Prológus

Prológus

Hello mindenki!

A nevem Amanda Simon. Már 2010 nyara óta boldogítom szerény személyemmel Dánia lakóit. Hogy mennyire örültök ennek, azt nem tudhatom, minden esetre én élvezem.

Nos… hogy mégis ki vagyok én? Csak egy magyar lány, kinek mindene a kézilabda.

Tudjátok, iszonyat szerencsésnek érzem magam azért, hogy itt lehetek. – jelentettem ki elmerengve – Mindig is az volt az álmom, hogy élsportolóként űzhessem a kézilabdát. Most pedig itt vagyok Koppenhágában, Európa egyik legjobb csapatának balátlövőjeként. Hihetetlen élményekkel gazdagodtam az elmúlt másfél év alatt, amiért nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott és bízott bennem…

Mielőtt székhelyemet áthelyeztem volna a dán fővárosba, Veszprémben éltem. Egy kicsit azért reménykedem benne, hogy ismerősen hangzik a város neve. Európa szerte csak a Kézilabda Fellegváraként emlegetik, ami tekintve a férfi kézilabdacsapat eredményeit, a szurkolók odaadását, imádatát a srácok iránt, – az Arénában uralkodó hangulat egy-egy rangadón szavakkal leírhatatlan - szerintem érthető.

Na de megint sikerült elkalandoznom. Térjünk rá a lényegre. – sóhajtottam fel halkan - Felkértek, hogy egy hétig készítsek felvételeket, melyben bemutatom, hogyan telnek a napjaim. Érdekesnek találtam az ötletet, így nem kellett túlzottan sokat győzködni, hogy belevágjak.

Viszont nem garantálom, hogy szórakoztató leszek, én szóltam előre. – mosolyogtam angyalian a kamerába – Amint látjátok, jelenleg otthon vagyok. Van még egy órám, aztán irány az aréna, vár rám az edzés, két nap múlva fontos bajnoki meccset játszunk…

Hello megint! – vigyorogtam a kamerába.

Éppen úton vagyok – kezdtem bele a következő mondatomba, mikor sikerült megbotlanom valamiben a járdán. – Jellemző… - sóhajtottam fel, majd elnevettem magam – Szóval éppen Deehez tartok. Még szerencse, hogy csak tíz percnyi sétára lakik tőlem, talán nem töröm össze magam, amíg odaérek. Ninaval már reggel óta nem találkoztam, ami azért nagy szó, mert közös a lakásunk. Bár nem kéne csodálkoznom, az eltűnés nagy mestere a hölgyemény…

 Ja igen, akkor hogy tisztázzuk a dolgokat még így az elején. Dee, becsületes nevén Diana Hansen a csapatunk balszélsője, egyik legjobb barátnőm. Nina Nielsen pedig a mi kis triumvirátusunk harmadik tagja és a lakótársam is egyben, a csapatbeli posztja pedig irányító.

Mikor megérkeztem ide ez a két nőszemély a szárnyai alá vett, és azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Előjáróban szerintem ennyi elég is lesz róluk, fogjátok úgyis látni a videóimban őket eleget.

Később talán még sikerül egy hangulatjelentéssel is jelentkeznem az edzésről, de nem ígérek semmit.

Legyetek rosszak! – kacsintottam a kamerába, majd leállítottam a felvételt.

Sziasztok!

Itt Marco Jensen személyesen – vigyorogtam a kamerába – bár a pontos kifejezés talán a virtuálisan lenne… - gondolkodtam el, majd megráztam a fejemet, s igyekeztem újfent a feladatomra koncentrálni.

Nem tudom, ki mennyire van tisztában vele, hogy ki is volnék én tulajdonképpen. Persze reménykednem szabad miszerint, legalább ismerősen cseng a fületekben a nevem.

Aki nem tudná, annak elmondom, hogy énekes vagyok, bár a sajtó szívesebben aggatja rám a popsztár titulust. – vontam vállat – Nemrég jelent meg a harmadik lemezem és éppen egy turné kellős közepén tartok a táncosaimmal. Jelenleg is úton vagyunk, az imént indultunk el Roskildeből, az úti cél Koppenhága.

- Jól van popsztár, hagyjuk már ezt. – kiabált hátra az egyik táncosom.

- Köszönöm Daniel eme építő kritikát, de inkább koncentrálj a vezetésre. – jegyeztem meg fennköltnek szánt hangon, de mondandóm végén képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat.

- Ja, a sofőr csak ne kotyogjon bele a fontos dolgokba, nem azért fizetjük. – tette hozzá Jesper helyeslően bólogatva.

Alig hogy befejezte a mondatát, csak egy csattanó hangot hallottam előröl, majd Jes feljajdult, s a karját simogatva fordult hátra felém, és panaszos tekintettel meredt rám.

- Már megint bánt. – motyogta lebiggyesztett ajkakkal.

- Mert provokálod. – nyújtottam rá nyelvet. – Egy kis ízelítőt kaphattatok abból, hogy nagyjából milyen is nálunk egy fél órás autóút úgy általánosságban. – folytattam a beszédet, miután feleszméltem, hogy a felvétel továbbra is megy. - Magunkat ismerve elmondhatom, hogy nem fogtok unatkozni ezeket a kis videókat nézegetve. Oh, igen, azt nem is mondtam, hogy ezt a feladatot kaptam a menedzseremtől. Főnök, első lecke teljesítve. – húztam ki magam büszkén és a kamerába kacsintottam - Egyelőre egy hétig napi szinten egy- két hasonló tartalommal jelentkezem, ha tetszik és van rá igény, akkor elvileg folytatjuk. De persze ez még a jövő zenéje...

A következő napokra pihenőt kaptunk, a turné majd csak a jövő héten folytatódik. Természetesen a próbák nem fognak ezalatt sem leállni, így egy kicsit majd betekintést nyerhettek a kulisszák mögé.

Ha kérdésetek, kérésetek, óhajotok, sóhajotok van, twitteren megtaláltok. – kacsintottam újfent a kamerába.

További szép napot mindenkinek! – villantottam még egy mosolyt, majd leállítottam a felvételt.