8. fejezet - Mindenhol csak őt látom

Sziasztok!
Nem tudom, hogy alakul a napom további része, úgyhogy inkább most gyorsan feldobom nektek a következő fejezetet. Ahogy azt az előző bevezetőjénél talán már említettem is, ez a fejezet pedig Amanda szemszögéből íródott csak. A felépítése hasonló lesz, mint a 7. fejezeté.
Még egyszer köszönöm szépen Dorisnak a díjat. Valamint az előző fejezethez érkezett pipákat és kommentet is. Sokat jelentenek, tényleg.
Napsütéses, pihenésben gazdag hétvégét mindenkinek! ;)
Kellemes olvasást! Ne feledjétek, a véleményetekre továbbra is nagyon kíváncsi vagyok, szóval ne fogjátok vissza magatokat! :)
puszi, Csillu

8. fejezet

Mindenhol csak őt látom

Amanda szemszöge

2012. április 2.

Hosszú percekig meredtem az előttem álló srác barna szemeibe, miközben a lehetőségeimet mérlegeltem. Mégis mit tehetnék? Nézzem levegőnek? Az egyrészt hatalmas bunkóság, másrészt képtelen lennék rá. Hallgassak a szívemre, ami jelen pillanatban azt súgta, hogy szüntessem meg a köztünk lévő távolságot? Vagy az eszemre, amely azt diktálta, hogy lépjek le a bárból minél előbb, mielőtt valami hatalmas butaságot követnék el?

Továbbra is szótlanul figyeltem a velem szemben álló személyt. Szemei játékosan csillogtak, haja most is tökéletesen beállítva, s ajkai… vonzottak magukhoz. Mégsem mozdultam egy tapodtat sem.

Ő látszólag megelégelve a várakozást gyors és határozott léptekkel indult meg felém, miközben tekintete egy másodpercre sem engedte el az enyémet.

- Szia, szépségem! – köszöntött mosolyogva. Hangján érezhető volt, hogy neki sem a kezében tartott pohár alkohol az első, amit a mai este folyamán elfogyaszt. Ahogy nekem sem… talán ennek köszönhető az a bugyuta vigyor is az arcomon és, hogy minden további teketóriázás nélkül vetettem magamat a nyakába.

- Szia! – mormoltam a nyakhajlatába, miközben kiélveztem, ahogy karjai körém fonódnak.

- Remekül játszottál tegnap. Annyira büszke vagyok rád! – súgta a fülembe, s még szorosabban vont magához.

- Köszönöm! – pislogtam rá hálásan.

Ugyan kibontakoztunk a másik öleléséből, de egyik karját továbbra is a derekamon tartotta. Más esetben már régen elhúzódtam volna egy olyan indokkal, hogy ami volt elmúlt, felesleges próbálkoznia. De ehhez, egy hosszú repülőút, mozgalmas délután és jó pár pohár, különböző koktél után, már nem voltam eléggé józan…

Pár ismerőse csatlakozott a társaságunkhoz néhány perc erejéig, majd bejelentették, hogy ők indulnak. Érdeklődve pislogtak a továbbra is engem ölelő karok tulajdonosára, hogy velük tart-e, de ő csak határozottan megrázta a fejét, hogy nem áll szándékában lelépni.

Amint elköszöntek tőlünk, maga felé fordított, gyengéden végigsimított arcélemen, hüvelykujját végigvezette alsó ajkamon, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. Meglepetten ért a kellemes borzongás, mely érintése hatására végigfutott testemen, s akaratlanul is egy halk sóhaj hagyta el számat. Ajkaimba harapva néztem rá, s próbáltam arckifejezéséből rájönni, hogy mégis mi járhat a fejében, de ez a kísérletem kudarccal járt. Az egyetlen érzelem, ami tisztán kiolvasható volt a szemeiből az nem más volt, mint a vágy. Kérdőn felvonta szemöldökét, mire halkan felkacagtam és egy aprót bólintottam. Ő is elmosolyodott, majd kezemet megragadva kezdett húzni maga után. Nevetve követtem, míg valakik az utunkat nem állták.

