1. fejezet - Igéző tekintet

Sziasztok!

Most, hogy megérkezett az első fejezet, ez a blog is beindul. :) Ahogy azt oldalt is olvashatjátok, mostantól heti egyszer, méghozzá pénteken fog érkezni a folytatás.
Felkerült egy Kézilabda névre hallgató menüpont is a blogra, melynek célja az lenne, hogy a számotokra esetleg ismeretlen kifejezéseket elmagyarázza, habár egyelőre nem lesz még szükségetek rá. Mélyebben majd a negyedik fejezet környékén merülünk csak el a kézilabda világában. ;) Amennyiben kíváncsiak vagytok a szereplőkre, s egy rövid jellemzésre róluk, katt ide: Karakterek.
A chat alatt pedig mindig megtaláljátok majd a soron következő fejezet egy kis részletét.
A fejezetek felépítése a továbbiakban is olyan lesz, mint a mostani. De hogy az mégis milyen? Nem szaporítom tovább a szót, - csupán ennyi lett volna, amit el akartam mondani a kezdés előtt -  így máris meglátjátok. ;)
Őszintén remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket majd a történet! :)
Kellemes olvasást!
Puszi, Csillu

1. fejezet
Igéző tekintet

2012. március 20.

Amanda szemszöge

Határtalan jó kedvvel hallgattam a mellettünk haladó fiúk elégedetlenkedését. Ajkaim hatalmas mosolyra húzódtak, míg napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, hogy tekintetem az egyik durcás egyed szemébe mélyeszthessem.

- Csak hogy tudjátok, mi hagytunk titeket nyerni. – jelentette ki határozottan Daniel.

- Oh, igazán? – játszotta a meglepettet a mellettem sétáló Dee.

- Bizony. – bólogatott Adam hevesen.

- Srácok, nincs mit ezen szépíteni, lealáztunk titeket. Ismét. – tettem hozzá az utolsó szót jól kihangsúlyozva, s összepacsiztam két barátnőmmel.

A kis civakodásunk a délutáni időtöltésünkből kialakult versenyen folyt. Ritkán akadt olyan időpont, amely az egész baráti társaságunknak megfelelt volna, így igyekeztünk azt a kevés alkalmat jól kihasználni. A programok változóak voltak, gyakran csak egy kávézóba, cukrászdába esetleg pizzériába ültünk be, ám sokszor előfordult, hogy valami aktívabb programra vágytunk, ilyenkor a délutánokat biliárdozással az estéket pedig egy kiadós bulival töltöttük.

A mai nap ez utóbbi kategóriába tartozott. A játékteremből kilépve határozott lépésekkel haladtunk a törzshelyünkké avanzsált Orange névre hallgató kávézóba.

- Ezt szívd vissza azonnal! – sziszegte Nina, mire elkalandozott gondolataim újra a helyes vágányra terelődtek.

Azon már meg sem lepődtem, hogy újfent vitába keveredett Daniellel, mindig ezt csinálják és meg merem kockáztatni, hogy élvezik is ezt a macska- egér játékot. A srácok titokban már fogadásokat is kötöttek, hogy mikor gyilkolják le egymást, vagy gabalyodnak egymásba. Én jobbnak láttam kimaradni a dologból, de minden esetre türelmetlenül vártam, mikor teszi meg valamelyikük végre a döntő lépést, ahonnan már nincs visszaút. Hiába, imádtam mindkettőjüket, szerintem természetes, hogy szurkoltam a boldogságukért.

- Mi az, drága? Olyan kis szótlan vagy ma… – termett hirtelen mellettem egy magas, felzselézett szőke hajú, kék szemű, mindig vidám srác.

- Adam, csak nem sikerült elfogadni a vereségetek tényét? – érdeklődtem.

- Kikérem magamnak… - mondatát félbehagyta, s durcásan összevonta maga előtt a karjait, orrát az ég felé emelve haladt tovább mellettem.

Fejemet csóválva tartottam vele a tempót, magas sarkú cipőim folytonos kopogása a köztünk kiülő csend ellenére is tudatta vele, hogy eszem ágában sincs komolyan venni sértődöttségét.

- Ugyan már, ne csináld! – nevettem fel, s a vállába bokszoltam. Pár másodperc múlva ajkaira kiült az elmaradhatatlan mosoly, karjait átvetette a vállamon, s magához ölelt.

