17. fejezet - Ő más

Sziasztok!
Újra itt. Hogy mennyi ideig? Hogy mikor jön a következő rész? Lesz-e mostantól rendszeresen, heti szinten fejezet? Nem tudom. Sajnálom, de tényleg fogalmam sincs. Kész káosz körülöttem minden, viszont mostanában újra bennem van a késztetés, hogy írjak és ma hallgattam rá. Végre befejeztem a 17. fejezetet, ami hónapok óta csak porosodott a gépemen. És amennyire lendületben vagyok, nekiállok a következőnek is. Ha elkészülök vele, természetesen felrakom, ezúttal remélhetőleg nem kell öt hónapot vagy többet várnotok rá. De nem merek semmit sem ígérni.
Hogy kicsit visszarázzalak benneteket a történetbe: ott hagytuk abba előzőleg, hogy Marco barátunk küldetett egy csokor virágot Amynek egy kártyával amin kijelentette hogy már pedig este hatra itt van érte, amin persze Amanda teljesen kiakadt és nem törődve az érte érkező Marcoval, elindult futni. Innen folytatódik a történet.
Kellemes olvasást!
puszi, Csillu

17. fejezet

Ő más

2012. május 11

Marco szemszöge

Arcomra fagyott mosollyal álltam a folyosón Amandáék lakásának ajtaja előtt. Mindenre számítottam, csak erre nem. Egyszerűen faképnél hagyott, miután kiröhögött és elhordott mindennek. Ennyire ellenszenves lennék a számára? Az nem lehet. Hiszen a parkban olyan jól elbeszélgettünk, nem lehet, hogy ő nem érezte azt az összhangot. Azt, hogy valami menthetetlenül alakulni kezdett…

- Na igen, ő a mi Amynk. – nevetett fel a mellettem álló srác – Egyébként Daniel vagyok. – nyújtotta felém jobbját.

- Marco. – ráztam vele kezet, amint feleszméltem az iménti sokkból – Minden sráccal így viselkedik?

- Gyere be. – intett a nyitott bejárati ajtó felé, ahol Amanda lakótársa ácsorgott.

Kérdésemet figyelmen kívül hagyva terelgetett a nappaliba. Látszólag nagyon is otthonosan mozgott a lakásban, aminek okát másodpercek múlva meg is értettem, mikor futó csókot nyomott a társaságunkban tartózkodó lány ajkaira.

- Mit akarsz Amandától? – érdeklődött Daniel, miután mindhárman helyet foglaltunk.

- Csak szeretném megismerni, egy kis időt eltölteni vele. – feleltem őszintén.

- De ha látod rajta, hogy ő ezt ennyire nem akarja, miért nem hagyod békén? – jegyezte meg értetlenkedve Amanda barátnője.

- Nina! – szólt rá Daniel a lányra.

- Most mi van? Ez az igazság, csak a hülye nem veszi észre… Szóval? – nézett rám türelmetlenül.

- Mert nem megy. Hidd el, próbáltam figyelmen kívül hagyni a késztetést, de nem tudom. Van benne valami, ami megfogott. Talán az, hogy ő az egyetlen személy, aki az első pillanattól kezdve úgy nézett rám, mint egy egyszerű, hétköznapi srácra, nem pedig, mint egy popsztárra. Érzem, hogy ő más, mint a többi lány, akit valaha is ismertem.

Nina eleinte kétkedve hallgatta kisebb monológomat, ám mondandóm végére meglepettség ült ki a vonásaira. Hosszasan mérlegelt és csak pár perc múlva nyitotta szólásra ajkait, melyen immáron halvány mosoly játszott.

- Hát… ez esetben csak annyit tudok tanácsolni, hogy légy türelmes és vegyél vissza egy kicsit. Nem azért ilyen veled, mert nem vagy szimpatikus a számára. Egyszerűen csak attól fél, hogy a múltja megismétli önmagát.

- Ezt hogy érted? – dőltem előre a kanapén kíváncsian.