- Stefan. – biccentett a kezemet fogó srácnak Daniel, aki Nina társaságában próbált feltartani minket, majd felém fordulva folytatta mondandóját - Amy, már percek óta kereslek. Tudnánk most beszélni?

- Bocsi drága, de most nem érek rá. – néztem rá bocsánatkérően, majd kikerülve őket újra elindultam magam után húzva Stefant is.

- Fontos lenne! – hallottam meg újra a hangját.

- Egy pillanat, jó? – pislogtam a mellettem állóra.

- Csak nyugodtan, addig hívok egy taxit. Kint megvárlak. – mondta, majd egy puszit nyomott a szám sarkába.

- Mi az? – fordultam újfent barátaim felé türelmetlenül.

- Hazaviszünk. – jelentette ki Nina.

- Nem kell, köszönöm. – csóváltam meg a fejemet.

- Amanda, részeg vagy. Hidd el, hatalmas hibát követsz el, ha most elmész vele. – Daniel hangja határozottan csengett.

- Majd én eldöntöm, hogy mi a jó nekem és mi nem, oké? – kérdeztem felháborodottan.

- Meg fogod bánni. – jegyezte meg keserűen Nina.

- Lehet, de tudod édesem, én merek kockáztatni és nem csak az eshetőségeken rágódni. Ne rajtam vezesd le a feszültségedet azért, mert félsz lépni. – pillantásom hosszú másodpercekig fogva tartotta az övét. Miután biztosra vettem, hogy tudja, mire gondolok, halkan felnevettem, majd minden további nélkül otthagytam őket.

                                                        

2012. április 3.

Hogy mégis milyen érzés egy olyan éjszaka után, melyről csak kósza emlékeid vannak, az exed mellett ébredni? Semmiképp sem mondhatom azt, hogy felemelő. Kisebb sokkot kaptam, mikor másnap reggel szemeimet kinyitva Stefannal találtam szembe magamat. Percekig figyeltem a hozzám simuló alakját, s halvány mosoly játszott ajkaimon. A könyökömön támaszkodva tanulmányoztam a mellettem fekvő srácot. Kisimítottam egy kósza tincset az arcából, gyengéd puszit nyomtam ajkaira, majd lehámoztam engem ölelő karjait a derekamról. Szerencsémre ő még az igazak álmát aludta és nem igen mutatott hajlandóságot arra, hogy mostanában felébredjen. Tudtam, hogy az elkövetkezendő két- három órában ő még biztos, hogy aludni fog…

Az ágy mellől összekapkodtam a szanaszét dobált ruháimat és gyorsan felöltöztem. Ismerősen mozogtam a lakásában, mely az eltelt hónapok alatt semmit sem változott. A hűtő mellett lévő jegyzettömbről letéptem egy lapot és hagytam neki egy rövid üzenetet, melyet egy hűtő mágnessel rögzítettem az ajtajára, majd a kijárat felé vettem az irányt.

Hazaérve Ninat még nem láttam sehol, így egyenesen a szobámba vonultam. Hosszasan elidőztem a zuhany alatt, aztán a szobámban szöszmötölve igyekeztem rendezni gondolataimat. Az idő már délután kettő felé járhatott, mikor éreztem, hogy nem húzhatom tovább a dolgot, kénytelen leszek kimerészkedni a rejtekhelyemről. Nina és köztem érzékelhető volt a feszültség, amely perceken belül ki is tört belőlünk és úgy isten igazából sikerült összekapnunk. Eljutottam arra a pontra, amire eddig még soha, egy mondata kellős közepén fogtam magam és faképnél hagytam. Egyedül a telefonomat és a kulcsaimat vettem magamhoz, s a lakásajtót becsapva magam után elviharzottam onnan.

Dühtől fújtatva haladtam az egyetlen helyre, ahol képes vagyok lenyugodni és egyedül lehetek. A kis tóhoz érve letelepedtem a fa építmény szélére, s a korlátnak dőlve meredtem magam elé. A levegőben a frissen nyírt fű és a közelben virágzó fák illata terjengett. A lengedező szél kisgyerekek vidám kacagását fújta felém. A nyugodt, békés környezet, amely körülvett szöges ellentétben állt mindazzal, ami bennem dúlt. 