Közben a csoportunk egyik része fokozatosan sorolt be mögénk, amit a pillanat töredékéig értetlenül figyeltem, de aztán nekem is feltűnt a velünk szemben igyekvő három srácból álló kis csapat.

Adammel jókedvű társalgásba kezdtünk, melynek következtében ajkaimon levakarhatatlan vigyor virított. Tekintetem megakadt az egyik srácon a szembe jövő társaságból, akik már olyan távolságra voltak tőlünk, hogy könnyedén szemügyre tudjam venni őket.

Barna haja gondosan fel volt zselézve, ajkain halvány mosoly játszott, s pillantása az enyémet kereste. Szemei mogyoró barnák voltak és - ugyanúgy, ahogy szája – boldogságot sugároztak. Ez a másodperc töredékéig megdöbbentett, mert hasonlót még soha nem vettem észre egyetlen srácnál sem.

Alig láthatóan megráztam fejemet, hogy észhez térjek kissé zavaros gondolataim közül, majd a továbbiakban minden figyelmemet a többieknek szenteltem nem is foglalkozva az arcomat pásztázó pillantással, legyőzve a késztetést, miszerint újra a rejtélyes idegenre nézzek.

Marco szemszöge

A nap sugarai utat törtek maguknak a fák lombjain keresztül, s aranysárgára színezték a környezetet. Szerettem, ahogy fénye az arcomat érintette és melegséggel töltött el. A levegő a virágzó fáktól illatozott, s mivel csak nem rég indultunk el Koppenhága egy nyugalmasabb, kertvárosi részéből, még a madarak csiripelését is hallani lehetett. Ez a kellemes időjárás márciusban csodaszámba megy Dániában, ki akartam élvezni minden egyes másodpercét, emiatt is döntöttem a séta mellett.

- Nem értem, miért akarsz gyalog menni. Mintha nem mozognánk így is bőven eleget. – panaszkodott mellettem Tom.

- Ne legyél már ennyire hisztis. Kibírod ezt a húsz percet. – feleltem, majd a továbbiakban a gondolataimba mélyedtem.

Ha az ember egy kisvárosban tölti élete első tizenhat évét, érthető, hogy időnként igényli a nyugalmat és igyekszik kiélvezni azt.

Rám ez most fokozottan érvényes volt, az elmúlt egy hónapban egy nyugodt délelőttöm sem akadt. A turné kellős közepén voltunk, minden másnap egy új városban hajtottuk fáradtan álomra a fejünket, s nem hogy a madarak énekét nem hallottam, de gyakran még a saját gondolataimat sem. Imádom a rajongóimat, de néhányuk képes túlzásokba esni és eluralkodik rajtuk az őrület, ami be kell hogy valljam, egy kicsit ijesztő is...

Halkan dúdolgattam és szememmel ittam a zöldellő környék látványát, miközben fél füllel barátaim viccelődését hallgattam. Ahhoz fáradt voltam, hogy bármit is visszaszóljak, mikor éppen rajtam köszörülték a nyelvüket. Gondolataim a turné körül kavarogtak. Négy hete járjuk az ország kisebb, s nagyobb városait, időnként közbe iktatva egy-egy jótékonysági koncertet is. Az érdeklődés irántunk meglepően nagy volt, mindenhol teltház előtt tudtunk fellépni. Ugyan fárasztó ennyit úton lenni, s két vagy három naponta fellépni, de igazán nem panaszkodhatok, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek és úgy látszik, végre tényleg célba érek. Egyre nagyobb felhajtást csap körülöttem a média, s ez által egyre több ember figyel fel a zenémre. Egyre több és több rajongóm lesz, akik tényleg szeretik a zenémet, s azt, amit a színpadon művelünk. S ugyan nem kevés munka van az egész mögött, de a boldogságtól csillogó szemeket nézve egy koncerten, valamint a kedves szavakat hallva azt gondolom, hogy ez minden fáradtságot megér.

Ugyan most kaptunk majd’ egy hét pihenőt, amit otthon tölthetünk, az élet nem áll meg. Tegnap értünk vissza Koppenhágába, de ma már a menedzseremmel, Axellel találkozunk, hogy egyeztessük az európai állomásait, s időpontjait a turnénak, valamint az eheti programunkat. És csak bizakodhatunk abban, hogy a továbbiakban már csupán a pihenésről fognak szólni a napjaink.

