16. fejezet - Velem ezt nagyon benézte...

Sziasztok!
Ég a pofám, hogy megint vagy egy hónapot kellett várnotok a következő részre. :S Sajnálom. Az az igazság, hogy mostanában eléggé küszködök az írással. Vannak bekezdések, amiket nagyon hamar és könnyen megírok, aztán jön egy mélypont és a következő mondatokkal napokig szenvedek és sehogy sem érzem jónak. Arról nem is beszélve, hogy sokszor mire észbe kapok, már vége is a napnak és még csak rá sem néztem sem a blogra sem a történetre :/ Kettős érzésem van az írással kapcsolatosan. Egyrészt mindenképpen be szeretném fejezni ezt a történetet és nagy bennem a késztetés az írásra. Ugyanakkor néha úgy érzem, hogy ez már nem én vagyok, hogy nincs türelmem ahhoz, hogy leüljek és ezzel foglalkozzak. Pedig régen másról sem szóltak a szabad estéim, délutánjaim, mint hogy pötyögtem a billentyűzeten. Hiába, az ember változik az évek során. Éppen emiatt nem is ígérek semmit, hogy pontosan mikor érkezik a következő rész. Lehet, hogy a jövő héten, de az is lehet, hogy csak hetek múlva. Egy biztos, NEM fogom abbahagyni! Ha törik, ha szakad, de ez a történet is be lesz fejezve! (milyen szép passzív szerkezet... azt hiszem sokat németezek mostanában :D)
Az előző fejezetben fény derült Amanda múltjára. A folytatásban pedig egy kicsit felkeverjük az állóvizet ;)
Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész is! Tudjátok, ne kíméljetek a negatív kritikáktól, hiszen abból tud tanulni igazán az ember! :) Mi volt az, ami tetszett a részben, s mi az, amit kifogásolnátok? Ne kíméljetek, írjátok meg nyugodtan.
Kellemes olvasást!
Ui.: Ígérem összekapom magam és igyekszem hamarabb hozni a friss részeket. :)
puszi, Csillu

16. fejezet

Velem ezt nagyon benézte…

2012. május 11

Marco szemszöge

Egy csésze teával a kezemben vegetáltam a nappalim kanapéján. A tegnap este kicsit lazábbra sikeredett, mint amilyenre bármelyikünk is számított. A kis kerti grillezés szépen fokozatosan csapott át egy fergeteges buliba. De ha belegondolok, erre már mindnyájunknak nagy szüksége volt. Az elmúlt hetek feszültségét legalábbis sikerült teljesen levezetni.

Zavart a körülöttem uralkodó csend, és habár egy kicsit még zúgott a fülem, úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét. A tegnapi focimeccs nézésnek köszönhetően az egyik sportcsatorna jött be automatikusan. Fáradtan pislogtam ki a fejemből, s igyekeztem a műsorra fókuszálni.

- Az első akadályon már túl vannak, hazai pályán győzelmet arattak a riválisuk felett, aki útjukat állhatja a kitűzött céljuk előtt, mely nem más, mint a végső győzelem a Bajnokok Ligájában. Hölgyeim és uraim, mai műsorunk vendége Amanda Simon, a Koppenhága női kézilabda klubjának csapatkapitánya. – konferálta be a vendéget a műsorvezető.

- Hát ez hihetetlen! – nevettem fel halkan, majd előre dőlve figyeltem a képernyőn zajló eseményeket.

Amanda épp akkor vonult be a stúdióba és miután köszöntötték egymást a műsorvezetővel, helyet foglalt a kanapén. Egy egyszerű fehér nadrág volt rajta matróz mintás rövid ujjú felsővel. A haját most is szabadon hagyta, csak egy napszemüveggel tűzte hátra. Ajkain bájos mosoly virított és érdeklődő kifejezéssel ült a vele szemben helyet foglaló férfival.

Ám mielőtt tüzetesebben is megfigyelhettem volna őt, megszólalt a csengő. Fáradt sóhajjal tápászkodtam fel és siettem ajtót nyitni.

- Hello haver! – vigyorgott rám Tom a bejárat előtt, kezében egy nagyobb zacskóval, amelyből remek illatok szállingóztak.

- Jó reggelt. – köszöntem, majd betereltem a nappaliba.

Helyet foglaltunk, s én újra a tévének szenteltem a figyelmemet, miközben Tom a reggelinket pakolta elő a táskából.

- Egy szoros hajrában végül két góllal kerekedtetek felül az ellenfélen. Mi a véleményed a szerdai mérkőzésről így, pár nappal később? – tették fel Amandának az első kérdést.