A telefonomat elővéve kikerestem a telefonkönyvből azt, akire most igazán szükségem volt.
- Oké, Amanda. Ki vele, mi történt? - kérdezett rá Detti tíz perc beszélgetés után.
- Ninával összekaptunk. - sóhajtottam fel.
- Komolyan? – hangjából meglepettség és döbbenet keveréke csendült.
- Aha. – bólogattam hevesen, holott tisztában voltam vele, hogy úgysem látja - Totál kiakadt.
- Mesélj!
- Tegnap kitalálták a többiek, hogy üljünk be valahova megünnepelni a győzelmünket. Olyan tizenegy körül egyszer csak beállított Stefan is. Meséltem már neked a legutóbbi találkozásunkról, ugye? – szakítottam félbe saját magamat.

- Ha arra gondolsz, amikor azt kérte, hogy menj vissza hozzá, akkor igen.

- Igen. Azóta nem találkoztunk, valamiért a legutóbbi bajnokinkon nem is volt ott. Mindegy, nem is ez a lényeg. – sóhajtottam fel halkan, majd újra beszélni kezdtem – Én… tegnap este elkezdtünk koktélozgatni és… amikor Stefan odajött köszönni, egyszerűen a nyakába vetettem magam. Nina és Daniel is távol akart tartani tőle, de nem hallgattam rájuk és… végül Stefan ágyában kötöttünk ki.

- Hű! – nyögött fel meglepetten.

- Ma délután újra felhozta ezt Nina és annyira összekaptunk, hogy otthagytam. – motyogtam.

- Figyelj, Ninával nagyon jó barátnők vagytok, érthető, hogy aggódik érted! – vette Detti védelmébe barátnőmet.

- Tudom, ebben igazad van, de nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Az én életem, hadd rontsam el, ha én azt úgy gondolom. – reagáltam a kelleténél indulatosabban.

- És úgy gondolod? – érdeklődött.

- Nem. Ez… egyszerűen nem tudom, mi ütött belém tegnap este. Tényleg elcsesztem. – mondtam elkeseredetten – Ne kérdezd, hogy miért tettem, mert fogalmam sincs.

- Elég sokáig voltatok együtt és tulajdonképpen nem is vesztetek össze, mikor szétmentetek. Érthető, hogy még mindig érzel valamit iránta. – próbált megnyugtatni Detti. Keserű nevetés hagyta el ajkaimat, majd egy sóhaj szakadt fel belőlem, s éreztem, hogy az eddig nagy nehezen visszatartott könnyeim végigszánkáznak arcomon.

- Köszönöm, hogy meghallgattál. – motyogtam bele sírós hangon a készülékbe. – Később még beszélünk, rendben?

- Ugyan már, tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Megleszel? – hangja aggódóan csengett.

- Persze. Semmi gond. Magamnak kevertem ezt a bajt, meg is fogom oldani. Majd beszélünk, oks?

- Mindenképpen. Vigyázz magadra! Puszi.

- Imádlak, légy jó. Szia- szia!

Miután bontottuk a vonalat, erőt vett rajtam a sírás. Némán zokogtam. Az egyetlen jele a bennem dúló érzelmi viharnak az arcomon patakzó könnyek voltak.

Ezt tényleg nagyon elszúrtam tegnap. Ugyan nekem nem jelentett többet az az éjszaka, mint puszta élvezetet, addig Stefan… ki tudja, mik fordulnak meg a fejében. Lehet, hogy most felébresztettem benne a reményt arra, hogy talán mégis lehet folytatása annak, ami köztünk volt. De én ezt nem így gondoltam. Az együtt töltött éjjel számomra rávilágított a helyzetre. Ugyan valahol nagyon mélyen magamban még táplálok gyengéd érzéseket iránta, de biztos voltam benne, hogy az kevés ahhoz, hogy mi újra együtt legyünk. Nem akarom hitegetni, ismét egy olyan álomvilágba ringatni, melyben ő azt gondolja, hogy nekünk örökre együtt kell maradnunk. Még most is csak félve merek belegondolni, hogy milyen hatással lehetett rá az, hogy nemet mondtam az esküvői ajánlatára, majd előhozakodtam a szakítás témájával. De anno ezt láttam helyesnek. Nem csak azért utasítottam vissza, mert akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok elképzelni magunkat együtt idősen, egy családi ház verandáján üldögélve ölünkben az unokáinkkal. Én nem érdemeltem meg őt, ahogy ő is sokkalta jobbat érdemel egy életre szóló társnak, mint jómagam. Már reggel, mikor felkeltem tisztában voltam vele, hogy meg kell beszélnünk ezt a szituációt, amibe csöppentünk. Éppen ezért hagytam neki az üzenetet, miszerint holnap délután találkozni szeretnék vele.