A lámpa zöldre váltott, s a szabad átkelést jelző hang berregése rántott vissza a jelenbe.

- Üdv újra köztünk. – bökött oldalba Tom. – Nagyon elméláztál.

- Csak az elmúlt heteken gondolkodtam. – feleltem, s én is elmosolyodtam.

Ugyan még hallottam epés válaszát, fel is nevettem rajta, de ahogy tekintetemet felemeltem, egy gyönyörű barna szempárba ütköztem.

Pillantásom végigfuttatva rajta – szemeihez hasonlóan haja is barna volt, s lágy hullámokban keretezte kedves arcát. Egy egyszerű fekete nadrág volt rajta egy háromnegyedes ujjú fehér alapon fekete kockás inggel, nyakában egy sárga sál, s a táskája is hasonló színben pompázott. A látszólag sportos öltözéket egy magas sarkúval tetette kissé elegánsabbá. – a lélegzetem elakadt egy pillanatra.

Ajkaim hatalmas mosolyra húztam, s mélyesztettem tekintetemet az övébe. Kedvesen mosolygott rám a másodperc töredékéig, majd figyelmét a mellette haladó szőke srácnak szentelte, mintha megszűntem volna létezni a továbbiakban.

Ahogy elhaladtak mellettünk egy rövidke időre még bársonyos hangját is hallhattam és megcsapott kellemes illata. Megtorpanva fordultam utána, s figyeltem Őt.

A mozgása akár a modelleké, nem pedig lezser, nem törődöm, mint a korabeli lányoké szokott lenni általában. Benne volt tartás és… kecsesség, igen ez a jó szó. Mint egy olyan fiatalé, akinek a szülei előkelő körökben mozognak, s belénevelték, hogy emelt fővel járjon, bármi történjék is, hiszen különb az átlagnál. De az is lehet, hogy táncos. Mondjuk valami modern vagy inkább balett táncos. Igen, a balerinákéhoz hasonlítható leginkább.

Elbűvölten bámultam bájos alakját, s egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogy lehet valaki még egy futó találkozással is ekkora hatással rám.

- Na mi van Marco, megkövültél? – törte meg a varázst egyik táncosom hangja.

- Mi? Nem! – ráztam meg a fejem, majd gyors léptekkel igyekeztem, hogy beérjem őket.

- Tudom, mi kell neked. – karolt át barátom – Egy kiadós bulizás. Méghozzá ma este.

- Felőlem. – feleltem, miközben vállam felett még egyszer hátrapillantottam, hátha meglátom azt a szépséget, amely ennyire képes volt elvarázsolni.

Ugyan az utcán továbbra is hemzsegtek az emberek, de Ő már nem volt sehol…

Amanda szemszöge

Már lassacskán estefelé járt az idő, így úgy gondoltam, ideje lesz elkezdeni a készülődést az esti bulira. Még csak véletlenül sem szerettem volna, hogy rám kelljen várniuk a többieknek, mert nem készültem el időben. Akkor hónapokig azt hallgathatnám, hogy milyen lassú vagyok.

Egy gyors frissítő zuhanyzást követően a törölközőmet magam köré tekerve léptem ki a szobámba.

- Na végre, mi tartott ennyi ideig? – sóhajtott fel Nina.

Ijedtemben majdnem felsikítottam, nem számítottam arra, hogy barátnőm szótlanul az ágyamon ücsörögve fog várni.

- Minden oké? – pillantottam rá felvont szemöldökkel.

- Igen… nem… nem tudom – sóhajtott fel, s hanyatt vágta magát a díszpárnák közé.

- Mi borított így ki? – érdeklődtem, miközben előhalásztam egy fehérnemű szettet a fiókból.

- Daniel. – ejtette ki a srác nevét, így már minden világossá vált számomra.

- Rengetegszer kifejtettem már a véleményem kettőtöket illetően, úgyhogy a továbbiakban nem fogom koptatni a számat. Ne duzzogj, ne húzd fel magad! Inkább keress valami jó számot, aztán kiválasztjuk a ruhákat estére. Egy perc és itt vagyok. – feleltem, majd ott hagytam őt.