- Bizonyítsd be neki, hogy az, amit a közönség, a média felé mutatsz, annak egy része csak álca. Engedd, hogy téged ismerjen meg és ne Marco Jensent a popsztárt, aki mindent és mindenkit megkaphat. Mert ha nem teszed, hidd el, hogy továbbra is úgy fog viselkedni, ahogy az imént láthattad. A túlzott magabiztosság, önteltség taszítja őt, bezárkózik és semmi esélyed sem lesz arra, hogy a közelébe kerülj. Csak ennyit mondhatok, sajnálom. – mosolygott rám kedvesen.

- És szerinted mit kéne tennem?

- Azt semmi esetre sem, amit ma. Ne mondd meg neki, hogy mit csináljon. Ki nem állhatja, ha valaki irányítani vagy korlátozni akarja őt. Többek között ezért menekült el most is. Hagyj neki választási lehetőséget és nem lesz nagy baj. – kacsintott rám.

Amanda szemszöge

Már lassan egy órája róttam a köröket a parkban. A bennem uralkodó düh és feszültség az idő elteltével szépen fokozatosan alább hagyott, kezdtem végre lenyugodni és ésszerűen gondolkodni. Most már láttam, hogy milyen hisztérikaként viselkedtem Vele. De egyszerűen kiborított, amit tett...

Még egyszer nem fogom eltűrni azt egyetlen férfitól sem, hogy irányítson. Martin mellett megtanultam milyen az, ha kiengedem a kezeim közül a gyeplőt és lám, semmi jó nem származott belőle.

Érthető, az ember tanulni szeretne a hibáiból, és ha még csak egy kicsit is a múltra emlékeztető szituációba keveredik, menekülni akar belőle. Mert fél. Retteg, hogy majd képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, az érzései elvakítják a tisztánlátását és ő újra belesétál a csapdába. S mire észreveszi, már késő lesz.

Az eszem ezt súgta, de a szívem… vele szerettem volna lenni, hogy jobban megismerhessem. Abban reménykedve, hogy rá tud cáfolni arra, amit így látatlanban feltételezek róla. Hogy ő nem olyan, mint minden más kicsit is ismert énekes.

De a mai viselkedése, ez az ellentmondást nem tűrő meghívás egy kis cetlin, pont arra engedett következtetni, amitől tartottam. Még csak meg sem hagyta nekem a választás lehetőségét és ez feldühített. De még mennyire, hogy abban bíztam, hogy ő esetleg más, mégis… féltem a csalódástól. Talán éppen emiatt döntöttem úgy, hogy jobban teszem, ha az eszemre hallgatok.

Időközben visszaértem az utcánkba. Hevesen kapkodtam a levegőt, miközben lelassítottam, s a lépcsőn már csak sétáltam.

A lakásba lépve csak a nappali felől a tévéből kiszűrődő hangok törték meg a némaságot, és derengő fénye mutatott némi támpontot a már sötétségbe borult helyiségben a tájékozódásra.

Lerúgtam magamról a sportcipőmet, s beraktam a szekrénybe igyekezve minél kevesebb zajt csapni. Halk léptekkel indultam meg a konyha felé némi frissítő reményében.

- Végre megjöttél, már majdnem felhívtalak. Ennyi ideig sosem szoktál ellenni, attól féltem, hogy történt veled valami. – csendült fel Nina hangja, amint észrevette közeledő alakomat.

- Minden rendben, csak ki kellett szellőztetnem a fejemet.

- Több mint két órán keresztül? Ugye nem futottál végig? – aggodalmaskodott.

- Nem néztem az időt. Nyugi, tartottam negyed óra pihenőt fél távnál.

- Őrült. – jegyezte meg vad fejcsóválás közepette.

- Ő tudja, hogy mi a jó neki, bébi. Ne piszkáld folyton. – szólalt meg Daniel, mielőtt barátnőm belekezdhetett volna egy kioktató monológba.