A csendbe váratlan hasított egy férfi torokköszörülése, mire ijedten rezzentem össze. Kapkodva töröltem meg az arcomat ezzel mintegy elrejtve a világ elől pillanatnyi gyengeségemet, s csak ez után fordultam a hang irányába. Az első, amit megpillantottam, egy pár piros sportcipő volt. Majd egy kék farmer, fehér póló, – mely második bőrként tapadt a kidolgozott felsőtestre – napszemüveg, melyet a póló nyakába tűztek.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – csendült fel egy kellemes hang – Ha szeretnéd, elmehetek. – tette még hozzá.

- Nem, semmi gond. Maradj csak. – néztem fel végül a hang tulajdonosának arcára.

A meglepettségtől egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. Nem számítottam rá, hogy pont itt találkozunk újra. Vagy, hogy egyáltalán valaha is látom még. Amint a tekintetünk összekapcsolódott éreztem, hogy a vérem hevesebben kezd száguldozni az ereimben. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, mert láttam a felismerést a szemében. Mintha ő is tisztában lenne azzal, hogy nem most találkoztunk először. Lehet, hogy rá is akkora hatással volt az a pillanat, mikor először fonódott össze a tekintetünk?

- Gyakran jársz ide? – érdeklődött kedvesen, miközben ő is lehuppant mellém a földre.

- Ha időm engedi, akkor igen. Általában ide menekülök, ha valamit át kell gondolnom vagy magányra van szükségem. – feleltem őszintén – És te?

- Amikor ki akarok szakadni a világomból, mindig itt kötök ki. – vont vállat, miközben a vizet tanulmányozta – De most egyszerűen csak akadt egy szabad délutánom és ide jöttem. – nézett rám mosolyogva.

- Ez érdekes. – motyogtam.

- Hogy érted?

- Hát… a veled egykorú srácok többsége biztos, hogy nem egy parkban mulatná a szabad perceit. Pláne nem egy ilyen eldugott részén. – mondtam zavartan.

- Ebből is látszik, hogy más vagyok, mint a többség. – vágta rá vigyorogva, mire belőlem kitört a nevetés. – Mi az, nem hiszel nekem? – kérdezte durcásan.

- Oh, dehogy nem! – mosolyogtam rá kedvesen.

- Te nem dán vagy, ugye? – váratlanul ért a kérdése, így csak értetlenül pislogtam rá – Egy enyhe akcentust érezni a beszédeden. – tette még hozzá. – Honnan jöttél?

- Magyarország.

- Régóta élsz itt?

- Lassan két éve.

- És miért költöztél ide? Már ha szabad ilyet kérdeznem.

- A munkám miatt.

- Ahhoz képest, hogy csak ilyen rövid ideje vagy itt, nagyon jól beszéled a nyelvet. – dicsért meg.

- Köszönöm. Elég intenzív nyelvtanulás volt, azt kell, hogy mondjam.

- Ezt hogy érted?

- Úgy jöttem ide, hogy egy szót sem tudtam dánul. Az első hónapokban angolul vagy németül kommunikáltam mindenkivel.

Ő közben teljes testével felém fordult és törökülésben helyezkedett el. Láttam rajta, hogy folytatni akarja ezt a beszélgetést, kíváncsi arra, amit mondok. Ám a telefonom csörgése félbeszakított minket. Elnézést kértem tőle, majd felvettem a készüléket.