- Még nem volt időm visszanézni a meccset, de visszagondolva arra a kétszer harminc percre azt kell, hogy mondjam, tévedtünk. Azt hittük, hogy teljesen felkészültünk az ellenfélből, ám ők megleptek minket azzal, hogy sokáig nyitott védekezés használtak. Ez nem volt jellemző rájuk a korábbi játékaikat nézve, ezért nem is erre helyeztük a hangsúlyt a felkészülés alatt. És őszintén szólva, ez hatalmas hiba volt.

- Mire gondolsz?

- A magyar csapatok a németekkel ellentétben, ahol a gyors, pörgős játék a jellemző, inkább a technikára mennek rá. Bár az utóbbi hónapokban a győri csapatnál is az volt a megfigyelhető, hogy nagy iramú mérkőzéseket igyekeznek játszani és ebbe belekényszeríteni az ellenfelet is. Most mégis inkább visszatértek a taktikai játékhoz.

- Te voltál a mérkőzés egyik legeredményesebb játékosa. Milyen érzés volt ellenük pályára lépni?

- Nézd, én nem teszek különbséget. Az ellenfél az ellenfél, bármi történjék is. Az, hogy a pályán kívül milyen viszonyt ápolok velük, nem lehet hatással rám addig a hatvan percig, amíg vetélytársak vagyunk. Ez az első, amit egy profi szinten kézilabdázónak meg kell tanulnia.

- Nem volt benned egyfajta megfelelési kényszer? Hogy megmutasd, mit veszítettek?

- Tudat alatt biztos, hogy ez is benne volt a pakliban, de a csarnokban csak arra koncentráltam, ami a dolgom volt. Irányítani a csapatot, lőni a gólokat, ha lehetőségem van rá, és megnyeri a mérkőzést.

- Ami szerencsére sikerült is. Viszont volt egy nagy esésed, amit a volt csapattársadnak köszönhetsz. Úgy tűnt, hogy nagyon mérges voltál.

- Egyszerűen csak nem értettem, hogy miért lökött meg, mikor látta, hogy már levegőben vagyok. Ha nem úgy érkezem a talajra, ahogy végül sikerült, akkor sokkal rosszabb is lehetett volna, mint egy kis húzódás.

- Az orvos mit mondott? Hátráltat téged a sérülés a felkészülésben?

- Nem. Szerencsére ez tényleg csak egy kisebb esés volt. Estére persze nagyon fájt, de másnap már rendesen tudtam járni, úgyhogy gőzerővel készülhetek a csapattal a folytatásra.

- A következő állomás Magyarország. Várod már, hogy egy kicsit hazalátogass?

- Persze. Még ha nem is Veszprémbe megyünk, mégis csak otthon lehetek. A családom is kilátogat majd remélhetőleg a mérkőzésre, utána pedig velük tölthetek egy kis időt.

- Azok a hírek terjednek a médiában, hogy évekkel ezelőtt az volt az álmod, hogy Győrben kézilabdázhass. Mi történt?

- Tizenöt éves koromban jelentkeztem az utánpótlás képzésébe a győri csapatnak, de nem vettek fel, mert kevés tapasztalattal rendelkeztem. A korombeliek akkor már hat- hét éve legalább kézilabdáztak, velük szemben nekem az volt a második évem. Így végül Veszprémben maradtam.

- Ez a mondhatni kudarc volt az oka, hogy úgy döntöttél elhagyod az országot?

- Nem, dehogyis. Teljesen más áll a dolgok hátterében, de arról nem szeretnék beszélni.

- A klub történetében te vagy az első idegen légiós játékos, akit csapatkapitánynak neveztek ki. Mit éreztél, amikor megtudtad?

- Nagyon meglepett, hogy a vezetőség és a játékostársaim is egyaránt engem szerettek volna erre a posztra Christina távozása után. Hatalmas megtiszteltetésnek tartom és örömmel vállaltam el.

- Köszönjük, hogy időt szakítottál ránk és itt voltál! Sok sikert kívánunk az egész csapatnak a folytatáshoz.

- Én köszönöm a lehetőséget. Mindent megteszünk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból.

- Kedves nézőink, Amanda Simont láthatták. Maradjanak velünk, hamarosan folytatjuk!

Meredten ültem a készülék előtt és az imént hallottakat emésztgettem, mikor Tom hirtelen hátba veregetett. Ezzel kisebb szívbajt hozva rám, ugyanis teljesen kiment a fejemből, hogy már nem vagyok egyedül.

- Hát haver, ezzel a faszival többet beszélt az interjú alatt, mint veled eddig bármikor. – jegyezte meg röhögve.