Ajkaim mosolyra húzódtak a felismerés hatására, miszerint Dan lassacskán úgy ismeri Ninát, akár a tenyerét. Hálás pillantást vetettem felé, majd a továbbiakban minden figyelmemet a hűtő tartalmának szenteltem. Amint szomjamat csillapítottam a fürdőbe vonultam, hogy egy kiadós zuhanyt követően befészkelhessem magamat az ágyamba. Tehetetlenül dőltem hátra a párnák közé, s mély sóhaj szakadt fel belőlem. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek most…

2012. május 12

Marco szemszöge

Fel s alá mászkáltam a nappaliban, miközben Nina szavai kavarogtak bennem. Ha meghagyom Amandának a választási lehetőséget, akkor soha az életben nem nyílik rá lehetőségem, hogy jobban megismerhessem. Viszont ha továbbra is úgy viselkedem, ahogy ma, abból sem származik semmi jó. Azt hiszem, ezt hívják patthelyzetnek…

Nem volt sok időm a történteken emészteni magamat, egy újabb őrült hétvége állt előttem számtalan teendővel. Kezdésként ma össze kell raknom a srácokkal egy negyed órás show végeleges verzióját a vasárnap esedékes jótékonysági rendezvényre. Az órára pillantva kelletlenül konstatáltam, hogy bizony késésben vagyok. Már megint… Sietősen magamra kaptam egy fekete melegítő nadrágot és egy fehér pólót, amiben táncpróbákra szoktam járni. Az utcai ruhámat valamint egy üveg vizet a törölköző társaságában bedobtam a sporttáskámba, gondolva az esti találkozómra, mégsem jelenhetek meg melegítőben. Aztán belebújtam a cipőmbe és rohantam is a kocsimhoz, miközben elmotyogtam egy fohászt, hogy ne kerüljek dugóba. Tudtam, ha ezúttal is kések, az már megtorlással jár, amire sem lélekben sem testben nem készültem fel.

Amanda szemszöge

A nap sugarai táncot jártak bőrömön, a lágyan lengedező szél kellemesen cirógatta a melegtől felhevült testemet. Lehunyt szemmel feküdtem a tetőteraszon elhelyezett napágyak egyikén és élveztem ezt a kora nyárias időt. Ebéd után döntöttem úgy, hogy felvonulok ide egy kicsit pihenni a délutáni edzés előtt.

Igyekeztem minden gondolatot kiűzni a fejemből és csak a testemet átjáró melegségre koncentrálni. Szemhéjaim egyre jobban elnehezedtek, s már- már az álmok világa felé kezdtem sodródni, mikor megszólalt a telefonom. Mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben a továbbra is zenélő kütyü után tapogattam. Csukott szemmel próbáltam megtalálni a zaj forrását, és minél hamarabb megszüntetni azt.

- Halló – vettem fel rá sem nézve a kijelzőre. Gondoltam bárki is az, gyorsan lerázom. Gondoltam…

- Szia Amy.

- Oh, Stefan – konstatáltam meglepetten, hogy ki a hívó fél. Szemeim felpattantak, s ezzel egy időben felültem az ágyon.

- Rosszkor hívlak? – érdeklődött. Hangjában egy cseppnyi bizonytalanság sem volt, úgy tűnt, mintha csak illendőségből kérdezte volna meg. Mintha igazából egy kicsit sem érdekelte volna, hogy esetleg bármit is félbeszakít.

- Nem. Hogy vagy? Minden rendben?

- Persze. Jól vagyok, köszönöm. Igazából munka ügyben kereslek.

- Nem szeretnék interjút adni most, ha nem haragszol… - szögeztem le még az elején, mielőtt belekezdene a győzködésembe.

- Oh nem, nem erről van szó. Ráérnél ma egy üzleti vacsorára? – kérdezett rá minden további kertelés nélkül.

- Ha elmondod, miről van szó, akkor igen. – incselkedtem vele.

- Nem szeretném telefonban kifejteni. Négytől van edzésetek?

- Igen, fél hét körül végzek.

- Akkor mondjuk nyolckor a Patriotban?

- Rendben. – egyeztem bele egy halk sóhaj kíséretében.

- Szuper. Rohanok, két perc múlva értekezleten kell lennem. Akkor este. Szia, Amy.

- Szia – köszöntem el tőle nevetve.

* pár órával később *

Csak ültem a kanapén meredten bámulva magam elé és nem tehettem mást, mint átkoztam magam, hogy ilyen elhamarkodottan igent mondtam Stefan kérésére. Kemény edzésen voltunk túl, ma valahogy sokkal kimerítőbb volt, mint amilyennek általában szoktam érezni. Fáradtan ücsörögtem néma csendben, mígnem Nina lépett be az ajtón.