- Merre vagy? – kérdezte aggodalmasan Nina.

- A parkban. Miért?

- Indulni kéne edzésre.

- De hát nem úgy volt, hogy ma még nem lesz? – érdeklődtem meglepetten.

- Küldtem üzenetet, hogy késő délutánra mégis szerveztek egyet.

- A fenébe. Oké, figyi nincs időm már hazaugrani, ha nem akarok elkésni. És mindketten tudjuk, milyen Gabriel. Dobd be a cuccom, aztán ott találkozunk. Azonnal indulok.

- Rendben. Szia.

- Köszönöm, imádlak.

Villámgyorsan felpattantam a helyemről, miközben megszakítottam a hívást. A mobilt a zsebembe süllyesztettem, majd a már velem szemben álló srácra néztem.

- Ne haragudj, de nekem most rohannom kell. Jó volt veled beszélgetni.

- Valami baj van?

- Nem. Csak… dolgoznom kell. – feleltem, majd sietős léptekkel elindultam.

- Várj! Legalább a nevedet áruld el. Összefuthatnánk valamikor! – kiáltotta utánam, mire megtorpantam, s felé fordultam.

- Ha a sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. – feleltem mosolyogva, majd ott hagytam őt…

7. fejezet - Keresem az arcod a tömegben

Sziasztok!
Megérkeztem a folytatással :) a vége még friss, ropogós, két perce sincs, hogy befejeztem :) inkább most rakom fel, mert nem tudom, hogyan fog alakulni a délutánom hátralevő része...
Köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommenteket, csajok! Nagyon örültem, hogy kifejtettétek a véleményeteket :) Továbbá örömmel láttam, hogy a látogatottság túllépte a kétezer főt. Köszönöm!
Lenne néhány hozzáfűznivalóm ehhez a fejezethez. Az egyik, hogy kicsit felpörgettem a tempót :) Remélem, hogy attól még minden érthető és követhető. A másik: tessék figyelni a dátumokat, hogy ne keveredjetek meg a végén! A két számot is ajánlom, hogy hallgassátok meg olvasás közben, amit linkelek nektek ;)
Oh, és majd elfelejtettem, az egész Marco szemszögéből íródott :)
A folytatás remélhetőleg már következő héten érkezik! Igyekszem vele, ígérem.
Kellemes olvasást! Kíváncsian várom a véleményeteket! ;)
puszi, Csillu

7. fejezet

Keresem az arcod a tömegben

The Script - If you could see me now

Marco szemszöge

2012. május 6.

Bármennyire is igyekeztem eltüntetni az árulkodó nyomokat, biztosra vettem, hogy arcomról tökéletesen leolvasható volt a véleményem a társaságunkban ülő lányról. 

Felvont szemöldökkel meredtem barátomra, aki unott képpel hallgatta a már vagy öt perce tartó kioktató monológot, melyet Emma neki szánt. Vagy lehet, hogy Emilie a neve?

Képzeletben enyhén fejbe vágtam magam, hogy megint ilyen figyelmetlen voltam. Ez nagy illetlenség, tekintve, hogy Tom leendő barátnőjéről van szó. Bár ezek után már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaha is több lesz köztük, mint ami most van...

Intettem a pincérnek, aki pillanatok alatt az asztalunknál termett. Kértem tőle egy újabb pohár kólát, s megérdeklődtem, mennyit is kell még várnunk az ételekre. Egyáltalán nem kötött le ebédpartnereim civakodása, s mivel nem tudtam - na jó, igazából nem is akartam - hozzászólni a témához, a gondolataim szabadon kalandozhattak.

2012. április 3.

Tegnap délelőtt érkeztünk meg Koppenhágába, ahol előre láthatóan két- két és fél hetet töltünk, majd két közeli városban lesz még egy- egy fellépésünk, mellyel a tavaszi turné lezárul. A továbbiakban pedig minden energiámmal az új lemezre fogok koncentrálni, s azon leszek, hogy az a lehető legtökéletesebb legyen.