- Egyelőre. De ezen még a mai nap folyamán változtatni fogok. – jelentettem ki határozottan, majd felpattantam és a telefonom keresésére indultam…

Amanda szemszöge

A csengő hangja szakította meg utamat, mely a szobám felé vezetett. A kaputelefonhoz sasszéztam, majd felvettem.

- Kisasszony, egy futár hozott önnek valamit. – csendült a vonal túlsó végéről a portás hangja.

- Küldje csak fel Tonny, köszönöm.

Pár perc múlva már az ajtón kopogtak. Egy futársrác állt velem szemben, kezében egy csokor virággal. Elvettem tőle, aláírtam a papírt, majd elköszönve a konyha felé vettem az irányt.

Értetlenül tanulmányoztam a halvány és erősebb barack színekben pompázó tulipánokból álló csokrot. Sejtésem sem volt róla, hogy ki és mi okból kifolyólag küldhette nekem, de az biztos, hogy gyönyörű volt és remekül ráérzett arra, hogy ez tetszeni fog. Aztán szemet szúrt a virágok között egy lapocska…

„Hatra ott vagyok érted! M.” – állt a kísérő kártyán.

Felvont szemöldökkel meredtem a kezemben tartott papírra. Egyértelmű volt, hogy az a bizonyos M betű kit takar. Az üzenetét az asztalra dobtam, majd kerítettem egy vázát a csokornak.

Még a düh ellenére is - melyet csak szítottak gondolataim – képtelen lettem volna kidobni a virágokat, ahhoz túlságosan gyönyörűek voltak. Bosszús sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben a vázát az étkezőasztalra helyeztem. Nina és Dee ezt a pillanatot választotta arra, hogy betoppanjanak.

- Oh, de szép! – szemezett a csokorral Diana.

- Igen, az üzenet már kevésbé az. – jegyeztem meg félhangosan.

- Ki küldte? – nézett rám Nina kérdőn.

- Mr. Popsztár vagyok, bármit megtehetek, amit csak akarok, hiszen úgysem mernek ellenkezni velem. – fortyogtam.

- Szóval Marco. – vonta le a következtetést. – Mivel idegesített fel már megint?

- Ezzel. – dugtam orra alá az eddig kezemben gyűrögetett kis kártyát.

- Határozott. – jegyezte meg Dee – De a helyedben nem vonnék le messzemenő következtetéseket ebből. Ne ítéld el emiatt.

- Még hogy ő más, na persze. – csóváltam meg a fejemet - Ugyan olyan, mint minden kicsit is sikeres popsztár. Elkényeztetett, elszállt, azt hiszi, hogy bármit megtehet csak azért, mert híres. Azt gondolja, hogy a világ körülötte forog, és hogy nem létezik a földön olyan ember, aki ne ismerné őt. Képtelen elfogadni elsőre a nemet, mert hozzászokott, hogy mindenki a kedvében akar járni. Hát velem ezt nagyon benézte…

Nem törődve a két lány szólásra nyitott szájával, kiviharzottam a konyhából és meg sem álltam egészen a szobámig. A következő pár órát annak jótékony rejtekében töltöttem. Nem akartam most erről beszélni a lányokkal. Mindenekelőtt egy kis magányra volt szükségem.

Ám hamar rám tört az unalom, így a laptopomat az ölembe véve helyezkedtem el kényelmesen az ágyon.

Az e- mailjeim szelektálásával kezdtem. Az elmúlt napok alatt egész sok levélszemét gyűlt össze, úgyhogy volt mit kitörölnöm. Aztán felnéztem a közösségi oldalra is, ahol több üzenet is fogadott. Egy anyutól, amelyben hogylétem felől érdeklődött. Egy a legjobb barátnőmtől, aki hosszú- hosszú sorokon keresztül áradozott legújabb kiszemeltjéről. És egy az unokatestvéremtől. Miután mindegyik üzenetre reagáltam a hírfolyamot kezdtem böngészni, mikor szemet szúrt, hogy Jessica, a csapat egyik kapusa, megosztott egy videót. „Hihetetlen, hogy egyetlen röpke találkozás akkora hatással legyen valakire, hogy abból egy ilyen remek szám szülessen. Esküszöm, irigylem azt a lányt, akiről ez szól…” – írta hozzá megjegyzésnek. Kíváncsian nyitottam meg a hivatkozást, de a lelkesedésem másodpercek alatt letört. Meglátva az előadót és a szám címét - Marco Jensen: Meg kell találjalak… - elhúztam a számat, s egy sóhaj szakadt fel belőlem. Aztán egy kis hezitálás után végül mégis úgy döntöttem, hogy elindítom a számot.