- Mi ez a világfájdalom az arcodon? – érdeklődött mosolyogva.

- Nyolcra a Patriotban kell lennem, de még ahhoz sincs energiám, hogy felálljak innen. – feleltem, s egy mély sóhaj szakadt fel belőlem.

- Csak nem randid lesz? – kérdezte hirtelen támadt lelkesedéssel.

- Stefannal találkozom.

- Amy! Ugye nem tartasz már megint itt? – hangja kétségbeesésről árulkodott.

- Nem. Délután felhívott, hogy találkozni szeretne velem ma. Azt mondta, hogy üzleti vacsora lenne és nem volt hajlandó semmi többet elárulni. – vontam vállat – Nézd, ennyivel tartozom neki a történtek után.

- Az idióta tévképzeteid… az ég egy adta világon semmivel sem tartozol annak a srácnak. – csattant fel határozott hangon.

- De – próbáltam volna ellenkezni, s az igazamat bizonyítani barátnőmnek, de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.

- Amanda, értsd már meg végre kérlek szépen, hogy felesleges magadat okolni! Ha igent mondtál volna neki, majd két hónap múlva vagy hetekkel az esküvő előtt jössz rá arra, hogy mégsem vagy képes hozzá menni, akkor még csak- csak megértem, hogy ezt gondolod, de így nem. Szívem, Stefan is tisztában volt vele, hogy megvan az esélye annak, hogy nemet mondasz. Az más kérdés, hogy nem számított rá, ahogy arra sem, hogy szét fogtok menni a lánykérés után, mert bepánikolsz, de ezt hozta az élet. Kérlek, hidd már el, hogy nem szabad úgy érezned, hogy bármivel is adósa lennél.

- Igazad van, – sóhajtottam fel – de akkor sem egyszerű ez az egész.

- Ezért vagyok itt, hogy seggbe rugdossalak, ha valami hülyeséget készülnél tenni. – ölelt meg Nina.

- Köszönöm – motyogtam a vállába.

- Semmiség. De ha már a hülyeségeknél tartunk… Mesélj nekem a tegnap estéről.

- Uh – nyögtem fel – Oké, tudom, hogy egy idióta vagyok, hogy nem így kellett volna kezelnem, de megijesztett, amit csinált. – feleltem halkan, majd látva hogy Nina azt várja, hogy folytassam, így tettem – Az egész szituáció, amiben hirtelen találtam magam, annyira emlékeztetett a múltra. Az, hogy gyakorlatilag nem adott semmi választási lehetőséget, hogy nem nálam volt a kontroll, Martint juttatta eszembe. Meséltem róla nem egyszer, hogy milyen volt a kapcsolatunk. Azt, hogy gyakorlatilag egyetlen szavára képes voltam ugrani és hogy kettőnk közül mindig én voltam az, akinek alkalmazkodnia kellett a másikhoz. Valamiért úgy érzem, mintha hirtelen ugyanabba a cipőbe kerültem volna. Sötét időszaka volt az a pár hónap az életemnek és nem akarom, hogy ismét ugyanott találjam magam pár hónap múlva, mert most bedőlök Neki.

- Akkor jól sejtettem, hogy csak ez a probléma, hogy félsz. Megértelek és eszem ágában sincs se rá se lebeszélni. Igen, Marco popsztár, a nyilvánosság előtt úgy viselkedik, ahogy azt elvárják. De gondolj vissza arra is, milyen volt a parkban, amikor csak veled volt. Tudom, hogy erős benned a félelem, hogy a múltad megismétli önmagát és tény, hogy semmi garancia nincs arra, hogy ebből valami remek süljön ki. De jól emlékszem, hogy nem is olyan régen valaki azt mondta nekem, hogy aki nem mer, az nem nyer. – kacsintott rám.

Hangosan felnevettem, mikor rájöttem, hogy a saját érvemet hozta fel ellenem. Nina közben felállt és a konyha felé vette az irányt. Egy mély sóhaj kíséretében én is feltápászkodtam a kanapéról és a szobámba indultam, hogy összeszedjem magam és időben odaérjek az étterembe...