A ma délutánom váratlanul felszabadult, mivel mind a két betervezett interjút lemondták. Én persze ennek most kimondottan örültem. Kezdtem kicsit besokallni ettől a nagy hajtástól, már igazán jól jött egy kis pihenő, még ha az csak fél napos is. Már évekkel ezelőtt megtanultam, hogy örülni kell az ilyen apró lehetőségeknek is és teljes mértékben kihasználni...

Hosszas töprengés után egy rövid séta mellett döntöttem a közeli parkban. Szükségem volt arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet és szabadjára engedjem gondolataimat. Egy pillanatra eszembe jutott a futás lehetősége is, hiszen az teljesen képes kikapcsolni, de végül inkább elvetettem ezt az ötletet. Napszemüvegemet felrakva léptem ki a lakásomnak helyet adó épületből, hogy a közeli parkba vegyem az irányt.

Ahogy közeledtem az előttem elterülő hatalmas, növényekkel borított területhez, az orromba kúszott a frissen nyírt fű eltéveszthetetlen, jellegzetes illata. Lépteimet megszaporázva – kissé tartva attól, hogy egy szemfüles rajongó észrevesz - igyekeztem a tó egyik eldugottabb részéhez, mely az évek során az egyik kedvenc helyemmé vált.

Amint felbukkant előttem a mólószerűen vízbe nyúló fából épült beugró, elmosolyodtam. Ám a mosoly pillanatok alatt az arcomra fagyott, mert egy alak üldögélt ott. Meglepetten vettem tudomásul, hogy mégsem olyan ismeretlen mások számára ez a hely, mint én azt korábban gondoltam. Ugyan visszavettem a tempómból, de nem álltam meg. Ahogy közelebb értem, azt is ki tudtam szűrni, hogy egy - talán velem egy idős - lány ücsörög ott a korlátnak dőlve. Még közelebb merészkedtem, mikor egy sóhaj szakadt fel belőle, s megszólalt.

- Tudom, ebben igazad van, de nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Az én életem, hadd rontsam el, ha én azt úgy gondolom. – a nyelv, amin beszélt teljesen ismeretlenül csengett számomra, de a hangja… mintha már hallottam volna valahol.

Térdeit felhúzva meredten nézett a tóra egyik kezével lábait karolva át, míg másikban a mobilját szorongatva, s hevesen magyarázott valakinek. Legalábbis én erre következtettem a hanglejtéséből és a viselkedéséből.

Percekig figyeltem őt, s már épp azon voltam, hogy békén hagyom és elmegyek, mikor egy nevetés hagyta el ajkait. Ugyan kissé elkeseredett, de nekem így is ismerősnek tűnt. Napok, sőt hetek óta idéződött fel bennem a legváratlanabb pillanatokban is. Ahogy előttem ülő alakját néztem, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem tévedek. Ő volt az.

Mire észbe kaptam újra csend vett körül minket, csupán a néha lengedező szél és a madarak csiripelése s egy- két messziről jövő, hangos gyermekkacaj törte meg a némaságot.

Megköszörültem a torkomat, majd határozott léptekkel közeledtem a lány felé. Hangom hallatára ijedten rezzent össze, majd kapkodó mozdulatokkal törölte meg jobb kezével mindkét szemét. Homlokom ráncba szaladt, nem tudtam miért volt szomorú, miért sírt, – mert tagadhatatlanul látszott rajta, hogy az imént néhány könnycsepp gördült le arcán - de késztetést éreztem rá, hogy magamhoz öleljem, és addig simogassam, ringassam karjaimban, míg meg nem nyugszik.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – találtam meg végre a hangomat, s halvány mosolyt eresztettem felé. – Ha szeretnéd, elmehetek. – tettem hozzá tétován. Holott eszem ágában sem volt még csak egy tapodtat sem mozdulni onnan.

- Nem, semmi gond. Maradj csak. – nézett fel rám, s amint a pillantásunk találkozott képtelenek voltunk elszakadni a másik tekintetétől…

2012. április 5.

Gondolataim egyetlen személy körül kavarogtak, miközben azokat a szavakat kerestem, melyek tökéletesen képesek visszaadni minden érzésemet vele kapcsolatosan. Szórakozottan játszottam a kezemben tartott tollal, mialatt újra a lapra szegeztem a pillantásomat.