Mikor magára hagytam, Nina már a laptopom fölött görnyedt és válogatott, majd pár másodperc múlva felcsendült egy régen nem hallott szám, miközben ő újra eldőlt az ágyamon. (Ida Corr – Let me think about it)

A fürdőben gyorsan magamra kaptam a fehér csipke bugyit és melltartót, majd újra a szobába léptem, miközben hajamat szárítgattam a kezemben lévő törölközővel.

- Úgy fogod érezni magad, mintha a mennyország közel lenne. Gyerünk kislány, higgy nekem és én megmutatom neked, hogy én vagyok az igazi út az eksztázishoz. - dúdolgattam halkan az énekesnővel együtt a szöveget.

- Mit veszel fel? – érdeklődött Nina rám pislogva a karjai takarásából.

- Jó időt mondanak éjszakára is, szóval valami rövidet. Azt mondod, akarsz, azt mondod, szükséged van rám. Azt mondod, szeretsz. Oh, nem tudom elhinni! – feleltem, aztán folytattam az éneklést.

- Valami elképzelés? – faggatott tovább, s újfent a laptopom kijelzőjét bújta.

Értetlenül figyeltem a viselkedését, ugyan mindig is egy kissé szétszórt volt, de ez a fokú szórakozottság még tőle is meglepő volt. Most vagy történt valami időközben, amiről nem tudok, vagy a mai civakodása Dannel mélyebben érintette, mint szokta…

- Nem tudom, de semmi extrémet nem szeretnék most felvenni, az tuti.

Felpattant az ágyról, majd kérdés nélkül vetette bele magát ruháim válogatásába.

- Mit szólsz ehhez? – került elő jó két perc múlva egy tűzpiros pántnélküli térdközépig érő ruhával és színben hozzá illő cipővel a kezében a gardróbból.

- Ezt most semmiképpen. – ráztam meg tagadólag a fejemet. - Valami egyszerű nadrág- topp kombinációra gondoltam. – tettem még hozzá.

Határozottságomat érzékelve meg sem próbált rábeszélni, hogy ez lenne a nyerő választás, tisztában volt már vele, hogy esélytelen lett volna a meggyőzésem.

Újra eltűnt, s hosszas keresgélés után egy sokkal megnyerőbb szettel állított elő. Egy egyszerű sötétkék farmer sort volt nála, valamint egy fehér ejtett vállú fekete csillagokkal díszített felső. S hogy ne keltsen túlságosan sportos hatást az összeállítás, egy fekete magas sarkút választott lábbelinek. Az ékszeres dobozomból kiválasztott egy fekete rózsás fülbevalót és hozzá színben és mintában egyaránt illő nyakláncot, valamint a kezembe nyomta az egyik kedvenc kalapomat.

Mosolyogva bólintottam, mire barátnőm elégedetten húzta ki magát egy újabb sikert elkönyvelve. Nevetve figyeltem reakcióját, majd székhelyünket az ő szobájába helyeztük át, hogy neki is kiválasszunk valamit. Sejthettem volna, hogy nem lesz egyszerű vállalkozás egy olyan szerelést választani, amire hajlandó rábólintani, de azt nem gondoltam volna, hogy még jó egy órával később is tanácstalanul fog ücsörögni az ágyán.

Kezdett úrrá lenni rajtam a bosszússág, így megfogtam az első kezem ügyébe akadó anyagot, ami történetesen egy félvállas kék ruha volt és barátnőm kezébe nyomtam.

- Akkor ezt veszed fel és nincs apelláta. – néztem rá szúrós tekintettel.

Végigfuttatta rajta a pillantását, s szemei azonnal felcsillantak. Ebből tudtam, hogy végre sikerült megtalálni a tökéletes darabot, nem is lesz akkora kényszer, hogy ezt kell ma este viselnie. Ajkaim diadalmas mosolyra húzódtak, s amint egymásra néztünk kitört belőlünk a nevetés.

- Zuhanyozz le, én addig felöltözök, aztán megcsináljuk a sminket. – indultam el saját hálóm felé.

Halkan dúdolgatva húztam magamra a kiválasztott ruhákat.

Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a parti hangulat, már alig vártam, hogy végre a klubban legyünk.

Valamiért olyan érzésem volt, hogy ez az este emlékezetes marad mindannyiunk számára, ám azt képtelen lettem volna megmondani, hogy miért…