Ajkaimon halvány mosoly játszott a nekem, rólam szóló sorokat hallgatva. Nem mondhatom azt, hogy nagyképűség lenne ezt kijelenteni, hiszen azzal, hogy szóról szóra elismételte, amit mondtam, egyértelművé tette, hogy tényleg én ihlettem a dalt.

Én a sorsra bíztam volna a kettőnk kapcsolatát a jövőt illetően, ám ő önkényesen úgy döntött, hogy kezébe veszi az irányítást. A rádiós váratlan találkozásunkat követően - mikor megtudta, hogy ki is vagyok pontosan – nem volt nyugtom tőle. Azt hittem elég egyértelmű voltam, amikor elutasítottam a meghívását egy italra. Ugyan csak elfoglaltságra hivatkoztam, mégis úgy gondoltam, hogy leszűrni belőle, hogy nem kívánok hosszabb ideig a társaságában tartózkodni. Nem szabad... Nem akarhatom ezt...

Mégis egy részem a parkban megkezdett beszélgetés folytatása után sóvárog. Az lett volna a legjobb, ha nem tudom meg, hogy ki is ő valójában. Addig csak egy hétköznapi srácként tekintettem rá, akivel szívesen megismerkedtem volna. Annak ellenére is, hogy megfogadtam, a következő hónapokban a karrierem lesz a fontosabb. Úgy gondoltam, ráérek még megtalálni a nagy Őt, most egy kis időre és térre van szükségem, amikor csak magammal foglalkozom. Meglepő módon a magányra vágytam, arra hogy azt és akkor csinálhassam, amikor és ahogy szeretném. Nem éreztem a késztetést arra, hogy záros határidőn belül találjak valakit, aki velem van. Elegen álltak mellettem ahhoz, hogy ne érezzem egyedül és elveszettnek magamat a világban. Mégis Marco kedvéért úgy éreztem, hogy képes lettem volna sutba vágni az elhatározásomat, akkora hatással volt rám már az első pillanatokban. Persze kivártam volna, hogy ez csak egy fellángolás a részemről vagy valami sokkalta komolyabb, de ha a második, mindenképpen léptem volna. Ám így, hogy megtudtam róla ezt az apróságnak nem nevezhető információt… Az eszem egyetlen szót hajtogatott csak vele kapcsolatosan. Menekülj! Amíg még nem késő… Nem én tehetek róla, hogy ilyesfajta előítéleteim vannak az ismert énekesekkel kapcsolatosan. Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a múlttól és hinni abban, hogy ő biztos más. Tartottam tőle. Nem akartam még egyszer megégetni magamat. Éppen emiatt igyekeztem kerülni és nem beszélni vele, de úgy igazán nehéz dolgom volt, hogy ő egyszerűen nem hagyott békén.

Kedves gesztus lett volna tőle a csokor, de az a kísérőkártya… Azt éreztette velem, hogy nem vagyok más számára, mint egy kihívás. Egy játékszernek tekint, amit meg kell szereznie magának. S én minél jobban ellenállok, ő annál jobban akar.

Mégis mit képzelt? Hogy majd az ajtó előtt ácsorogva várom türelmetlenül, hogy mikor érkezik meg őfelsége, és visz el az isten tudja hová? Hát nekem aztán nem fog parancsolgatni! Lecsaptam a laptop tetejét, magamra kaptam az egyik edző ruhámat, úgy éreztem el kell mennem futni, hogy kimozogjam a bennem tomboló feszültséget. A kezembe vettem a telefonomat és a kijárat felé indultam, éppen akkor, mikor megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót, s tekintetem találkozott Marcoéval. Ezek szerint hat óra van…

- Mehetünk? – kérdezte, miközben ajkain halvány mosoly játszott.

- Én aztán nem megyek veled sehova. – jelentettem ki határozottan és éreztem, hogy a düh lassan újra magával ragad.

- De miért nem? – nézett rám meglepetten.

- Mégis mit képzeltél magadról? – csattantam fel - Hogy csak úgy parancsolgathatsz nekem én meg szó nélkül hallgatok rád és majd hálás is leszek, hogy rám áldozod a drága szabadidődet? – vágtam oda neki, nem foglalkozva az idő közben mellénk érkező Daniellel - Ugyan kérlek, ne nevettess. Az lehet, hogy a rajongóid és a tinik nyolcvan százaléka a lábad előtt hever, de én egyik sem vagyok. Nem fogom azt csinálni, amit te mondasz. És most ha megbocsájtasz, mennem kell.