Bár még csak egy ismeretlen lány vagy a számomra, aki teljesen megbabonázott. Akiről azt sem tudom, hogy hívják, honnan jött, s hová tart. Mégis érzem, hogy több vagy az átlagnál, éppen ezért akarlak megismerni. – olvastam vissza korábban írt soraimat.

Minden áldott pillanatban, mikor egy barna szemű lányt látok, abban reménykedem, hogy te vagy az.

S mikor rájövök, hogy nem, magamban a percet átkozom, mikor hagytalak elmenni.

Szorosan lehunyt szemmel állok, s azt kívánom, hogy újra láthassalak... – tettem hozzá.

Azóta is csak rád gondolok, várva a pillanatot, amikor újra láthatlak. Minden nap eszembe jutsz, az agyamba égett bájos alakod, mely elvarázsolt…

Hol maradsz? Miért nem láthatlak? Hová mentél? – kérdések, melyek mostanában foglalkoztatnak - Meg kell találjalak! – s egy sürgető érzés.

Mire észbe kaptam az idő jócskán hajnali egy felé járt, de ajkaimon boldog mosoly játszott, mert kész lettem. Vidáman dúdolgatva vonultam a fürdőbe, hogy lefekvés előtt még gyorsan lezuhanyozzak.

Amint végeztem, a szobámban előkutattam az összegyűrt papírok – mely sikertelen próbálkozásaimat jelezték – kupaca alól a telefonomat.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy már túl késő van ahhoz, hogy a menedzseremet zaklassam, ennek a hírnek biztos, hogy örülni fog. Emellett ő is számtalanszor zavar hajnalok hajnalán, reméltem, hogy most én szakíthatom félbe egyik édes álmát.

Holnap délelőtt. Stúdió. Mutatnom kell neked valamit.

Dappy ft. Brian May - Rockstar 

2012. árpilis 13

A bemondó a közlekedési híreket sorolta, így a többi rádiócsatorna között váltogattam, hogy találjak olyat, ahol zene szól, miközben úti célom felé tartottam.

„Ami nem öl meg az erősebbé tesz minden alkalommal. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, hogyan éld az életed…” – a tavasz egyik legnagyobb slágere ment éppen. A rapp részeket inkább csak dúdolgattam, míg a többit már az előadóval együtt énekeltem. Szerettem ezt a számot, mert voltak benne nagyon igaz gondolatok is, nem csak egy maszlag volt az egész.

Az időjárás szerencsére igazán tavaszias volt. A nap hétágra sütött és egészen meleg is lett volna, ha a szél nem fúj. Reménykedtem benne, hogy késő délután és estefelé sem lesz sokkal hűvösebb, mert az nem könnyítené meg a dolgunkat.

Nemsokára bekanyarodtam a park területére, ám utamat állta egy biztonsági őr. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben leengedtem az ablakot.

- Sajnálom, de gépjárművel tilos a behajtás a park területére. – darálta monoton hangon a férfi – Oh, Mr. Jensen, elnézést kérek. Nem láttam, hogy Ön az. Menjen csak nyugodtan. – szabadkozott rögtön, ahogy észrevette, hogy én vagyok a kocsi sofőrje.

- Köszönöm. – bólintottam, majd a színpad közelébe kormányoztam az autót, oda ahol a többi is állt.

Szöszmötöltem még egy ideig az járműben ülve, míg minden szükséges dolgot magamhoz vettem. Amint kiszálltam a csomagtartóból előástam a táskámat, felkaptam a vállamra, s csak ezek után indultam el a színpad felé.

Bár a helyes kifejezés talán inkább az indultam volna.

A számunkra elkerített rész mellett egy széles ösvény vezetett el, amely a sportolni vágyók számára volt kialakítva. Épp egy négy főből álló csoport közeledett felénk villámgyors tempóban. Elől egy szőke és egy barna hajú lány egymás mellett, míg tőlük egy kicsit lemaradva egy barna hajú lány és egy szőke srác. Tekintetemet a hátul futó hölgyemény vonzotta magára, aki nevetve próbálta hárítani a mellette haladó fiú piszkálódását.

