről is van szó, egy hatalmas vigyor ült ki az arcomra.

Képes volt addig kutakodni, míg megtalálta a menedzserem számát, aztán vette a bátorságot és egy vad idegennek írt üzenetet, hogy megköszönje a csokrot. Azt hiszem, egész jó úton haladok. És az az utolsó mondat…

- Na mi az öröm tárgya? – nevetett fel Jason tekintetem meglátva.

- Ismeretlen kisasszony – feleltem egyszerűen, s mosolyom ha lehet még jobban kiszélesedett.