Egy fekete halásznadrág, egy hasonló színű topp volt rajta, mely szabadon hagyta a hasát. Barna tincseit a feje tetején szoros copfba kötötte. A lélegzetem elakadt egy pillanatra a felismerés és a lány látványának hatására.

Már épp azon voltam, hogy nem törődve senkivel és semmivel, utána futok, de esélyem sem volt, mert Axel pont akkor érkezett meg.

- Eszedbe se jusson! – szólt rám határozottan – Irány a színpad! – állt be elém, hogy még véletlenül se tudjak meglógni és az emelvény felé mutatott.

Komolyan, mintha én nem tudnám, hogy hol van. Nem vagyok szellemi fogyatékos…

Dühös pillantást lövelltem menedzseremre, aki megindult felém. Megadó sóhaj hagyta el ajkaimat, majd ugyan felemelt kezekkel, de duzzogva indultam el a helyemre, hogy elkezdjük a próbát.

2012. május 6.

Csak a pincér érkezése rántott vissza a valóságba az elmúlt hetek eseményeiből, melyek kisfilm szerűen pörögtek le a fejemben.

Az ebédünkre óhatatlanul rányomta a bélyegét a társaságunkban ülő lány viselkedése. Ugyan Tom próbált beszélgetést kezdeményezni vagy fenn tartani, de nem volt egyszerű dolga.

A mellette helyet foglaló lány számomra ismeretlen okokból szótlansággal büntette barátomat, láthatóan megsértette valamivel. Én pedig szűkszavúan válaszolgattam csak a felém intézett kérdéseire.

Nem bírtam, ha valaki feleslegesen hisztizik, sértődik meg valamin és duzzog. Szépen lassan tűrőképességem határára értem, így jobbnak láttam, ha csendben maradok, és inkább a tányéromban lévő ételre koncentrálok, mielőtt kibukna valami olyasmi a számon, amit később megbánhatok.

Miután végeztünk az evéssel, útjaink – nem kisebb örömömre – elváltak. Emilie egy megbeszélt találkozóra sietett el, míg mi a próbaterem felé vettük az irányt. Percekig csendben sétáltam Tom mellett, majd egy halk sóhajt követően felé fordultam.

- Haver… biztos, hogy te ezt komolyan gondolod? – szólaltam meg tétován - Nem akarlak lebeszélni semmiről, tudod, hogy mindig jót akartam neked. Éppen ezért mondom, hogy én a helyedben alaposan átgondolnám, hogy beleugrok-e egy kapcsolatba egy ilyen… nőszeméllyel. – kezdtem bele mondandómba heves gesztikulációk közepette. – Most nem azért, de ha már most ekkora hisztit képes csapni, holott még nem is vagytok együtt, mi lesz később? – meredtem rá elborzadva.

Tom másodpercekig szótlanul haladt mellettem. Már csak méterek választottak el minket a táncterem helyszínétől, mikor halkan felnevetett.

- Nyugi, a mai viselkedése után várhatja, hogy bármi is alakuljon közöttünk. Nem tudtam, hogy valójában ilyen hárpia. – válaszolt, miközben igyekezett magába fojtani a jókedvét több- kevesebb sikerrel.

- Hogy ki volt akadva… én azt hittem nyakon önt a vizével. Félelmetes egy nő. – jegyeztem meg.

Összenéztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Még a terembe belépve is megállás nélkül röhögtünk, amit a többi táncos derűsen ám kissé értetlenül figyelt. Talán jó tíz perc múlva sikerült lehiggadnunk annyira, hogy képesek legyünk megszólalni.

- Oké srácok, egy pillanat és összekapom magam. Oh, és mielőtt elfelejteném! A holnap délelőtti próba elmarad, mert egy reggeli műsorba vagyok hivatalos. Öt percen belül itt vagyok, aztán kezdhetünk is. – pillantásom Tomra tévedt, aki még mindig szemeit törölgette.

Halkan felkacagtam, miközben elhagytam a próbatermet, hogy átöltözhessek és belevethessük magunkat a munkába…